Szlovák-magyar külügyi találkozókról, tárgyalásokról írni tulajdonképpen igen hálás dolog, némi rutinnal pár perc az egész művelet. Egy jó archívummal pedig még annyi se. A hétfői budapesti külügyminiszteri találkozó – amely csak e hónapban már a harmadik volt – kapcsán is erős kísértést éreztem, hogy előrántsam a házi archívum mélyéről valamelyik korábbi, mondjuk tavalyi írásom. Csak a nevekre kell ügyelni – szem előtt tartva, hogy a múlt esztendőben 3 különböző személy is betöltötte a külügyminiszteri tisztséget az anyaországban – minden más viszont tetszőleges kombinációban, szabadon másolható az aktuális szövegbe. Egyszerűen nem lehet vele felsülni, annyira megbízhatóak ezek a külügyi találkozók.
Tehát, ahogy már idén is több alkalommal, tavaly pedig számtalanszor megtudhattuk, a hétfői találkozó summázata: a két ország közötti együttműködés jó, pozitív és pragmatikus, nincs vádaskodás, de tabuk sem, és ami a lényeg: a két ország képviselői nem üzengetnek egymásnak a médián keresztül. Helyette határátkelőket nyitnak, üdvözlik a húsz éves alapszerződést és mindenek fölébe emelik az energetikát. A két ország közötti gázvezetéken nagy nyomáson nyomatják a sűrített barátságot. Mit barátságot: testvériséget. És ez jó, nagyon jó, hogy legalább kedves vezetőink így szeretik egymást, mert különben – amint azt egy korábbi reprezentatív felmérés mutatta – a többségi nemzet már korán sincs ilyen jó véleménnyel rólunk, magyar ajkúakról.
Ami a barátságot illeti: Szijjártó Péter magyar külügyminiszter igen nagyra értékeli szlovák kollégájával ápolt szoros, már-már baráti viszonyát. Az egyik magyar hírportálnak nemrégiben adott nagyinterjújában beszélt erről, megemlítve, hogy többször is találkoznak, mégpedig informálisan, azaz nem hivatalos keretek között. A dolog természeténél fogva így sajnos nem tudhatjuk meg soha, hogy legalább az ilyen összejöveteleken, két boros kóla között szót ejtenek-e a még Szlovákia területén élő magyarokról – ha már a magas szintű találkozók programjába nem fér bele.
Gondolom, nem igényel magyarázatot, hogy a szlovák-magyar gazdasági, energetikai kapcsolatok kiépítése és megerősítése miért elsőrendű kérdés – ezt aligha lehet vitatni. A kérdés inkább az, hogy helyes-e a nemzetpolitika azon megközelítése – amely most tehát a hivatalos magyar álláspont – hogy a gazdasági kapcsolatok felől „kísértjük meg” a szlovák partnert, innen próbálva pozitív eredményeket elérni, amelyek majd jótékony hatással lesznek a felvidéki magyarokra is. Ezt mindenki ítélje meg maga – jómagam nem hiszek benne, legalábbis nem a kizárólagosságában. Annyi ideje ugyanis már nincs a felvidéki magyar közösségnek, hogy bevárja a most elültetett fácskák termőre fordulását…
Mellesleg rendkívül izgalmas helyzet lesz, ha majd komollyá érik Miroslav Lajčák régóta dédelgetett álma, az ENSZ-főtitkári jelölés. Egy karrierdiplomata számára ez minden álmok netovábbja. Lajčák – ezt nyugodtan elismerhetjük – alkalmas is e tisztségre, azonkívül a szokásjog is úgy kívánja, hogy most a mi régiónk adja a nagyfőnököt. A szlovák külügyminiszter sokat próbált, jól képzett, rátermett diplomata, bőven van olyan kaliberű, mint a jelenleg hivatalban lévő főtitkár. Csakhogy van egy óriási hibája: ő Robert Fico első és második kormányának külügyminisztere. Vagyis adott esetben ő képviseli Szlovákia azon hivatalos álláspontját, amely elismeri és fenntartja a kollektív bűnösség gyakorlatát, minimum kétséges alkotmányos alapon fosztja meg polgárait a születés jogán szerzett állampolgárságuktól, és ő képviseli azt a kormányt, amely nyilvánvalóan hazug, aljas hajtóvadászatot indított egy, a nemzetisége miatt bántalmazott fiatal hölgy ellen. No persze, mondhatnánk, mi ez egy dárfúri vagy ruandai vérengzéshez, avagy a szíriai menekült-kataklizmához és a palesztin pokolhoz képest – amelyet a világszervezet a sajátos bénító mechanizmusai miatt képtelen volt kezelni. Bizonyára Lajčákkal az élen sem változna meg a világ, sem az ENSZ.
Csakhogy számunkra a földi pokolból ezt a kis apró szegletet mérte ki a sors, ezért kell hát aggódnunk elsősorban. És a fentiek miatt, amennyiben esedékessé válik, Magyarország aligha támogathatja majd Lajčák jelölését – legalábbis anélkül, hogy ne veszítené el arcát. Már ami még megmaradt belőle…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
