Köztünk jár egy legenda, aki háromnegyed évszázaddal ezelőtt látta meg a napvilágot. Kevés közéleti személyiségről készítenek még életében filmet, róla igen (Koltay Gábor: A szabadság ára). De nem azért legenda, mert filmet forgattak róla, ellenkezőleg: azért készült a film, mert legendás életút áll mögötte.
Duray Miklós neve már a kommunista rendszerben is legenda volt, nem azért, mert börtönben ült, hanem ami miatt odakerült. A perben a szocialista államrend felforgatásával vádolták, 470 napon át tartották fogva, ítélet nélkül. Szóvivője volt a Csehszlovákiában élő magyarság jogvédő bizottságának, társaival az 1980-as években megmentették a magyar közoktatást, valamint folyamatosan figyelmeztettek a magyarságot ért sérelmekre.
A rendszerváltás után az általa vezetett Együttélés politikai mozgalom elnökeként oroszlánrésze volt az 1994-es komáromi nagygyűlés megszervezésében, majd a ma is annyira óhajtott felvidéki magyar politikai egység 1998-ban történt megteremtésében.
2002-ben felszólalt azon magyarországi polgári politikai erők budapesti – a Kossuth téren tartott – nagygyűlésén, melyek kormányzásuk alatt megalkották azt a státustörvényt, amelynek köszönhetően egy hivatalos magyarországi okirattal is kifejezhettük nemzeti együvé tartozásunkat.
És itthon voltak olyanok, akik erre is hisztérikusan reagáltak, noha tudhatták volna, hogy Duray úgy cselekedett, ahogy az 1-es sorszámú Magyar Igazolvány tulajdonosához méltó volt.
A Duray-életmű terjedelmi okoknál fogva nem foglalható össze egy újságcikkben. Szerencsére Duray Miklós életútja nyitott könyv, amely aprólékosan nyomon követhető a honlapján és az írói munkáiban is. Az előbb felsoroltak csupán néhány kiragadott szeletet képeznek abból, hogyan lett a 75 évvel ezelőtt Losoncon született Duray Miklós rakodómunkás, geológus, a természettudományok doktora, polgárjogi aktivista, börtönlakó, politikus, közíró, egyetemi előadó…, és többek között a Felvidék.ma hírportált is megjelentető Szövetség a Közös Célokért társulás vezetője.
Aki Duray Miklós könyveit a kezébe veszi, tulajdonképpen a felvidéki magyarság történetét olvassa. Nemcsak 1945-től, a születési évszámtól, hanem még a 100 éve történt megosztottságunk előtti időktől kezdve.
A közíró ugyanis mindig az okokat is felsorakoztatja, így Trianon csírái is egészen az 1867-es kiegyezésig vezető történésekhez nyúlnak vissza. Már Duray közéleti könyveinek a címei is beszédesek: Kutyaszorító (az I. kötet 1982-ben jelent meg, a második 1989-ben), Kettős elnyomásban (1989), Önrendelkezési kísérleteink (1999), Változások küszöbén (2000), Hazától a nemzetig (2004), Ne félj, csak higgy! (2005), Riadó! Vágják alattunk a fát (2006), Összefonódó ujjak (2006), Volt egyszer egy… egy lesz egyszer? (2008), A megvalósult elképzelhetetlen (2010). Bár ez korántsem teljes felsorolás, de így is megmutatkozik belőlük a szülőföldjéért és nemzetéért aggódó, soha meg nem alkuvó és folytonosan tenni akaró férfiú személyisége, akit csak azért nem nevezünk államférfinak, mert látókőrét nem szűkítik le az éppen aktuális államhatárok. Ő a nemzet fia.
Hogy milyen ember is igazából Duray Miklós, az valójában a két kiadást is látott mesekönyvéből, a Csillagszilánk és tövistörek című mesekönyvből bontakozik ki. Annak főhőse, Cérna Géza egész életében védelmezte azt az óriásbükköt, amely múltunkat, létünk értékeit, kultúránkat is magában hordozta.
És gondoskodott arról, hogy ha az idő eljön, és ő már fizikailag nem őrizheti ezt a fát, az utókor a belőle nőtt facsemetéjéből meríthessen hitet és erőt. Nem vitás, hogy Duray Miklós az önarcképét (akkor még fiatalemberként) festette meg Cérna Gézában.
Végül engedtessék meg nekem két személyes vonatkozású visszatekintés is. 1991-ben, 29 évvel ezelőtt lettem Duray Miklós munkatársa az Együttélés központi irodájában. Ez egy évvel azután történt, hogy elvesztettem az édesapámat, illetve fél évvel azt követően, hogy a bátyám is elment. Újra lett egy ember, akire példaként tekinthettem, az irodavezető Pogány Erzsébet személyében egy „fogadott nővérem”, akivel eszmecserét folytathattam bármilyen témában. Duray Miklósnak – persze – erről sohasem beszéltem, mert méltatlannak tartottam volna, hogy egy olyan embert terheljek személyes dolgaimmal, aki éppen például a társnemzeti koncepció vagy egyéb nemzetstratégiai dokumentum kidolgozásán munkálkodik.
1995 áprilisában Duray Miklós másodmagával meghívást kapott az akkor még ellenzéki Fidesz VII. kongresszusára. Együtt mentünk Budapestre. Ez akkor volt, amikor kemény csatározásokat folytattak egymással a „fiatal” és (az akkor még létező) „szabad” demokraták. Már folyt a tanácskozás, amikor megérkeztünk, Duray Miklóst rögtön mikrofonhoz kérték, és ő már az első mondatával vastapsot kapott az ezres tömegtől, mert az teljesen egyértelműsítette a véleményét. A küldötteket ezzel a megszólítással üdvözölte: „Tiszta Demokraták!”. Ez persze csak egy apró villanás Duray Miklós háromnegyed évszázados múltjából, ő bizonyára nem is emlékszik rá. Azért elevenítettem fel, mert éppen a „tiszta” jelző az, amely elsősorban megfogalmazódik bennem vele kapcsolatban. Róla bátran kijelenthető, hogy tisztességesen őszült meg, nevével kapcsolatban nem említhetünk gazdasági visszaéléseket és csakis tiszta lapokkal vívja a küzdelmeket.
Néhány hete leköszönt a közéleti tisztségéről, átadta a stafétabotot. Kívánjuk, hogy „nyugdíjasként” is vesse ránk vigyázó szemét. A „kutyaszorítós” helyzetünk, amelyre még ifjúkorában írt esszéiben rámutatott, ma sem szűnt meg, csak más formában fojtogat bennünket. A szülőföldünkön való boldoguláshoz vezető út meglátásához szükségünk van Duray Miklósra.
Isten éltesse Őt! Mindannyiunkért!
A Felvidék.ma hírportál és a Szövetség a Közös Célokért társulás
valamennyi munkatársa nevében.
