A garamkövesdi Szkala Borászok és Szőlészek Polgári Társulás küldöttsége a Szent István-i Magyarország déli vidékén, a Vajdaságban járt.
Délvidéki utunk első állomása a Szabadkától 12 kilométerre, keletre található a Hajdújárás nevű falu volt a Ludasi-tó partján. A tó keleti partján megtekinthető egy százéves parasztház, amely értékes néprajzi, természetrajzi és régészeti gyűjteménnyel rendelkezik. A tárgyakat mind a tó környékén találták. A 20. század legelején a mórahalmi, átokházi, csorvai, nagyszéksósi szegényparasztság köreiből kerültek ki azok a telepesek, akik a homokos területen felvirágoztatták a szőlő- és gyümölcstermesztés kultúráját. 1935-ben a lakosságnak sajnos el kellett hagynia otthonát, ugyanis a parcellák használatára vonatkozó örökszerződésüket a szabadkai nacionalista vezetés semmissé nyilvánította, így megfosztva őket földjüktől és megélhetésüktől. 300 magyar család távozott Hajdújárásról, de többségük a következő években visszaszivárgott. Az új falu a második világháború után kapta a Hajdukovo szerb nevet. A mai 2484 lelket számláló település lakossága 95%-ban magyar. Az ősi foglalkozást továbbhordozva főként gyümölcsészettel, szőlészettel és zöldségtermesztéssel foglalkozik.
Másnap utunk a Szerémségbe vezetett. Útközben megtekintettük a péterváradi csillagerődöt Európa legnagyobb erődjét, a Duna Gibraltárát. Az itt álló egyszerű kis palánkvár birtokosa, Péter bán a névadó, akit Gertrúd királyné meggyilkolása miatt végeztetett ki II. András. / Katona József: Bánk Bán./ IV. Béla még hercegként alapított itt, a várhegy alatti völgyben, cisztercita monostort, melyet Bélakút néven neveztek. Ezt a mongolok 1241-ben lerombolták, helyette a ciszterciek a várhegyen építettek maguknak új, erődített monostort. A 14. század elején innen szervezte az ország dolgait Anjou királyunk, Károly Róbert. 1439-ben kerül a Garaiakhoz. Az 1460-as évektől a mindenkori kalocsai érsek a vár ura.
A várat a mohácsi csata előtt, 1526. július 27-én foglalta el Szulejmán szultán török hadserege. Pétervárad elesett, az ország belső kapuja betörött, most már szabadon nyomulhatott a török az ország belsejébe! Pétervárad elestének híre remegésbe ejtette az ország lakosságát; ez volt az előfutára a mohácsi vésznek. A török csapatok folytatták előrenyomulásukat az ország szíve felé.
1688-ban sikerült visszafoglalni, ekkor kezdték meg a Vauban rendszerű erőd kiépítését.
1848-49-ben a péterváradi helyőrség végig kitartott a magyar forradalom és szabadságharc mellett, fontos helyőrség volt, innen tartották féken a Habsburgok által a magyarok ellen uszított rácokat és horvátokat. A komáromi erődhöz hasonlóan Péterváradot is csak hetekkel a világosi fegyverletétel után adta át a Habsburgoknak Kiss Pál várparancsnok és 8 ezer katonája, teljes mentesség fejében.
Trianon előtt a Magyar Királyság, Horvát-Szlavónország Szerém vármegyéjéhez tartozott, vegyes lakosságának többsége horvát volt. A békediktátummal a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz csatolták. 1941-ben a magyar és német csapatok visszafoglalták, s a Független Horvát Államhoz csatolták. 1945-től Jugoszláviához, a délszláv háború óta Szerbiához tartozik. 1989- től Újvidék város része, Bácska és Szerémség határán, a Duna bal partján, a Tarcal-hegység északi lejtőin fekszik.
Manapság Szerbia második legnagyobb városa Belgrád után. Vajdaság 1,9 milliós lakosságának közel egyötöde él itt. Soknemzetiségű város: szerbek, magyarok, horvátok, szlovákok, svábok és ruszinok is élnek itt. A 1999-es NATO-bombázások során légitámadások érték a várost. A légitámadások után viszonylag gyorsan helyreállt az élet, és azóta nemzetközi segítséggel a hidakat is helyreállították. Jelentős iparvárossá, kereskedelmi és pénzügyi, kulturális központtá vált. Több színház és egyetem található benne. Fontos a nemzetiségi nyelvű színházak léte.
Újvidéktől 11 km-re délkeletre, a Duna jobb partján fekszik Karlóca. A török hódításig a Báthoriak birtoka volt. 1521-ben Bali bég serege foglalta el és 170 évig török uralom alatt állt. 1699. január 26-án itt kötötték meg a Habsburg császár és a török Porta közötti békét, amely a magyar területekből csak a Temesközt hagyta török kézen. A karlócai béke világtörténeti fordulópont volt. Addig a Fényes Porta sohasem kötött úgy békét, hogy területekről mondott volna le, már csak azért sem, mert ezt a muszlim vallás törvényei tiltották. E békeszerződés a török birodalom hanyatlásának jelentős mérföldköve. Az oszmánok kiszorultak az európai nagyhatalmak sorából.
