A minapi hír, mely nemcsak örömet, hanem főhajtást is megkövetel, és amely mellett nem mehetünk el mindössze egy ,,gratulálok”, vagy ,,további sok sikert” szlogenekkel, hogy dr. Molnár Imre, történész, közéleti ember, író, Esterházy-kutató többedmagával együtt rangos lengyel állami kitüntetést kapott a leköszönő lengyel köztársasági elnöktől, Andrzej Dudától.
A hír hivatalos közleménye a következő: „Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök állami kitüntetést adományozott azon személyeknek, akik kiemelkedő munkát végeztek az állam és a társadalom életében. Hörcsik Richárd, a magyar parlament képviselője és Molnár Imre, a számos kitüntetett közt magyar állampolgárként
„A magyar„lengyel kapcsolatok és a nemzetközi együttműködés fejlesztéséhez való kiemelkedő hozzájárulásáért, a közép-európai függetlenségi mozgalmakat támogató tevékenységéért”
kapott lengyel állami kitüntetést. Hörcsik Richárd képviselő úr a Lengyel Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje, Molnár Imre pedig a Lengyel Köztársasági Érdemrend Parancsnoki Keresztje kitüntetésben részesült. A kitüntetett személyek között volt Pawel Cebula minorita szerzetes és három szlovák állampolgár, Ján Figel, Pavol Mačala és Jan Hudacky is. Utóbbiak a Lengyel Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesültek.”
Hogy Molnár Imre milyen áldozatos, hittel, alázattal, akarattal, elszántsággal megtöltött közéleti munkát végez töretlenül, évtizedek óta, azt mindenki láthatja, aki lengyel–magyar kapcsolatokban, a két nép barátságát erősítő és előmozdító rendezvényeken, vagy éppen az Esterházy János-kultusz erősítésében, annak megtartásában részt vesz, vagy csak tevékeny szemlélője annak.
Az Ipoly mente szülöttére, aki Ipolyfödémesről, egy csendes, kicsi, elszigetelt völgyből, aprócska palóc falucskából indult teremtő útjára, mindig is jellemző volt a családból magával vitt vallásosság, a népi bölcsesség, és a palócokra oly jellemző szívósság, dac, és lázadás is, ha kellett.
Már egyetemi éveiben, a szocialista sötétség korszakában is kiállt az ellenzéki mozgalmak mellett, részt vett tevékenységükben, a formálódó lengyel Szolidaritás berkeiben tartotta a kommunizmus elleni szervezkedés zászlaját, majd a rendszerváltás után is tevékenyen részt vállalt a demokratikus átalakulás folyamatában közéleti emberként, civilként, de később diplomataként is.
Lengyel felesége révén kiválóan látta a magyar–lengyel kapcsolatok, az ezeréves lengyel–magyar barátság megerősítésének lehetőségét, melybe Varsóba akkreditált diplomataként éveken keresztül bekapcsolta szűkebb hazájának, szülőföldjének magyarságát is.
Értő fülekre, lelkekre, és elhivatott emberekre talált az Ipoly mentén is ebben a munkában, hiszen neki köszönhető, hogy megismerhették a lengyel menekültek II. világháború alatti történetét nemcsak az Ipoly mentén, de egész Magyarországon.
Az, hogy Nagycsalomja, Szalka, Ipolybalog, Ipolynyék, Ipolyhídvég községek aktívan bekapcsolódtak ennek a történelmi eseménynek a feldolgozásába, hogy teret adtak rendezvényekkel, konferenciákkal, emléktáblákkal, szobrokkal, testvértelepülési kapcsolatok felvételével ennek a magasztos, emberi csodának, testvéri megnyilvánulásnak, az részben, vagy egészben neki köszönhető.
Ma, amikor a globalista erők térnyerése folytán Lengyelországban teljesen ellentétes folyamatokat indított el a Tusk-féle antidemokratikus kormány, még nagyobb szükség van arra, hogy megtartsuk és személyes kapcsolatok ápolásával, barátságok kötésével erősítsük ezt az ezeréves barátságot, melyben az ilyen mozzanatok, mint amilyenek most történnek, csak feledésbe merülő pillanatok lesznek.
