Baksi Stella Köztes Erópa címmel írt dolgozata a szlovák és magyar történelmi összefüggésekkel foglalkozik.
A szlovákok és magyarok közötti, barátinak nem éppen nevezhető kapcsolat, egymás sértegetése, szitkozódás, annak fejtegetése, hogy ki volt itt előbb, ki győzte le a másikat előbb és űzte ki hazájából… és folytathatnám a sort. Ez egy olyan probléma, amely talán soha nem fog megoldódni, vagy legalábbis sok évtizednek kell még eltelnie, mire végre megértjük, nem az a legfontosabb, melyik országban élünk, hanem, hogy kinek tartjuk magunkat.
Miért ne lehetnék én magyar Amerikában, Németországban, vagy akár Szlovákiában is, ha hajlandó vagyok megtanulni az adott ország nyelvét és elfogadni törvényeit, mindamellett, hogy megtartom magyar anyanyelvemet és azt továbbadom gyermekeimnek is. Persze tudnunk kell, honnan jöttünk, ismernünk kell történelmünket, de nem azért, hogy a régi sérelmekkel dobálózhassunk és bántsuk vele a másikat. Az még senkinek nem jelentett hátrányt, ha több nyelven beszélt. Én személy szerint nem érzem, hogy akkora probléma lenne az, hogy Szlovákiában élek, így legalább mindkét nyelvet aktívan gyakorolhatom. Az iskolában, a barátaim körében magyarul beszélhetek, a hivatalokban pedig a szlovákot kell alkalmaznom. De hát ez akkora probléma lenne?
Egyesek szerint ez a rossz szomszédi viszony a 2. világháború után életbe lépett beneši dekrétumok, illetve a kassai kormányprogram rendeleteivel kezdődött. Ha azonban jobban elmélyülünk a történelemben, nyilvánvalóvá válik, hogy még az 1848-49-es eseményekhez nyúlik vissza, amikor a magyarok a szabadságharcban kivívták függetlenségüket, a szlovákok ezen törekvései viszont nem voltak sikeresek. Akkor a szlovákok alkottak kisebbségi nemzetet Magyarországon, most pedig fordított helyzet áll fenn. Elevenítsük fel a múlt eseményeit, hogy lássuk, hogyan alakult a két ország sorsa.
A régi magyar szóhasználatban bántó jelleg nélkül tótoknak nevezett szlovákok elnevezése eredetileg a gepidák saját népneve (thuat) volt. Utóbb áthagyományozódott arra a népelemre, amelybe a gepidák is beolvadtak. A szlávság később tömegesen asszimilálódott a magyarságba, a tót elnevezés pedig egyrészt a maradék északi csoportra ragadt át, másrészt a 11. század végén Szent László, illetve Kálmán királyok által meghódított, a Drávától délre eső terület (Szlavónia – Tótország) népességére. A 12. századra a szlávok nagy többségének utódai beolvadtak a magyarságba. Egy-két helyen, főként a Vág- és a Nyitra-folyók völgyében maradt fenn a morva-szlávok viszonylag összefüggő népi tömbje, a későbbi szlovákság magja. Trencsén megyét például kezdettől fogva szlovákok lakták, a magyarok csak a tatárjárás után kezdték benépesíteni.
Szlovák történészek egy része a szlovákság és a Nagy-Morva Birodalom között kontinuitást tételez fel. Az ún. Nagy-Morva Birodalom a 9. században jött létre, s ebben a változó határú territóriumban ismerték fel az ősszlovák államot. Az államalakulat felbomlásában a magyarok is tevékenyen közreműködtek, majd ennek területén a 13-14. században formálódott ki a szlovák nép. A magyar kutatók által vizsgált határ- és a falunevek tükrözik az adott terület etnikai hovatartozását. Például a Tóti-t tartalmazó helynevek alapján egyértelmű, hogy az idegen etnikum jelen volt a középkori Magyarországon. A szlovák történészek szerint a helyneveket a 13. századi magyar kancellária megmagyarosította, tehát az efféle vizsgálata csupán utólagos visszavetítés.
A szláv népelemek a középkor folyamán számos utánpótlást kaptak a cseh-morva területekről, elsősorban a bányavidékeken. Az északi megyék – Trencsén, Nyitra- Turóc, Árva, Liptó és Zólyom – irányítását magyar-szlovák köznemesség tartotta kézben. Ezeknél a családoknál kölcsönös asszimiláció figyelhető meg: hol a szlovákok magyarosodtak el (pl. a Kossuth, Petőfi), hol a magyarok váltak szlovákká. A 18. században a szlovákok az alföldi településeket is benépesítették, elsősorban a Nyírség illetve Békés területén. (A Nyíregyháza környéki telepeseket hívják tirpákoknak.) Az északi vármegyékben megváltozott nemzetiségi arányokra jellemző, hogy a század utolsó harmadában Gömör megye 28 százaléka volt magyar. Jellemzően a korábban vegyes területek szlovákká váltak.