Lipót császár kihagyta ugyan a magyarokat a karlócai tárgyalásokból, de a békével Magyarország nyerte a legtöbbet: egy kicsiny – ekkor alig lakott – darabja kivételével egész területe felszabadult a török iga alól, véget ért a fejlődését oly sokban hátráltató, annyi pusztítást hozó másfél évszázados „török kor”. Magyarország nem kapta vissza teljességben régi területét. A Temesköz török kézen maradt. A Királyság állami szuverenitása nem nyert megfogalmazást, a Habsburg-török megállapodás szerint a Fejedelemség, mint önálló állam nem létezett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a béke olyan áldásaival sem rendelkezhetett önállóan, mint a szabad kereskedelem, a rabcsere, a határvédelem és a török földön élők lelki gondozása. A török veszély sem múlt el: a XVIII. században még három hosszabb-rövidebb török háborút kellett Magyarországnak elszenvednie,” állapítja meg R. Várkonyi Ágnes. „A béke kidolgozásában nem vettek részt magyar politikusok, diplomaták, joggal állapítható meg: „sine nobis de nobis – nélkülünk döntöttek rólunk.” A háromszáztizenhat évvel ezelőtt megkötött karlócai béke egy több mint százötven éves korszaknak, a törökök magyarországi uralmának volt az egyik végpontja. Nagyon szép kisváros, tele történelmi emlékkel, ezen kívül időtálló, tetszetős épületekkel, templomokkal, szobrokkal, valamint kanyargós, enyhén hegyvidékies, szűk utcákkal. A Karlóca fölé magasodó domb tetején található a Béke kápolnaként ismert Béke Királynője templom, melyet a karlócai békekötés helyszínére építettek. Eredetileg egy fából épült kápolna állt a dombtetőn. A napjainkban is látható templomot 1817-ben építették. Karlóca, ma is vezető szerepet tölt be a bortermelés terén. Az egész városka alatt annyi a borpince, hogy hosszúsága tizennégy kilométert tenne ki. Már 1750-es évektől újra híresek lettek a karlócai borok. Elsősorban a fehér szőlőfajták voltak túlsúlyban, így a Slankamenka, a Hamburg és a Neoplanta. A XIX. században már teret hódít az olasz rizling, a Sauv ignon, az ürmös (Bermet), a rajnai rizling. A XX. században megjelent a Merlot és a Cabernet sauvignon borszőlő. Karlócán, ma is legalább negyven család foglalkozik borászattal. A karlócai ürmös egy különlegesen ízesített bor volt, amelybe legalább húszféle gyógyfüvet és fűszert tettek, és a XX. században sok dicsőséget szerzett Karlócának!
Szerémség egy történeti tájegység, amely a Duna és a Száva között húzódik, nyugaton a horvát Vinkovciig, keleten a szerb fővárosig, Belgrádig nyúlik. Két harmada ma a Vajdasághoz, egyharmada Horvátországhoz tartozik. Szerémséget termékeny földjei, jó klímája tették gazdaggá. Egyetlen hegyvonulata a Fruška Gora (Tarcal- hegység), amelynek északi lejtőin már a rómaiak is szőlőt termesztettek. A középkorban itt termett Mátyás király kedvenc bora, a szerémi, itt született az első magyar bibliafordítás, itt zajlottak dicső végvári küzdelmek. Mégis, napjainkban ez a török világban és azt követően sokat szenvedett vidék szinte ismeretlen a magyar olvasók előtt, pedig a Tarcal-hegység dimbes-dombos lejtői nemcsak szép magyar hangzású földrajzi neveket, hanem ősi településeket, régi vár- és templomromokat rejtegetnek. Azért is különleges ez a vidék, mivel hajdani magyar lakossága a törökdúlás évszázadai és az azt követő viszontagságok alatt teljesen kipusztult. Az oszmán megszállók kiűzését követően a vidék szerbekkel, horvátokkal és németekkel telepíttetett újjá, később pedig kisebb számban magyarok is szivárogtak ide. Azóta az itt élő kevés magyar alapvető intézmények (magyar iskola, magyar nyelvű szentmise) nélkül éli sanyarú életét a régmúlt aranykor omladozó emlékeinek árnyékában.