Nagycsalomja önkormányzatán belül a II. világháború óta a község temetőjében ápolt lengyel katonasír, és az ott nyugvó lengyel kiskatona emlékének őrzése, történetének megismertetése apropóján már nemcsak megemlékezések, hanem konkrét tettek is történtek egy testvértelepülési kapcsolat felvételén keresztül, a közel másfél évtizedes aktív eseményfeltáró rendezvények után.
Molnár Imrének köszönhető, hogy a helyi közösség ebben partner és barát volt, és ez csak azt erősíti, hogy a palóc nép hálájánál, kitartásánál és bölcsességénél csak a hite erősebb.
Az, amit Imre, az Esterházy János boldoggá avatási folyamatának folyamatosan bővülő támogatásáért tesz, néha már emberfeletti, és azt is bizonyítja, hogy valaki ott van mellette, láthatatlanul, hogy segítse őt, minket ebben a küzdelemben, imádságos , de csodákat és meghatározó élményeket is felszínre vető mindennapokban.
Olyan ember vehetett át magas rangú lengyel kitüntetést, aki nemcsak megszolgálta azt, hanem magjait is elvetette ennek a töretlen munkának, hitnek, szeretetnek és barátságnak.
És ezek a magok – tudjuk, hisszük – kikelve jó gyümölcsöket hoznak majd, mint a Biblia szava írja. Hogy számára mit is jelent ez a kitüntetés, arra szerényen így válaszolt: „Ez a kitüntetés olyan volt, mint egy nyári zápor. Gyorsan és váratlanul érkezett. S híre nyilván ugyanilyen gyorsan el is tűnik majd a mai média által hajszolt információáradatban. De mint ahogy a nyári zápor felfrissülést hoz, úgy ez, a távozó lengyel köztársasági elnök, Andrzej Duda által adott kitüntetés is felfrissítette bennem azokat a régi, több mint negyvenéves emlékeket, melyek Lengyelországhoz, a lengyel testvéreinkhez kötnek engem személy szerint, s minket magyarokat közösségileg is. Így, visszapillantva az elmúlt évtizedekre az az érzés erősödik meg bennem, hogy számomra (az engem ért óriási megtiszteltetés ellenére) nem ez az érdemrend jelenti a kitüntetést, hanem az jelentette és jelenti ma is az igazi kitüntetést, hogy tehettem/tehetek valamit a magyar–lengyel kapcsolatok fejlesztéséért, továbbviteléért. Csekély hozzájárulásom ellenére is kitüntető érzés azon kiemelkedő magyar és lengyel szentek, hősök, tudósok és közéleti vagy közemberek nyomába járni, akik életpéldájukkal, életművükkel építették annak a barátságnak és testvériségnek a katedrálisát, amely több mint ezeréves falakkal, s még annál is régebbi alapokkal rendelkezik, s amely a maga nemében egyedülálló az európai, sőt, talán a világtörténelemben is.”
Azt, hogy ez a kitüntetés méltó, legméltóbb helyre került, ezek a szavak, ez az önvallomás is bizonyítja. És a végén, most van itt az ideje, hogy mi is, valamennyien, barátai, ismerősei, harcostársai, zászlóvivői, eszmetársai is szívből fejezzük ki jókívánságainkat, és megelégedésünket azzal a kívánságunkkal megtöltve, hogy még nagyon sok ilyen szép elismerést kívánunk számára és hogy maradjon meg ilyennek, amilyenné a családja, a közössége, és a barátai is formálták, és amiért oly nagyon tisztelik és szeretik őt.
Mi, akik vele küzdünk a hétköznapokban, úgy érezzük, hogy minket is kitüntettek általa, a mi munkánk is elismerésben részesült. Isten áldja munkádat, családodat, hitedet, elkötelezettségedet Imre! Köszönjük!
Hrubík Béla/Felvidék.ma
