„Ha a költészetet hatalmas műhelynek tekintjük, abban mindenképp Arany a mester, a bölcs, a minden fogást és titkot ismerő szakmai művész” – írja róla Simon István. Kétszáz évvel ezelőtt e napon, 1817. március 2-án született Nagyszalontán, elszegényedett kisnemesi családban Arany János. Hatása alól két évszázad óta egyetlen valamirevaló magyarországi, felvidéki vagy erdélyi költő sem vonhatta ki magát.
Milyen is lehetett az a fecskefészek – házikó a Kölesér utcában? Arany verseiből, leveleiből és a kortársak emlékeiből azért némileg össze tudjuk állítani a képét. Egy szoba, amely két kis ablakával az utcára néz, egy konyha és egy pitvar: ennyi a ház. Ehhez ragasztották az istállót és a fészert. A tető nádból, szalmából, kákából vagy egyéb elavult elrothadt gazból állt, ahogy erről egy Petőfihez szóló levél is tudósít. Tapasztott falával, borzas fedelével olyan lehetett a szalontai ház, mintha fecskék hordták volna össze.
A szalontai környezet és a kedves, öregedő szülők (apja ötvenöt, anyja negyvenöt éves volt, amikor született) formálták a kisfiút. Bár tizedik gyermeknek született, mégis egyetlen volt a családban, testvér nélkül nevelődött.
„…apám kevés földdel s egy kis házzal bíró földmíves volt (Apám György, anyám Megyeri Sára). Szüleim már mindketten öregek, mikor megszülettem, s én egyetlen fiuk, amennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala (nálam annyival korosabb, hogy első gyermeke velem egykorú) a többi számos testvéreim pedig – kik közül én egyet sem ismerek, előttem mind elhaltak. Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza, szerettek is az öregség minden vonzalmával. A kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott, nem lévén cseléd vagy más lakó, mint öreg szüleim és én.”
A társaihoz képest szokatlan jelenség volt, amolyan szabályos csodagyerek.
Alig volt 4 éves, amikor édesapja hamuba írt betűkön megtanította olvasni. Hatévesen minden könyvet, ami a kezébe került, elolvasott. Bibliai történetek voltak ezek, énekek és a ponyvairodalom termékei. Nyolcéves lehetett, amikor lejegyezte első versét. Az ex libris így szól:
Ha akarod tudni
Ez a könyv kié legyen
Az Arany Jánosé
Ki sokáig éljen.
1823-ban, épp amikor iskolás lett, Aranyék háza leégett. Az istállót hozták helyre, abban laktak évekig. A szülők olyan szegények voltak, hogy sokszor még egy tankönyv beszerzése is gondot jelentett.
Úgy adódott aztán, hogy a fiú segítette ki az apját. Egy környékbeli földesúr temetésén szerepelt, ezért kapott két húszast, amit az apa egészített ki, hogy megvegyék a német grammatika nyelvkönyvet. A két húszast az apa, Arany György egészítette ki négyre, ennyibe került a könyv. Azután köszönteni, harangozni, énekelni járt. „Így folyt le a szalontai tanpálya” – idézet megint az önéletrajzból. A szülők nyolc gyermeküket már eltemették, a beteges, gyengécske kisfiút a széltől is óvták, dehogy hajtották ki „markot szedni”.
Tizennégyéves korára már elolvasta a világirodalmat, belekóstolt több idegen nyelvbe is, verseket ugyancsak írt már. 1823 őszén, tizenhatéves korában vált meg Nagyszalontától. Utána fájdalmas évek következtek, tele anyagi gondokkal, művészi útkereséssel, önmarcangolással. De megérte. A Toldi a legnagyobb és máig legegységesebb elbeszélő költeménye irodalmunknak.
Már Nagykőrösön – ahol tanári állást vállal – írja a Walesi bárdokat, az önkényuralom ellen lázadva és lázítva. Ami pedig a balladákat illeti, Arany tetőzte be a műfajt. Épp csodás balladái festik a legélénkebb színekkel nemzeti költészetünket.
Ma 200 éve, hogy megszületett a kis földbesüppedt parasztházban Nagyszalontán.
A XX. századunk nagy lírai korszakának is készítette a talajt, hogy majd Adyék szólalhassanak meg az „új idők új dalaival”.
