Húsz évvel a bársonyos forradalom előtt volt itt egy másfajta rendszerváltási kísérlet is. Az óvatosabbak úgy fogalmazták meg, hogy csak valamiféle átmenet lett volna az, a szocializmus megreformálása, jobb irányba való terelése. A pártideológusok és a hatalmon lévő elvtársak szimata azonban kitűnően működött; egyszerre voltak óvatosak és rendíthetetlenek, vakmerőek és kegyetlenek.
A mozgolódásokat leverték, nem riadva meg a szovjet és más fegyveres erők bevetésétől sem. S ami ezt követte, az sem volt ám semmi! Konszolidáltak, tömegeket preveráltak, emberek ezreit állították félre, gondolkodók tucatját némították el. Én pont abban az időben lettem az akkori Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar-angol szakos hallgatója.
Betöltve tizenkilencedik életévemet, már jól érzékeltem bizonyos dolgokat. Annál inkább is, mivel ezt megelőzően elég aktívan tevékenykedtem a Csemadokban és a Duray Miklós által is fémjelzett Magyar Ifjúsági Szövetségben. A főiskolán akkor az ilyen-olyan ifjúsági szervezetek nem működhettek tovább. Újra megpróbáltak valami „egységes”, ideológiával is átitatott, központilag irányított szervezetet létrehozni. Annyit tudok csak, hogy ez nem sikerült valami jól, pontosabban a magyar tagozat hallgatói közül nem sokan léptek be ide, inkább a JUGYIK (Juhász Gyula Ifjúsági Klub) keretén belül tevékenykedtünk, szerkesztve továbbra is a magyar tagozat irodalmi lapját, az Új Fórumot, mígnem azt is ellehetetlenítette a hatalom.
A tanároknak sem volt könnyű akkor. Különösen azoknak nem, akiknek volt saját véleményük, akik nem bólogató Jánosokként tengették napjaikat. Akik a hatvanas évek végén egy kicsit hangosabbak voltak, bátran kifejtették állásfoglalásukat, többek közt azt is, hogy nem értenek egyet azzal a katonai beavatkozással, melyre a szovjet hatalom vezényletével került sor. Nos, ezeket a tanárokat először a pártból zárták ki, aztán legtöbbjüket fokozatosan az állásukból is elbocsájtottak. Így járt a főiskola közkedvelt és jó nevű dékánja, Pastier professzor is. És megingott természetesen a magyar tanszék is.
Gyorsan menesztették például fiatal, agilis és tehetséges tanárát, Teleki Tibor nyelvészt, aki évtizedeken át munkásként, raktárosként dolgozott egy nyitrai építkezési vállalatnál. Elküldték a módszertanos Bartha Tibort is, aki sajnos más téren is leépült. De nem volt könnyű a tanszéken maradt két tanáregyéniség, Szeberényi Zoltán és Révész Bertalan helyzete se. A szociológiát oktató Kardos Istvánt ugyancsak elbocsájtották. Fiatalon és nagy tudással felvértezetten ő egy fogyatékosok számára fenntartott intézetben lett nevelő. Kovács Zoltán pszichológust ugyancsak szemmel tartotta a hatalom. Persze az említetteknél jóval többen voltak, akiket bár nem küldtek el, de szakmai kibontakozásuk elé akadályokat gördítettek.
Amikor naplómat írom-rendezgetem, gyakran jutnak eszembe a fentiek. Meg az, hogy lehetett mindezt túlélni? Megalázva, megfigyelve, szárnyaszegetten és szellemi terrorban vergődve. Csak azért, mert valakit az Isten több talentummal, finomabb lelkiismerettel, érzékenyebb lélekkel, nagyobb bátorsággal áldott meg. Aki látta a tehetetlenséggel párosuló gonoszságot és aljasságot, s fel is mert szisszenni, mikor ez neki fájt. Aztán arra is gondolok, hányszor ismétlődnek az emberéletek során a gyarlóságokból fakadó, majd felfokozódó őrületek; hányszor kapnak teret az ilyen-olyan ideológiai kitörések, a másképp gondolkodókat lerohanó siserehadak?!
