A Felvidékhez is megannyi szállal kötődött római katolikus teológus, Szecsey Ferenc rövid papi pályája során is méltán lopta be magát a három Túr község híveinek szívébe. Arról nem vagyok pontosan meggyőződve, hogy jeles elődünk irodalmi munkálkodásáról is tudtak volna valamit az itteniek, de hogy pasztorációs tevékenységét nagyra értékelték, az biztos. Hiszen felsőtúri plébánosként bő egy évtizedig fáradhatatlanul munkálkodott: plébániát, iskolát, templomot javíttatott és újíttatott fel; a hitélet sokoldalú fellendítésével kísérletezett. Hívei buzgólkodásának bizonyítékai pedig a keresztállítások, a szobrok, kegytárgyak adományozásai, a körmenetek szervezése, a vallási társulatokban való aktív részvétel.
Szecsey nevét megtalálhatjuk a legújabb Magyar Katolikus Lexikonban is. Születési helye a valamikori Pozsony megyei Galánta, ahol 1860. szeptember 13-án látta meg a napvilágot. Gimnáziumi tanulmányait Nagyszombatban, a teológiát Esztergomban végezte. Miután 1883. január 23-án pappá szentelték, több mint fél évtizedig káplánként szolgált a Nógrád megyei Érsekvadkerten.
Innen 1888-ban Felsőtúrra került. Ez lett egyetlen s egyben utolsó papi állomása, ahol 1900. november 3-án elhunyt. Sírhelye a község temetőjében még megvan, bár a korpuszos vaskereszt egykori felirata mára már nem olvasható.
Megtaláljuk plébánosunk nevét a Szinnyei- és a Gulyás-féle lexikonokban (Magyar írók élete és munkái), akárcsak Zelliger Alajos Egyházi írók csarnoka című kiadványában is (Nagyszombat, 1893:501-502.p.). Több helyen megemlítik, hogy a túri plébános a Loretói Szent Ház Egyetemes Társulat tiszteletbeli kamarása volt. A legenda szerint a szent hajlékot az angyalok hozták volna Lorettóba a Szentföldről, aminek aztán tájainkon is nagy kultusza kerekedett. Később a Loretói Boldogasszony tiszteletét terjesztette a Loretói Szent Ház Egyetemes Társulata is, amelyet épp Szecsey pappá szentelésének évében, 1883-ban alapított Galucci Tamás, Loreto püspöke.
A felsőtúri plébánia anyaegyházában és filiális községeiben egyaránt nagy tisztelet övezte a Szűzanyát, ami a maga külsőségeiben: kápolna- és barlangállításokban, szobrok adományozásában, körmenetek rendezésében, társulati tevékenységben is megnyilvánult.
S mindehhez hozzájárult maga Szecsey Ferenc is, erről még ejtünk szót az alábbiakban.
Említsük itt meg Szűz Máriának, mint a Magyarok Nagyasszonyának megnevezését és ünnepét, melyet 1896-ban XIII. Leó pápa a millennium alkalmából engedélyezett Magyarország számára, s az ünnepet később X. Piusz pápa javaslatára október 8-ra tették. Szecsey plébános biográfiájában ( Pl. Magyar katolikus lexikon) olvasunk A magyarok nagyasszonya ünnepe Felső-Túron 1896. okt. 11. (Uo., 1896.) című kiadványáról, amely egy szlovák dominikánus honlap szerint Pozsonyban jelent meg.
A Jézus Szentséges Szíve-szobor 1889-ből (Fotó: Csáky Károly)
A Magyarok Nagyasszonya ünnepének engedélyezett megtartására tehát frissen reagálhatott papunk. Kezdeményezésére a felsőtúri anyaegyházban is ünnepeltek, bár érdekes módon minderről az általa példásan vezetett Historia domusban nem olvashatunk. Feltételezem, hogy a szóban forgó kiadvány Szecsey szónoki beszéde lehetett. A fentebb említett szlovák nyelvű összefoglalóban egyébként a túri papot szónokként és műfordítóként is jegyzik; egy másik prédikációjának kiadásáról pedig több forrásban is olvashatunk. Az Alkalmi beszéd, melyet tek. Fekete József földbirtokos úr és neje, Fekete Jozefin 50 évi aranymenyegzőjük megáldatásakor, 1898. év június hó 4-én a vágsellyei templomban mondott (8-r. 10 l.), Ipolyságon Neumann Jakab könyvnyomdájában jelent meg, ugyancsak 1898-ban. (Petrik Géza: Magyar Könyvészet 1712-1920)
Fordításai közül számon tartják a Katholikus ifjú a divatos világban… (Írta Egger Ágoston Pozsony, 1890), valamint az Előadások korszerű kérdések fölött (Írta Palissa Ferenc Pozsony, 1898) című munkáit. Több írása megjelent egyéb kiadványokban is, például az István bácsi naptárában (1883) tették közzé pályadíjat is nyert munkáját Jolánta, IV. Béla király szent életű leányának élete és erényei címmel. Legismertebb és legszínvonalasabb munkája talán a Római zarándoklat [Útirajz.], amely 1888-ban jelent meg Kék László nyomdájában Balassagyarmaton.
