Bár a világ figyelmét ismét a Közel-Keleten újból kirobbant és egyre nagyobb méreteket öltő gázai konfliktus köti le, egy kevésbé a középpontban lévő régióban sem nyugszanak a kedélyek. Hegyi-Karabahról van szó, amely több ezer éve kultúrák és civilizáció kereszteződésében foglal helyet. Itt a népességmozgások és a határok tologatása teljesen hétköznapi eseménynek számít. A tavalyi lezárult 44 napos háború után Azerbajdzsán került ismét birtokon belülre, meg is kezdte a régió etnikai és kulturális arculatának az átrendezését.
A háborút lezáró fegyverszüneti időszak nem hozta el a régiónak a nyugalmat, ne feledjük, már 26 éve sem sikerült békét kötniük a feleknek. Az azeri vezetés örmény hadifoglyok százait tartja fogva, és nem hajlandó szabadon engedni őket.
Bakuban halott örmény katonák sisakjaiból, mint trófeákból építettek győzelmi kiállítást. A szóban forgó Trófeák parkjában a látogatók az örményektől zsákmányolt harci berendezéseket, fegyvereket és gépjárműveket láthatnak. Viaszfigurákat is kiállítottak, amelyek nevetséges karikatúraként ábrázolják az ellenséges katonákat.
A kiállítás miatt Örményország „fajgyűlölettel” és „népirtó politikával” vádolta meg Azerbajdzsánt.
Közben a vesztes Örményország belpolitikai és gazdasági válságba süllyedt, Nikol Pasnijan miniszterelnök április végén lemondott, s az előrehozott választásokig, mint a szakértői kormány feje irányítja az országot. Ezzel a lépésével épp megelőzött egy ellene irányuló sikeres „coup d’état”-ot.
Az azeri fegyveres erők – kihasználva az örmények bénultságát – 3,5 kilométeren benyomultak az Örmény Köztársaság területére, és megpróbálták bekeríteni a Sev/ Szevlics-tavat.
„Ezek az akciók tűrhetetlenek az Örmény Köztársaság számára, mert ez a szuverén területére való behatolás, és természetesen külön téma, hogyan és miért volt lehetséges egy ilyen művelet, de meg kell jegyezni, hogy ez egy elterelő taktika”
– közölte az arminanweekly-vel Pasinjan ügyvezető miniszterelnök.
Az ilyen eldurvult etnikai-vallási konfliktusoknak gyakori velejárója a kulturális emlékek lerombolása. Mindenki emlékezhet még a délszláv háborúban szétágyúzott mostari Öreg hídra, a felrobbantott boszniai mecsetekre, később a lángoló középkori szerb kolostorokra Koszovóban. Ilyenkor nemcsak az együttélés, hanem sokszor a másik nép jelképeinek, örökségének látványa is elviselhetetlen. Mint jelen esetben az azeriek szempontjából bármi, ami a keresztény múltat képviseli az örményül Arcahnak hívott szakadár köztársaságban.
Arcah legfontosabb zarándokhelyét, az Amarasz kolostort csak a november 9-én bejelentett fegyverszünet mentette meg. A kolostor kiemelt helyet foglal el az örmény kultúra történetében, Világosító Szent Gergely, az örmények apostola alapította a Kr. u. 4. században, a hagyomány szerint itt volt az első iskola, ahol az örmény ábécét tanították. A front most szó szerint a kolostor kapujánál állt meg a fegyverszünet pillanatában, a tűzszüneti vonal az épületet körülvevő olajfaligetek szélén fut. A hegy lábánál lévő falu és a kapuhoz felvezető út azonban örmény kézen maradt, és szabadon járható, orosz békefenntartók garantálják a kolostor biztonságát.
A Gazancsecoc (Szent Megváltó) székesegyház az arcahi örmények egyik legfontosabb nemzeti jelképe, amit 1992-ben, Susa elfoglalása-felszabadítása (ez nézőpont kérdése) után azonnal elkezdtek helyreállítani, és 1998-ra a hiányzó kupoláját is visszakapta.
Október 8-án a székesegyházat egymás után kétszer is rakétatámadás érte. Az örmények szerint szándékosan vették célba az épületet, az azeri védelmi minisztérium viszont mindezt tagadta. A bombák több helyen áttörték a tetőt, beszakították a boltozatokat, és megrongálták a berendezést.
November 7-én, háromnapos küzdelem után egész Susa elesett. A fegyverszüneti megállapodás Susát is Azerbajdzsánnak ítélte.
Susa másik örmény temploma esetében viszont már nem kérdés a jövő: a város fölötti hegyen álló, 1918-ban épült Keresztelő Szent János- – ismertebb nevén Zöld Óra – templomot a világhálóra felkerült képek tanúsága szerint már lerombolták.
Ahogy a mondás tartja: „Akié Susa/Susi, azé egész Karabah”.
Ennek ellenére a legtöbb elemző szerint Azerbajdzsán civilizált európai országként akar szerepelni a világ színpadán, és ebbe nem fér bele a középkori kolostorok felrobbantása – az idő eldönti, hogy igazuk van-e? Az örmények nagy része már a harcok elején elmenekült, voltak, akik felgyújtották a házukat, mielőtt útra keltek, hogy ne legyen az ellenségé.
Közben a patronáló Örményország fokozatosan politikai-gazdasági káoszba süllyedt. Ennek a kiváltó okai a vesztes háború mellett a szintén recesszióba süllyedt gazdaság, valamint a politikai elit mély megosztottsága. A pandémia további negatív hatása, hogy elapadnak a diaszpóra hazautalásai. Ugyancsak az EBRD kimutatása alapján 2020-ban mintegy 40 százalékos csökkenést mutattak.
Lilit, egy Jerevánba élő egyetemi oktató a Felvidek.má-nak az alábbiakat nyilatkozta:
„Örményországban jelenleg a fenti okokra hivatkozva a kormányzatnak gondot okoz az állami alkalmazottak és a tanárok fizetésének az utalása, nagyon sok vállalkozás ment tönkre és a külföldi befektetők sorra hagyják el az országot.” Újabb konfliktustól nem tart, szerinte „a jelenlegi csapatmozgásokkal Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök csak fenyegetőzik.”
A jövőt illetően reméli, hogy mind a morális, mind a gazdasági válság hamarosan megoldódik, mert egy újabb konfliktust jelen állapotában már nem tudna elviselni az örmény társadalom.
Felvetődik a kérdés, hogy kinek is áll érdekében a szemmel láthatóan végeláthatatlan örmény–azeri konfliktus? Ki az igazi nyertes, Baku és az őt támogató Ankara? Véleményem szerint egyikük sem. Oroszország mint a béke garantálójaként léphetett színre, stratégiai értelemben megállította a helyi ellenlábasát, Törökországot.
Baku a török fegyverekkel felszerelt és kiképzett hadseregével megnyerte a háborút, de egyelőre egy romhalmazon uralkodik. Hegyi-Karabah örmény ellenőrzés alatt maradt területeit immár Oroszország garantálja a moszkvai fegyverszünet alapján.
Az orosz hadseregnek eddig csak Örményország területén volt joga a beavatkozásra külső agresszió esetén. Moszkvának kapóra jött a konfliktus eszkalációja is: a tavalyi háború során eleinte nem szólt közbe, és csak akkor lépett határozottan, amikor már úgy tűnt, a Törökország segítségével támadó Azerbajdzsán „túlnyeri” magát. Ennek fő oka az lehetett, hogy a Moszkvával szemben kritikusabb, nyugat-párti Nikol Pasinjant megleckéztesse.
Amerika, mint általában, most is kétarcú politikát folytat a térségben: egyrészt
április végén, több mint 100 évvel a szomorú események után, Biden elnök elismerte az örmény népirtás tényét. Ugyanakkor, az amerikai külpolitikai intézményrendszer továbbra is úgy tekint Örményországra, mint egy orosz proxy államra, és ezért nem érdemel sok segítséget.
Sőt, a neokonzervatívok anno éljenezték Azerbajdzsán Örményország elleni agresszióját, mint Oroszország és másodsorban Irán megfékezésének módját.
Eredetileg megjelent a Moszkvatéren.
(Vass István/Felvidék.ma)
