A Csemadok Szenci Területi Választmánya kirándulást szervezett Szakolcára, odafelé útközben megálltunk Kopcsányban, Mária Terézia lovardájában, megtekintettük az Antiochiai Szent Margit-kápolnát, aztán irány Szakolca, itt koszorúztunk is, Gvadányi József és Juhász Gyula emléktáblájánál, majd elmentünk Rohóra, ahol gróf Gvadányi József nyugszik, itt van a síremléke a templomban.
Kopcsányban az idegenvezető többször emlékeztetett minket a Nagymorva Birodalom emlékeire, gondolatban kutattam és eszembe jutott egy történet, amit egy szlovák történész mondott, miszerint a szláv történészek találkozóján a „jugoszláv” és a „csehszlovák” történészek rendre azon vitatkoztak, hol volt az a bizonyos birodalom, mert mindenki magáénak tudja, de írásos bizonyítékok, oklevelek hiányában nehéz eldönteni, hol is volt.
Majd Szakolcán is meglepett az idegenvezető, ők ugyanis – állítólag – nem tudják, hogy a „szkalickí trigyelnyíknek” mi lehetett korábban a neve, csak azt tudják, hogy Gvadányi szakácsa erdélyi volt és ő sütötte először Szakolcán. Elárultuk, mi tudjuk, mi volt a neve, sőt, mi még mindig így nevezzük ezt az édességet. Kürtős kalács. Egyébként szerettük volna megkóstolni, de államünnep lévén senki nem sütött. Pedig kolléganőm jó időben felhívta a vállalkozókat, mondván ötvenen érkezünk, süssenek már nekünk, de az üzleti szellem kiveszett (vegyük a jó oldalát, ettől most nem hízunk meg).
Mi, csemadokosok arról is ismertek vagyunk, hogy ahol lehet, koszorút helyezünk el, s így történt ezúttal is, Gvadányi József és Juhász Gyula emléktáblájánál is ott díszelegnek piros-fehér-zöld szalagos koszorúink. Természetesen, nemzeti imánkat is elénekeltük, akkor még nem tudtuk, hogy ennek a szívünknek olyan kedves éneknek lesz még aznap szerepe.
A kirándulás nagyon érdekes, nagyon tanulságos és hasznos volt, csoportunk jó kedvvel vette az akadályokat. Aztán jött a meglepetés. Meglepő, de nagyon kellemes volt a rohói állomásunk. A sekrestyés néni „záhorák” tájszólással mondta el nekünk, hogy ő nem mond semmit a templomról, mivel tudja, hogy van velünk egy személy, aki mindent el tud mondani és egyébként is, ő nem ebből a faluból van, de nagyon örül, hogy jöttünk és annak is, hogy meg akarjuk koszorúzni Gvadányi síremlékét – ezt már csak úgy csendesen, szinte morogta.
Adott egy papírt, azt lefordítottuk és Görföl Jenő kiegészítette Gvadányi Józsefről való tudnivalókkal. Majd megkoszorúztuk a síremléket. Aztán a néni jött és kért valamit. A himnuszt. Ekkor néhányan már kint voltak és ott nézelődtek, hát visszahívtuk a társaságot és mondtuk, azt kéri a hölgy, énekeljük el a himnuszt. Többen elkezdték énekelni a vatikáni himnuszt, amikor annak vége lett, mondtuk, félreértés történt, a néni a magyar himnuszt szeretné hallani. Talán mondanom sem kell, milyen megdöbbenten néztek néhányan, hogy megzavarodtunk-e, hiszen a hölgy szlovák. De igen, ő a magyar himnuszt szerette volna hallani.
A sekrestyés hölgy egy nyugdíjas, nagyon kedves és szerény asszony volt. Elmondta, volt itt egy magyarországi csoport, akik elénekelték a himnuszt és mondták neki, hogy az egy ima és egyébként neki az nagyon tetszett. Erre gondolt, amikor arra kért minket, énekeljük el nemzeti imánkat. Elmagyaráztam neki, hogy igaza volt a magyarországi csoportnak, a mi himnuszunk valóban ima, ez a 306-os ima az énekeskönyvben. Láttam megcsillanni a szemében egy könnycseppet, meghatódott. Talán arra gondolt, milyen jó, hogy van még nemzet, amelyik tiszteli saját himnuszát.
Mi mást kérhettünk volna gondolatban? Isten áldd meg a magyart és minden jó embert ezen a földön!
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
