Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számontartott ünnepünk, amelynek a középkorban vigíliája és nyolcada is volt.
Hont megyében Mária születésére szentlélek 1779-ben a kemencei templomot. Ugyancsak Mária tiszteletére szentelték 1758-ban a tesmagi barokk templomot a főoltár XVIII. századi barokk képével. A hontbesenyődi templom a XIII.. században épült, de a XVIII. században átépíthették, s talán ekkor kaphatta új titulusát, a Kisasszonyt. Nagykereskény Mária-temploma barokk-klasszicista stílusban épült. Nógrádban Kisasszony a titulusa Ipolygalsa, Miksi és Szécsénykovácsi templomainak. Az utóbbit 2004-ben szentelték fel, s a Mária születését megörökítő oltárképét a régi imaházból hozták át. Hámor Štefan munkája: a kisded Máriát és szüleit, Annát és a Joachimot látjuk a festményen.
A „hegyek alatti”, Hont megyei Dacsókeszi Szűz Mária születésének tiszteletére szentelt templomát eredetileg kora reneszánsz stílusban építették 1535-ben. A XVIII. században átalakították, majd az 1900-as évek elején újra renoválták. Főoltárképének sajátos esetéről Limbacher Gábor és Lengyel Ágnes így írt a Palócföld népi vallásosságát bemutató könyvben: „A Kisasszony titulusú templom oltárfestménye sokáig a bölcsős Máriát ábrázolta kozmikus környezetben. A múlt század közepén egy módosabb falubeli lakos fölajánlotta, hogy a szerény kivitelű és meretű festmény helyett egy nagyobbat és szebbet rendelne. A fölajánlás sajátos eredményeként azonban az elkészült kép a >Sátántipró Máriát<, tehát a Szeplőtelenül fogantatott Szűzet ábrázolta, Mária születése helyett. A pap véleménye érvényesült, hogy >most már nem küldhetik vissza<, de a titulus eltévesztése miatt a nép az eredeti oltárképet is megtartotta a szentély már kevésbé rangos északi falán. Az egyre kopottabb festmény azután 1961-ben, a templom akkori felújítását követően, már nem kerülhetett vissza és a templom padlására jutott”. (1997,75-76)
A Középső-Ipoly mente több községében szeptember nyolcadikán az asszonyok kimentek valamelyik dombra, hogy onnan nézzék a felkelő napot. Azt tartották, hogy aki nézi a napfelkeltét, az meglátja benne Máriát és a nap körüli rózsákat. A kistúri Pásztor Jánosné Gyebnár Mária (72 éves, 1980) így idézte a reggeli szokással kapcsolatos emlékeit: „Kisasszony napján ami van itt a kössígbe´ kápolna, oda szoktunk járnyi mindég hajnalba´. Imádkoztunk, énekőtünk, vártuk a napkeltét. Azzal köszöntöttük a Kisasszonyt.”
Szerinte ők már semmi különöset nem láttak a napban, csupán szokásos ájtatosságukat végezték a szabadban. Ám a felkelő napot mégis szemügyre vették. Ezzel kapcsolatban az alábbiakat jegyezte meg szemérmesen: „Korán reggel szabályszerűen bele lehetett néznyi a napba, ugyhogy nem vette el az ember szeminek a fényit. Szabályszerűen ollyan gyönyörűen láccott a vörössíg. Nem mondom, hogy ezt láttuk, vagy azt láttuk benne, Isten ments, ez túlan legyen tőlem. De szabályszerűen a napocskába bele lehetett látnyi.”
Emlékezett a reggeli napvárásra a kelenyei Csáky Józsefné Velebny Margit (1908, 1980) is. Ö a következőket mondta ezzel kapcsolatban: „Jártunk reggel ki a patra mennéznyi a napot. Ollyan nagyon szépen kelt, pirossan. Nem ugy, mind máskor. Csak ugy szátak a csillagok belöle!” Elképzelhető, hogy a szokásban a pogánykori napkultusz hagyományai is továbbéltek.
