Lassan véget ér a nyár, és vele együtt halványulnak a turisztikai élményeink, utazásaink emlékei. Nem a távoli tengerparti kalandokról szeretnék írni, ahonnan legtöbben csak a szép pillanatokat gyűjtik össze. Mi pedig egyre ritkábban fedezzük fel saját földrajzi és történelmi kincseinket, hazai tájaink szépségeit. Ez részben érthető, hiszen a múltban gyakran tapasztaltunk hiányosságokat.
Régen a Csemadok által szervezett csoportos kirándulásokon jártuk be hazánk várainak, hegyeinek és völgyeinek legszebb részeit, hogy megismerjük értékeinket. Ám a
történelmi emlékhelyeken, várainkban és templomainkban sokszor félrevezető vagy elferdített történelmi narratívák nem ösztönöztek sem visszatérésre, sem a további felfedezésre.
E cikkben a többségében magyarok lakta Felvidék déli részének turisztikai értékeiről szeretnék írni. Ezek a tájak történelmi, szakrális, gasztronómiai és néprajzi kincsekben gazdagok. Kérdés azonban, hogy mi, helyiek, mennyire ismerjük saját régiónk értékeit, és képesek vagyunk-e megismertetni azokat az ide érkezőkkel. Ebben vannak kétségeim.
E nyáron is számos turista érkezett – főként az anyaországból, de más vidékekről is –, hogy felfedezze a Felvidék déli részének kincseit. Egyéni utazók, családok és gyakran egyesületek tagjai keresték fel történelmi, hagyományőrző és szakrális értékeinket.
Az érkezés legtöbbször a Mária-Valéria hídon keresztül történik, s az első megálló Párkányban III. Sobieski János lengyel király lovasszobra, amely egy parkban áll, ahol a lengyel-magyar történelem jelentős emlékművei és kövei találhatók, köztük Esterházy Jánosé is. Egy szerény emlékjel Trianon szomorú évfordulóját idézi. Ez a park immár tizenhét éve a város büszkesége, és naponta állnak meg itt lengyel, valamint más külföldi turisták. Csakhogy senki sincs, aki tájékoztatást adjon ezekről az emlékekről, és nincs olyan prospektus vagy kiadvány, amely legalább három-négy nyelven mutatná be a műemlékeket (az emlékműveken kétnyelvű feliratok találhatók).
A helyi múzeum a turistaszezonban is csak heti két napon tart nyitva, és a városnak máig nincs helytörténeti kiadványa.
A látogatók gyakran szembesülnek azzal is, hogy a templomok és rotunda zárva vannak. Természetes, hogy ezek az épületek nem állnak mindig nyitva, de az már kevésbé érthető, hogy semmilyen elérhetőség vagy információ nem jelzi, kinél lehetne kérni a műemlékek megtekintését, akár hétvégén is. Bár egyes templomok történetéről már található tájékoztató tábla, a környező szakrális emlékekről – például a templom mellett álló, több méteres betontalapzaton elhelyezett kardról – senki sem tud felvilágosítást adni. Egy lengyel-magyar csoport szomorúan távozott, miután csak kívülről járhatta körbe a falu legértékesebb szakrális helyszíneit. Helytörténeti kiadvány itt sem áll rendelkezésre.
A csoport tagjai pozitívan nyilatkoztak az élményeikről, ám panaszaikat hallgatva egyértelmű, hogy turisztikai felkészültségünk még sok fejlesztést igényel. Elgondolkodtató, hogy több középiskolában is működik vendéglátóipari képzés, ám az alsóbodoki szakirányú középiskola megszűnt, pedig ott képeztek fiatalokat a turizmus számára. Vajon a hazai magyar turizmusban dolgozók csak a gazdasági szempontokat látják?
Nem kellene összefogniuk a települések szolgáltatóinak, intézményeinek, sőt akár egyéni vállalkozóinak is?
Legalább az utóbbiaknak a saját kínálatukban mindent megtenni a legjobb kiszolgálás érdekében, emberi és szakmai értelemben egyaránt.
A turizmusra építő kis- és nagy települések előtt számos lehetőség áll, például hazai és eurorégiós pályázatok formájában. Kérdés, hogy élnek-e ezekkel a lehetőségekkel.
Nem célom senkit megsérteni ezzel az írással. Nem saját észrevételeimet gyűjtöttem össze, hanem mások panaszait tolmácsoltam. Ezekből lehet tanulni, építkezni, és növelni a vendéglátás színvonalát. Természetesen tudom, hogy vannak tájaink és falvaink, ahol mindent megtesznek a látogatókért, és kedves, kulturált fogadtatásban részesítik a vendégeket. Talán az emberi hozzáállásban van a legnagyobb hiány: alázat, kedvesség, mosoly, türelem – ezek sokszor a legnagyobb hiányt is képesek pótolni. Talán éppen ezek hiányoznak leginkább, nem csak a turizmusban, hanem az élet minden területén, ahol emberekkel dolgozunk.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
