A XIX. század utolsó harmadának Vajda János a legkimagaslóbb szerelmi lírikusa és bölcselő költője. A márciusi ifjak egyike, költő, hírlapíró, műfordító, a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a „Montblanc-ember” – ahogy Ady Endre nevezte. Szerb Antal szerint ő volt a „modern magányosság első hordozója a magyar irodalomban”.
1827. május 7-én született Pesten. Több írói és publicista álnevet használt, mint az Arisztidesz, Quintus, Homonnai Béla, vadászírói álneve Cserszilvásy Ákos. Életműve sokoldalú és gazdag. Különálló költői egyéniség, számunkra legjelentősebb a költészete. Keserűségének egyik oka az volt, hogy kenyérgondjai újságírói robotra kényszerítették, elvonták a lírától, s hogy verseit értetlenség, közöny fogadta. Mindez, ami annak idején idegenkedést kelthetett, ma legfőbb erényének bizonyul.
Közéleti, szerelmi, természeti, filozófiai költészete élesen eltér korának uralkodó ízlésétől. A valláserkölcsi megfontolások idején megteremtette a felfokozott érzéki vágy líráját, az egzaltációig (lelkesség, rajongás, szenvedélyesség) merészkedett, álmokat, látomásokat festett.
Feltárja útkeresését a keresztény, pozitivista, materialista, panteista felfogások között, s mindezeken túllép, vívódva végző kételyeivel.
Nyelve, képei eredeti személyiségre vallanak, aki vállalta a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást, nagyarányúságot. A romantika eszközeit úgy alkalmazta, hogy egyéni világa már a szimbolizmus előfutárának bizonyult. Ady joggal látta benne elődjét – írják róla az irodalomtörténészek.
Édesapja, Vajda Endre 1828-tól a váli uradalmi birtok főerdésze lett, így Válon töltötte a gyermekkorát. Édesanyja Veleczky Lídia. Vajda költészetében később rendszeresen visszatérő motívumként jelentkezett a váli erdészlak, mint a gondtalan, boldog élet szimbóluma.
A középiskolai tanulmányait a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban kezdte, majd Pestre került, ahol nagybátyjánál, Vajda Péter írónál, a korszak neves panteista művészénél lakott és a pesti piarista gimnáziumban tanult, ahol eminens diákként fejezte be tanulmányait.
Ezekben az időkben már próbálkozott a versírással. Petőfit tekintette példaképének, ezért is vonzotta a vándorszínészi pálya. Hét hónapig járta az országot, de 1846 nyarán felhagyott a színészi pályával. Ekkor Alcsútra került, ahol gazdatiszti gyakornokként dolgozott József főherceg mintauradalmában.
1848-ban a Pilvax törzsvendégeként részt vett a pesti forradalomban, augusztusban önként jelentkezett honvédnek. Hadi szolgálatát közlegényként kezdte, és a hadnagyi rangig jutott el.
A délvidéki fronton harcolt, de két hosszú betegsége távol tartotta a nagyobb csatáktól.
A szabadságharc bukása után néhány hónapig szüleinél, a váli birtokon húzta meg magát. Ezt követően, mint volt honvédtisztet, besorozták az osztrák császári hadseregbe és közel egy évig közlegényként szolgált az olaszországi Padovában.
1850 után fölbecslő hivatalnokként a Kunságba került, majd Szegedre, végül Budára. Ezt követően Pesten különböző lapoknál dolgozott újságíróként. Politikailag teljesen elszigetelődött. Világos után úgy gondolta, hogy egy újabb forradalom kivitelezése teljesen lehetetlen, ezért sokan a ’48-as eszmék árulójának tartották és kiközösítették.
Harminc éves, amikor Heckenast Gusztáv könyvkiadó költségén megindítja a Nővilág című szépirodalmi folyóiratot. Ekkor találkozott Ginával, aki iránt olthatatlan szerelemre gyullad, de hasztalan eseng kezéért, Gina nem viszonozza szerelmét.
1859-ben adta közre Cserszilvásy Ákos álnéven A vadászat mestere című vadászati témájú szakkönyvét, amely átdolgozott formában, életében még két alkalommal jelent meg. Megélhetése is veszélybe került, így 1863-ban elhagyta az országot és Bécsben irodai munkát végzett.
1863-ban visszavonult a Nővilág szerkesztésétől. A Magyar Sajtó hasábjain közölt politikai cikke miatt a császári hadi főparancsnokság nyolcnapi fogsággal sújtotta. Ez év őszén súlyos csapás éri, atyja és anyja halálos szerencsétlenség áldozata lesz Válon. A megbokrosodott lovak elragadták kocsijukat, az összetört kocsi halálra roncsolta a két öregembert. Ettől kezdve a költő támogatta parasztsorban maradt nőtestvéreit.
Miután 1866-ban visszatért Pestre, újra újságíróként dolgozott.
Megélhetését nehezítette, hogy ismét szembekerült a domináns politikai irányvonallal, ezúttal a Deák-féle párttal. Nem támogatta a kiegyezést.
1870-ben választották meg a Kisfaludy-Társaság tagjának. Egyik verses kötete, két évvel utóbb, a Társaság kiadásában jelenik meg.
1880-ban ötvenhárom éves korában megnősült. Nőül vette a költeményeiben Rozamunda néven emlegetett tizenkilenc éves Bartos Rózát. A leány harmincnégy évvel volt fiatalabb nála, a költő úgy tekintett rá, mint az ártatlanság megtestesülésére, de csak néhány hónapig laktak együtt. A következő évben elvált a feleségétől, mert fény derült múltjára.
Ezután élete végéig szegényen és szinte teljes magányban élt. Gyomor- és bélhurut kínozta, amit a rendszeres gyógykezelés ellenére is nehezen tűrt. Hetvenévesen, 1897. január 17-én halt meg Budapesten a Kerepes-úti kis lakásában, ahol írótársai látogatták és ahol takarítónője ápolta.
Temetésének költségeit a közoktatásügyi minisztérium fizette a főváros a Kerepesi úti temetőben (Fiumei úti sírkert) díszsírhelyet jelölt ki számára. A temetésen Rákosi Jenő, Bartók Lajos és Ábrányi Emil búcsúztatták.
„Nem maradtál senkinek adósa. És most fizettél a természetnek is. Minden tartozásod letörlesztve. Most majd a magyar nemzeten lesz a sor, hogy lerójja tartozását veled szemben, ki világraszóló kincseket adtál neki, míg magad teljes szegénységben térsz a hazai földbe vissza. Megérdemelt dicsőségedből keveset juttatott neked a sors, annál bővebben omlottak rád a meg nem érdemelt szenvedések.”
– mondta a temetésen Ábrányi Emil.
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma Forrás: Wikipédia, Arcanum)