Kisasszony napján más helyeken, például az andocsi, máriapócsi, csatkai, csíksomlyói kegyhelyeken is kimentek a hívő asszonyok a napfelkeltét várni. Azt tartották, hogy akinek „érdeme van rá”, az a felkelő napban meglátja Máriát, sugarai rózsát szórnak. Ez a látomás a Napba öltözött asszony képzetköréből merít (Tátrai –Karácsony Molnár 1997,145), ám nyomait a Szentírás Jelenések könyvében is megtaláljuk: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona”. (Jel 12,1) Ennek a Mária-kultusznak Paláston újabb nyomai is vannak. Nemrég egy szép Mária-kápolnát emeltek a Drázgai szőlőknél a Bába-kútnál, melynél mindig volt egy kis Mária-szobrocska. A mostani kápolnában a nagyobb Mária-szobrot helyzetek el, melyet a ma Magyarországon lakó, de innen elszármazott Varsányi Violától kaptak.
Sok helyen – például Pereszlényben is – úgy vélték, hogy ezen a napon búcsúznak a fecskék. Ám, bármilyen szép idő volt ilyenkor, a néphit szerint Kisasszony napján ennek ellenére sem indultak útnak. (Csáky 1987,180)
Paláston hagyománya volt a Kisasszony-napi körmeneteknek is. Egyik adatközlőm elmondta, hogy a Török-kápolnához, azaz a a palásti csati színterén emelt Mária-kápolnához Kisasszonykor jártak prosocióval. „Jánykoromban Kisasszonykor ugy ment a körmenet ide, mint a föltámadáskor. Ugy gyött a papocska, mink, jányok meg vittük a Szűzanyát állványon, szallagokot tettünk rá. Hat jány vitte, a jányok után mentek a menyecskék. Édesapám vót a kántor, ő énekőte a kápolnáná´ azt az éneket: „Leborulok oltárodnál, ó, Mária, jóanyám,/ Ezer éve, hogy megismert a magyar nép igazán./ Tárd ki védő jobb karodat, ezután se ne hagyj el,/ Magyar néped hozzád kiált: anyánk, anyánk, segíts meg!” (Nagy Lászlóné Pásztor Margit, 1926)
Bényben, a Kutacskánál épült Mária-kápolna egyik búcsús napja szintén Kisasszony. Már régóta elzarándokolnak ide az Ipoly és a Garam mentéről a búcsúsok. Bajtán ugyancsak Kisboldogasszony a templombúcsú napja.
Kisasszonykor több vetéssel kapcsolatos hiedelem is élt. A Magyar Néprajzi Lexikonban olvassuk, hogy ekkor kezdték a vetést, s Kisasszony hajnalán a vetőmagot harmatra tették, hogy a gabona ne üszkösödjék meg. (Manga 1980,205) Mokso Gyula pereszlényi parasztgazda (1904, 1984 ) mondta el, hogy az első vetőmagot – mielőtt elindult volna a földekre – a szekéren vízzel megszentelte. Indulás előtt az állatokra és a szekérrúdra is loccsantott a vízből, hogy majd jó termés legyen.
A vetőmagot bekötött szájú zsákokban vitték a helyszínre. Nyílásuk az „ég felé” nézett. Vetés napján nem volt szabad a szomszédból tüzet vinni. A gazda tisztelettel adózott a napnak, induláskor tiszta ruhába öltözött. Menet közben nem szólt senkihez, s az ostorral sem pattogott.
Vetés közben nem lehetett sietni, sem pedig káromkodni, mert a hiedelem szerint abban az esetben „nem lett vóna áldás a munkán”. Miután végeztek a vetéssel, a zsákot jó magasra dobták, hogy „ollyan nagy legyen a gabona is”. (Csáky 1987,180-181)
Csáky Károly, Felvidék.ma
a szerző felvételei{iarelatednews articleid=”55978″}