A Szecsey család címere Nagy Iván gyűjteményében (Csáky K. repr.)
S most villantsuk fel felsőtúri papi tevékenységét, melyre részben a Historia domusból deríthetünk fényt. A plébániatörténet 12. lapján olvassuk, hogy 1888-ban az itt több mint egy évtizedig szolgálatot teljesítő Perinay Pál helyét „bánkházai Szecsey Ferenc foglalta el. Született Galánthán (Pozsony megye) 1860 September 12-én. Pappá felszenteltetett 1883 Január 28-án. Mint káplán Vadkerten Nógrád megyében 5 ½ évig egyhuzamban működött. Felsőthúrra administratornak 1888 Augusztus 13-án lőn kinevezve. Ugyanazon év November havának 5-ikén plébánosi rangra emeltetett. Állomását Augusztus 30-án foglalta el.”
Nemesi előneve Némethy Lajos Series parochiarum et papochorum… c. kiadványában is szerepel, ilyen formában: Szecsey de Bánkáza Franciscus. (Esztergom, 1894:91. p.)
A Szecsey nevű családról Nagy Iván történész megemlíti, hogy az 1848 előtt Pozsony megye nemessége sorában állott.
Egy szlovák nyelvű tanulmányban pedig az olvasható, hogy a Szecsey de Bánkházai család a Nógrád megyei Bánkról származik; az előnevet, illetve a nemességet pedig a család egyik tagja, Szecsey István a török elleni harcokban tanúsított hősiességért kapta 1686-ban.
Akárhogy is történtek a dolgok, a lényeg az, hogy Szecsey Ferenc Túron nagyvonalúan támogatta az egyházat, saját pénzét is áldozva erre (melyről az alábbiakban még lesz szó), s a faluban még mindig akad, aki igazi nemesemberként emlegeti őt.
De térjünk most vissza papunk felsőtúri feljegyzéseihez. Hogy érdekelhette őt is a történelem s új állomáshelyének múltja, azt az alábbi bejegyzése is igazolja: „Midőn ezen sorok írásához fogtam volna, iparkodtam egyet-mást kipuhatolni, melyekkel a plébánia történetének adatait gazdagíthatnám; de kutatásomnak vajmi kevés lőn az eredménye. Azt azonban többektől kapott tudósítás folytán sikerült kitudnom, hogy a felsőthúri templom a török uralom idejében lóistálló gyanánt szolgált.” (12. p.) Az is érdekes, amit a régi utak, illetve a török sírokból előkerült tárgyak kapcsán ír: „A másik, mit megtudtam az, hogy az ország-út Kisthúrnál nem a mostani egyenes irányban haladt, hanem Ivánka-majornál kelet felé fordult, és csak a Sós-dombon vette fel mostani irányát. A mondott majornál állítólag, mit egyesektől hallottam, ásás alkalmával 6 egymás mellett lévő emberi hullára akadtak, melyek valószínűleg török emberek hullái voltak, amire a náluk talált török csákók és fegyverek engedtek következtetni.” (12. p.)
1889-ban Szecsey atya már hozzáfogott a „plébánialak és a gazdasági épületek” javításához, melyek költségei, mint írja: „részben a hívek, de nagyobbrészt saját erszényemből födöztettek”. Még arról a plébániaépületről van szó, melyet a XVIII. században a Kellió-féle alapból emeltek, s amely a XIX. század közepén kiégett, így az új felépítéséig gyakran szorult javításokra. Hozzáláttak ugyanekkor a templom fedelének javításához is. Az atya adományozása is folytatódott: plébánosi kinevezése alkalmából a templomnak egy új, hatágú bronz csillárt vásárolt a saját költségén. Ugyanezen évben történt a templomkerti korpuszos márványkereszt állítása, mely Jusztin Mihály gazda és felesége, Csillag Juli buzgóságának köszönhető: „a templom előterén pompásan hirdetve Isten dicsőségét és emelve a lakosok hitéletét”. Cselkó Mária helybeli özvegyasszony vallásos buzgalmáról is említést tesz Szecsey. Ő a plébániatemplom számára két szép szobrot hozatott az atya által. Egyik Jézus Szentséges Szívét, másik Mária Szeplőtelen Szívét ábrázolja, s a mai napig megvannak a templomban. (13. p.)
1890-ben a középtúri templomot hozatta rendbe a plébános. Ugyanakkor a haranglábat is új zsindellyel látták el. Felsőtúron sokáig gondot okozott a templommal szembeni kocsma, amely a közbirtokosság épületében kapott helyet.
Főleg az istentiszteletek alatt botránkoztatták meg az itt hangoskodók a híveket, megzavarva azok ájtatosságát és lelki nyugalmát. Szecsey Ferencnek sikerült rábírnia a közbirtokosokat, hogy adják el az épületet, amit aztán „Baloghné úrnő” vásárolt meg, felújíttatott, s az „csinos lakhellyé változott, a templom terének nem kis díszére szolgált”. (14. p.)
Ugyanezen évben temették a község jeles szülöttét, Pongrácz Sándor tábornokot. Erről a nem mindennapi eseményről is írt Szecsey, többek közt az alábbiakat: „April 24-én d.u.3 órakor temettetett el Szentmiklósi és óvári Pongrácz Sándor nyugalmazott altábornagy úr ő nagyméltósága. A temetést a helybeli plébános, e sorok írója végezte fényes papi segédlettel. Két beszéd mondatott: az egyik a templomban felállított koporsójánál a celebráns által, a másik a családi sírboltnál Bolgár Endre, a megye főjegyzője által. (A családi sírbolt ma is megvan a templomkertben.) Felsőtúr ily nagy intelligens közönséget ily nagy számban talán még soha nem látott; az egész vidékről sereglettek össze az urak, kik mindannyian igaz részvéttel jelentek meg és állták körül a kedves halott ravatalát. Alig volt szem, melyben a bánat könnyei ne csillogtak volna. Felsőthúron a híveknél áldásban van emlékezete. Általános szeretet környezte őt életében is, és ez megható módon megnyilvánult a temetésen.” (14-15. p.)
Szecsey Ferenc aláírása az egyik érsekvadkerti dokumentumban (Csáky K. repr.)
Nagy gondot okozott Szecseynek a község rossz állapotú iskolája is. Mint írta: „A felsőtúri iskolaépület ugyanis, mely noha a közelmúltban átalakításokon ment keresztül, magát az iskolatermet kivéve, oly szánandó külsővel bírt, hogy inkább egy béresházhoz, mint iskolaépülethez volt hasonló. Szalmával fedett teteje tֲöbb helyen össze volt omolva, úgyhogy különösen nagy esőzések alkalmával a víz a szobába csurgott; a falak több helyen meg voltak repedve; a kántorlak ablakai kicsinyek és rosszak voltak, egyszóval az épület oly rozzant helyzetben volt, hogy tovább tűrni azt nem lehetett a község szégyene nélkül.” (15-16.p.) A plébánosnak nagy erőfeszítések árán ezt is sikerült rendbe tennie. Ezek a példák ékesen bizonyítják, hogy Szecsey Ferenc nemcsak a pasztorációs kötelességének tett eleget Felsőtúron, de hozzájárult a község arculatának formálásához, a falu élhetőbbé válásához, a lakosok életkörülményének javításához is.
A községet gyakran érték különféle természeti katasztrófák. Ilyen volt az 1891-es nagy árvíz is, melyről szintén olvashatunk a gondosan vezetett plébániatörténetben.
A hátborzongató eseményről így írt a plébános: „Julius 10-én a Korpona vize bizonyára az erdővidéken történt felhőszakadás következtében annyira megáradt, hogy a patak mentén fekvő földeket mind elöntötte. Ily nagy vízre felnőtt emberek nem emlékeztek. Oly nagy volt ugyanis az, hogy hajók kényelmesen mehettek volna rajta. Ölfadarabok, gabonakévék, félkeresztek, bölcsők, szobabútorok úsztak a víz felszínén. Valóban rémületes látványt nyújtott a nagy vízáradás. A felsőtúri gátat egészen elvitte. A molnárház lakóinak ki kellett a lakásból menni, mert a víz a szobákba behatolt. Korponán 35 házat döntött le az ár. Felsőtúrán csak a molnárház melletti házak oldalát csapkodták a hullámok. A pincék alatti kenderföldek vízzel voltak borítva. úgy hogy a kukoricaszárak teteje sem látszott ki a vízből.” (17. p.) Az árvíz nagy károkat tett a szomszédos Középtúron is, ahol egy későbbi vízáradat a régi templomot is elmosta. Ma már így ennek csak a romjai láthatók. A kistúriak 1891-ben új harangot kaptak, mely elsősorban „tekintetes Haán Sándor úrnak” volt köszönhető.
1892-ben is folytatódtak az adományozások és a javítások-felújítások, melyekről szintén olvashatunk a krónikában. A felsőtúri templom részére a plébános új vasárnapi casulát (miseruhát) szerzett be; a szentély korlátjáig új cementlapokkal rakatta le talajt. Balogh Olga bárónő „egy tiszta ezüstből készült pacifikálét” (kis kereszt) adományozott a templomnak; tekintetes Pongrácz Elemérné oltárterítőt készített a Szent István-oltárra, Írás Fanni pedig „bársonyra selyemmel hímzett szószékterítővel gazdagította az egyházi készleteket”. Ugyanakkor „Horváth Mariska kisasszony 2 slinges vánkost ajánlott fel a Mária oltárára.”
Szecsey Ferenc sírjele Felsőtúron (Fotó: Csáky Károly)
1896-ból is találunk két értékes bejegyzést Szecsey Ferenctől. Az egyik szoborállítással kapcsolatos; egy Szent József-szobor vásárlásáról tudósít, s azt fejti ki a plébános, miért tartotta fontosnak ennek megjelenítését: „Ez év Marczius havában szereztetett be Szent József szobra a templom pénztárából. A hívektől összegyűjtött fillérekből szép állványt csináltattam, mely 20 frtba került. Szent József tiszteletének terjesztése minden oldalról ajánlva lévén, ez a körülmény indított engem, hogy a nagy szentnek tiszteletét a felsőtúri plébánia hívei között is lehetőleg emeljem, mit részben a szobor meghozatalával véltem elérni.” A ma is meglevő szobor a szokásos módon ábrázolja a szentet: bal kezében a gyermek Jézust, jobb kezében a liliomot tartja.
A másik bejegyzés a társulatokkal kapcsolatos. Ezek tevékenységét Szecsey is fontosnak tartotta, ezért a pébánia területén is szorgalmazta újraalakításukat: „Két társulatot alapítottam: „a lorettói szent Ház egyetemes társulatát” és Szent József társulatát. Az előbbibe 300-an, a másodikba 511-en iratkoztak. Ilyen társulatok behozatalával a plébánosra semmi terhet nem róttam. Sőt a loretói társulat alakításával a helyzeten némileg könnyítettem, amennyiben a hívek a Karácsonyi és Húsvéti gyónásokat rendetlenül csak az utolsó napokban szokták elvégezni: most a társulat tagjai az alapszabályok értelmében deczember 8-15-ig és márczíus 25 – április l-ig tesznek eleget kötelességüknek, a többiek, akik nem tagok, ezen időn kívül járulnak a szentségek különben is parancsolt felvételéhez.”
Szent József szobra 1896-ból (Fotó: Csáky Károly)
1899-ben még folytatta fáradhatatlan tevékenykedését Szecsey. Mint írta: „A templom tornyának zsindely teteje rossz karba jutván, annak újból való zsindelyeztetését kellett foganatba vennem. Ezt ezen év november havában eszközöltem.” (23. p.) A pihenésre így nem sok ideje jutott.
S bár még csak alig volt 40 éves, súlyos beteg lett; az egyházmegye kisegítő lelkészt rendelt melléje. Fludorovics Zsigmond, a másik tehetséges és nagy műveltségű teológus lett a munkatársa.
(Róla már írtunk e honlapon.) Közös munkálkodásuk azonban nem nyúlott hosszúra, mert – mint utóda is feljegyezte – 1900. november 6-án Felsőtúron „elhalálozott”.
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