Délvidéki utazásunk harmadik napján néztük meg az aracsi pusztatemplomot, a vajdasági magyar közösség szimbólumát. Csodák, legendák, megmaradás. Megannyi történet, hiedelem fűződik az aracsi pusztatemplomhoz. A bánáti termőföldek között meghúzódó monumentális templomrom az év egy napján megtelik élettel. Meg lehet maradni a történelem viharaiban – ezt üzeni. Minden tíz falu építsen templomot! – adta ki a parancsot államalapító királyunk ezer évvel ezelőtt. Így került erre a tájra, a szikes bánáti földre ez a monumentális, 26 méter hosszú, 15 méter széles építmény. Mások szerint még régebbi, a templom építését is megelőző, Árpád-kori emléket őriz. Az épület szépsége, nagysága a múlt dicsőségét jelzi. Ugyanakkor választ ad arra a kérdésre is, hogy lesz-e még tovább magyar élet ezen a tájon. Isten gondoskodik népéről. Rólunk is gondoskodik. Reményt nyújt nekünk ez, mert nem egyedül kell járni az életutat, mert Isten mellettünk áll. Látva ezeket a romokat, ne csak a múltra gondoljunk, hogy az milyen dicső volt, hanem legyen kedvünk, legyen erőnk, bátorságunk megvívni a hétköznapok küzdelmeit, harcait. Jézus az evangéliumban, Isten az Ószövetségben biztat bennünket, hagyatkozzunk rá, és ő nem feledkezik meg rólunk.
A keresztyén ember számára a templom egy különleges hely, mert közösséget teremt, összetartozást fejez ki. Akik egy templomban vannak, ott gyűlnek egybe, azok összetartoznak. Amikor a hétköznapokban a mindennapi életünket éljük, akkor különböző élethelyzetekben vagyunk, a hétköznapok eseményei, a munkánk, a külső körülmények elválasztanak bennünket, különböző élethelyzetbe sodornak bennünket. Amikor viszont egybegyűlünk a templom falai között, akkor ez az a hely, ahol ezek a válaszfalak ledőlnek, a hívő ember beleolvad a hívek közösségébe, s ilyenkor, mikor az aracsi pusztatemplomnál egybegyűlünk, még azok a bizonyos felekezeti korlátok is ledőlnek.
A kukorica- és napraforgó földek fölé magasodó romtemplom az egyik legkorábbi építészeti emlék a Vajdaságban. Egy enyhén kimagasló dombon áll a Délvidék jelképe, az Aracsi pusztatemplom. Akik megnézik a magyarságnak, a magyar kultúrának, a magyarság gyökereinek a részét érzik ebben az épületben. Annak a szimbólumát láttuk benne, hogy mi ide tartozunk, régóta itt vagyunk, és azt, hogy itt van a helyünk. Úgy érzem, azért kell foglalkozni ezekkel a dolgokkal, mert ahogyan a mondás is tartja, amelyik fa mélyre ereszti a gyökereit, annak magasra tör a lombja is. Persze szoros párhuzamot lehet vonni a romtemplom és a vajdasági magyarok több évszázados megmaradása között. Vajon hogy lehet az, hogy nyolc évszázadon keresztül ez az épület is megmaradt, s a magyar közösség is megmaradt itt, nyelvében, kultúrájában, hitében. Ez az a csoda, amelyet évről évre megízlelnek, amikor ide jönnek, ez az a csoda, amit évről évre megpróbálnak megérteni, s amely egyfajta kapaszkodót is jelent. Különösen a mai körülmények között, amikor mind gyakrabban beszélünk a kilátástalanságról, az elesettségről, a reményvesztésről, akkor az aracsi pusztatemplom egyfajta kapaszkodót jelent. Ha nyolc évszázadon keresztül mindent túl tudtunk élni, akkor, ha számítunk egymásra, ha egymásba kapaszkodunk, ha egymásnak vetjük a hátunkat, s úgy próbálunk a saját érdekünkben tenni, akkor biztos sikerülni fog.
A török uralom után teljesen elhagyatott romtemplomot a 19. századtól kezdve mindig valaki gondozta és őrizte. Hatalmas méreteivel még romos állapotában is fenséges látványt nyújt. Ezzel együtt látogatottsága egyre növekszik, nemzeti zarándokhellyé vált. Egyre többen ismerik meg a pusztatemplomot, és egyre többen adják tovább hírét, ezáltal biztosítva fennmaradását.
A mai Vajdaság, illetve a történelmi Délvidék nem csak a Kárpát-medencében képvisel különleges nemzeti, történelmi és kulturális sokszínűséget, hanem a soknemzetiségű Európában is kuriózumnak számít. Nemzetek jöttek és mentek, letelepedtek és elűzettek. A balsors néha nem könyörült sem magyaron, sem szerben, sem máson ezen a tájon, ám az egyszerű ember mindig barátja maradt a szomszédjának. Így lett naggyá ez a talpalatnyi föld, amely zugaiban az idős nénik és bácsik több nyelvet beszélnek.
A délvidéki magyarságban mindenképpen méltányolható az egyszerűség, illetve a baráti kapcsolatok fenntartása. Megpróbálnak együtt élni a szerb ellenállással és egymásra kell támaszkodniuk. Összetartással számos felmerülő problémát orvosolni próbálják, így a délvidéki magyar sem fogja idegennek érezni magát a hazájában.
További képek megtekinthetők a Képgalériánkban ITT>>>.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma
