A magyar néptánckincset, akárcsak a magyar kultúrát egységesnek tekintjük. A szlovákiai magyar néptánckincs ennek az egységes hagyománykultúrának a szerves része. Formái, fajtái, típusai, dallamvilága, motívumgazdagsága, kialakulása a magyar nemzeti kultúrával egységben és egy időben született.
„…Gyáva az, ki tunyán vigad,
Büszke a magyar,
Vére a nemzeti hangra
Fellobban hamar.
Életerő, tűz és kedély
Tánci jelleme,
Fürge szabad lejtésekben
Áll fő kelleme.
Most már rakjuk szaporábban,
Mert három a tánc!
Nem bánom, hadd oszoljon szét
A karéjos lánc.
De leánykát vegyen ki-ki
S járja páronkint,
S ha megperdül egyszer-kétszer,
Adja soronkint.”
(Czuczor Gergely, 1828)
Az egységes magyar nyelvterületen ugyanazok a néptánc alaptípusok élnek, és ezek főbb vonásaikban egységesek. A köztük fellelhető eltérések, másságok a tájegység sajátosságaiból, a táncolásmód fejlettségi fokából, s a hagyományápolás minőségéből adódnak, illetve következtethetők ki.
A „táji eltérések gyakran megvilágíthatják a táncok történeti alakulását, mivel a népcsoportok egyenlőtlen történeti-társadalmi fejlődése a tánckultúrában is tükröződött”(Martin, 1980). A legmarkánsabb szemléltető példa erre a török hódoltság ideje. Az akkori Magyarország három, lényegében egymástól elkülönülő önálló részből állt: a királyságból, az erdélyi és a hódoltsági országrészekből. Ez a tánckultúra fejlődésére is hatással volt. A királysági terület erősebb szálakkal kötődött Nyugat-Európához. Ez természetesen a táncokon is érződött.
A sajátosan magyar és népi tánchagyományaiban hovatovább gazdagabban fellelhető lett a nyugati hatás. Ugyanakkor a déli országrész lakosságának jelentős része is – a törökök elöl menekülve – a királyság területére került, magával hozva hagyományos táncait. Így Felső-Magyarország lakosságának tánckultúráját többféle hatás is érte, ami fejlődésében meg is látszott.
Ezzel szemben Erdély a török hódoltság ideje alatt is megőrizte önállóságát, a külső ráhatások elhanyagolhatók, minimálisak voltak, így a tánckultúra nemzeti jellegét tisztábban megtartva folyamatosan fejlődhetett. Manapság ez leginkább a férfi táncokban, a legényesekben és a pontozókban mutatható ki. Többek között azért is a leggazdagabbak ennek a vidéknek a férfi táncai. A hódoltsági terület táncának a fejlődése szinte teljesen megállt… „többnyire a korábbi tánckultúra élt itt tovább kezdetleges fokon vesztegelve, de ez is csak ott, ahol a lakosság településeinek felszámolása nélkül vészelhette át ezt az
időszakot” (Pesovár, 1980).
Ez Dél-Dunántúl egyes kisebb részeit jelentette.Ennek a területnek a kulturális fejlődése a lakosság újratelepítése után vette újra kezdetét, s mivel a betelepített lakosság igen sok helyről származott, hosszú időnek kellett eltelnie, mire tánckultúrájában a sajátosságok megtartása mellett megjelentek az egész nemzetre jellemző egységes tánctípusok is. Ezek voltak az újabb kor verbunkosai és csárdásai.
A táji változatoknak, a tánckészletnek, a tánczenének és a táncszokások kisebb-nagyobb eltérésének a figyelembevételével a magyarság táncait három nagy táncdialektusba soroljuk: 1. a nyugati vagy Duna vidéki, 2. a középső vagy Tisza vidéki, 3. a keleti vagy erdélyi dialektusba. Szlovákia magyarságának hagyományos népi tánckultúrája a nyugati és a középső csoportokba tartozik.
Az ipolynyéki hagyományőrzők Zselízen az ONF-en (Fotó: Prandl Sándor)
A Duna vidéki táncdialektus a mi kultúránkból magába foglalja a kisalföldi (Csallóköz), a nyugati palóc (Mátyusföld, Zoboralja, Ipoly és Garam mente) és a Duna-Tisza köze nyugati felén élő népcsoportokat – az általunk közép- és keleti palócoknak nevezett nógrádi, gömöri, és abaúj-tornai tájegységeket, lényegében a Pozsonytól Kassáig terjedő területet.
E vidék táncfajtái formai-szerkezeti szempontból általában egyszerűek, megtalálhatók itt a kötetlen felépítésű régi táncok: a mártogatós dudatáncok, az ugrósok, a kanásztáncok, de az egyszerű szerkezetű kötött táncok – a karikázók és a körverbunkok is. A tánczene régies vonásokat is megőrzött. A valamikor szokásos spontán táncalkalmakat fokozatosan felváltották a szervezett táncalkalmak. A fejlődés magával hozta, hogy a vasárnapi játszók, a kurjadombi táncok, a gyöpi táncok, a táncházak a huszadik század közepére megszűntek, elmaradtak.
A Tisza-vidéki táncdialektushoz tőlünk a Hegyalja (Tokaj környéke), valamint a Bodrogköz, az Ung-vidék és a Vízmeges községei tartoznak. Ennek a vidéknek egységesebbek és gazdagabbak a tánchagyományai, mivel a táji tagoltság kisebb mérvű. Táncaik fejlettebbek, motívumokban gazdagabbak. A régi réteget itt a virtuóz eszközös táncok (pásztortáncok, botolók, üveges táncok) képviselik. Ma már az újabb rétegbe tartozó verbunkosok és csárdások az uralkodók. Nagyon erős volt ezen táncok integráló hatása. A tánchoz általában cigánybandák szolgáltatták a zenét. A bálok mellett a szabadban, a csűrben rendezett mulatságok is előfordultak. Ismertek például a tavaszi női táncolások is. E vidék új stílusú tánchagyománya már a múlt században túllépte a regionális határokat, és a magyar nemzeti táncolási mód, stílus, motívumkincs alapjává vált. Ezt természetesen átvették a vele szomszédos szlovák nyelvterületeken is.
A szerző az MMA köztestületi tagja.
