Amikor annak idején a nagy kánikulák után végre elkezdett esni az eső, a mezőgazdászok nagyon örültek az életet adó vízcseppeknek, ugyanis az aszály egyre aggasztóbb méreteket ölt tájainkon.
Az autósok viszont már kevésbé lelkesednek a csapadék miatt. Az ablaktörlők monoton csapkodása mellett ugyanis egyre nehezebb a kocsikat az utakon tartani. Ami sokszor szabad szemmel is látható, az a víz hatására még intenzívebben kirajzolódik: a nyomvonal egyre inkább vasúti pályára hasonlít, melyet két hosszirányú vizesárok határol. Az autók által kijárt és mind mélyebb keréknyomok vízzel töltődnek fel, ezzel fokozva a gépjárművek megcsúszásának veszélyét.
Útjaink egyre rosszabb állapotban vannak. Ennek több tényező is az okozója – a megnövekedett gépjárműforgalom mellett a dugók, illetve a túlterhelt tehergépjárművek okozzák az utak egyre rosszabb állapotát.
Az útvámdíj bevezetése azt eredményezte, hogy a fuvarozók igyekszenek elkerülni a fizetős útszakaszokat; aminek következménye, hogy a nem erre tervezett másod- és harmadosztályú utakra kerül át a forgalom nagy része, ami ezek rohamos állagromlásához vezet.
A karbantartó vállalatok igyekszenek minden tőlük telhetőt megtenni. Minden nyárelőn meghallgatjuk, hogy idén mennyivel több pénz jut az utak karbantartására, de a valóság inkább azt mutatja, hogy úthálózatunk mind siralmasabb állapotba kerül. A teljes felújítás ritkaságszámba megy, a gyakorlatban inkább a kátyúzás formájában megjelenő tűzoltással találkozunk, ahol is az úttest egy részén kijavítják a hibákat, esetleg lemarják a felgyűrődött aszfaltfoltokat, de az út teljes egésze nem kerül felújításra. Ez az idő múlásával egyre rosszabb tapadási viszonyokhoz, azaz fokozott balesetveszélyhez vezet.
A megoldást a lényegesen nagyobb pénzösszegek jelenthetnék. Ez, ismerve a költségvetés helyzetét és a mai politikai prioritásokat, irreális elvárás.
Az állam esetleg oly módon juthatna többletbevételekhez, ha bírságolná a túlterhelt gépjárművek üzemeltetőit – ezt a lehetőséget az illetékesek viszont egyelőre mellőzik. Olyannyira, hogy az új utak, autópályák kiépítésekor az első tételek, melyek a költségcsökkentés áldozataivá váltak, a tengelyterhelések mérésére szolgáló érzékelők voltak. Pedig, ha gyakrabban ellenőriznénk a tehergépjárművek tengelyterhelését, és kiszűrnénk a túlterhelt kocsikat az utakról, azzal sokat javítanánk a közlekedés biztonságán, illetve hosszabbítanánk a közutak élettartamát is.
Napjainkban az utak karbantartására és felújítására fordított pénzösszeg – ezt ki kell mondanunk – arra sem elég, hogy azok állagát megőrizzük.
Ha ez így megy tovább, akkor az egyre romló úthálózat oda fog vezetni, hogy útjaink alkalmatlanok lesznek a közlekedésre. Egy példa a sok közül: az állam idén az első osztályú utak felújítására, 130 km útfelület javítására 200 millió eurót különített el. Csak halkan jegyzem meg – Szlovákiában 3400 kilométernyi első osztályú út van, ennek mintegy 8 százaléka – 272 kilométernyi szakasz van katasztrofális, balesetveszélyes állapotban!
Ezért szemléletváltásra van szükségünk. Sokat segítene a helyzeten, ha az elmúlt húsz év kormánypolitikáját korrigálva, a külföldi cégek helyett a helyi vállalkozásokat, vállalatokat támogatnánk. Míg ugyanis a külföldi cégek nyereségadóikat hazaviszik, addig a helyi érdekeltségek itthon adóznának, ezzel is extra forrásokat biztosítva a további beruházásoknak. Az is javíthatna a helyzeten, ha csökkentenénk a tehergépkocsik megengedett maximális sebességét a közutakon – például német mintára 70 km/órára.
Mindenképpen lépnünk kell, ugyanis az úthálózatokra fordítható uniós források elfogynak, s nekünk kell azok pótlásáról gondoskodnunk – nem Brüsszelben, itthon! Különben is, a karbantartás, állagmegóvás csak és kizárólag hazai forrásból finanszírozható!
Mi lehet a megoldás? Meg kéne beszélnünk – ezt a problémát ugyanis csak közös összefogással tudjuk orvosolni!
(A szerző egy Közúti és Kötöttpályás Járművek Minősítő Intézetének vezetője; a 119. helyen van a Magyar Közösségi Összefogás választási listáján)