A döntően jobbágyi jogállású szlovák népesség nemzetiségi mozgalmát Ján Kollár pesti evangélikus lelkész indította. Nevéhez fűződik a pánszlávizmus koncepciójának megalkotása. Az elképzelt orosz segítség romantikus felfogását szemlélteti Kollár szobor-terve is: fejét Oroszország, törzsét a lengyelek, karjait a csehek, lábait a szerbek, fegyverzetét a többi szlávok alkották volna. Ĺudovit Štúr a szlovák irodalmi megújhodást szorgalmazta: létrehozta az egységes – a közép-szlovák nyelvjárásra épített – szlovák nemzeti nyelv alapjait, cseh mintára kialakított helyesírással. A szlovák értelmiségiek 1848. márciusában viszonylag szerény elképzelésekkel álltak elő, és kérésük a többségi helyeken az anyanyelv használatára és tanítására vonatkozott. Májusra azonban már Magyarország föderatív átalakítását kérték, és ebben Szlovákia saját nemzeti közigazgatást és oktatást kapott volna, illetve saját nemzetőrségük és saját nemzeti lobogójuk lett volna. A magyar hatóságok ezért a szlovák nemzeti ügyet katonai ügyként kezelték, és nyers erő bevetésével hatástalanították. Kossuth szemében ugyanis a nemzetiségek, így a szlovák nemzeti mozgalom tagjai sem számítottak komoly tényezőnek. Az egyetlen közeledésre 1849 júliusában került sor, ám akkor már késő volt. Mindez persze csak a politikai vezetésre igaz, hisz a szabadságharc hadseregében sok szlovák katona ontotta vérét a magyar szabadságért. A kiegyezés, majd pedig az 1868-as nemzetiségi törvény az újonnan létrejött Monarchiában elutasította a nem magyarok politikai nemzetként történő elismerését, és velük szemben az 1849-es nemzetiségi határozatot alapul véve léptek fel. A nemzetiségek az alsó- és középfokú közigazgatásban kaptak nyelvi és kulturális jogokat. 1875-ben Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt oszlatták fel a legnagyobb, kulturális (és politikai) célokat szolgáló szlovák egyesületet, a Maticát, ami csak 1919-ben született újjá. Ezzel párhuzamosan zárták be mindhárom szlovák középiskolát is.
Érdemben nem javított a helyzeten az 1907-ben megszületett Lex Apponyi sem, amely rendezte a nemzetiségi egyházak népiskolái tanítóinak fizetését, bár cserébe a magyar nyelv fokozott tanítását írta elő. Az egységes állam jegyében fogant intézkedéseket gyarapította a kötelező magyar iskolafelirat, a magyar nyomtatványok és a magyar történelmi tablók használata is. Bár az intézkedések egy részét visszavonták, érezhetően csökkent a nemzetiségi iskolák száma. A Monarchia és a történelmi Magyarország elitje a szlovákok által igényelt autonómiát a történeti magyar állam egységét féltve elutasította, ahogy a csehek által kidolgozott föderációs tervekre is nemet mondott. Az első világháborúban a szlovák terveket leginkább a csehek saját államukra vonatkozó tervei érintették. 1917. májusában még a Habsburg Monarchia föderatív átalakítását szorgalmazták, a szlovákokat a csehszlovák nemzet egyik ágának nevezve.
A trianoni békeszerződés Szlovákia területét a cseh és morva területekkel vonta össze, így jött létre Masaryk „liberális Svájca”, ahol azonban 3,5 millió német és egymillió magyar is a határok közé került. Az új ország hamar szembekerült a háborúban vesztes Magyarországgal: Csehszlovákia, Románia, és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) megkötötte a kisantant néven ismertté vált szerződést, amelyben szavatolták egymás területének védelmét a magyar törekvésekkel szemben.
1920. június 4.én a harangok kongása és a gyártelepek szirénái jelezték a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát, ekkor írták alá ugyanis a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ekkor szakították el Magyarországtól többek között a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot. Az ország elveszítette területének több, mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett a lakosság 64%-a, és ami még fájóbb: az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több, mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt. Az egyik „vád” Magyarországgal szemben az volt, hogy soknemzetiségű ország (1910-ben Horvátország nélkül a lakosság 54,5%-a magyar). Helyette nemzetállamokat kell létrehozni. Ezzel szemben az országcsonkítás következtében a határokon kívülre került több, mint 3 millió magyar, valamint sok más nemzetiség tagjai. Egy helyett tehát három nemzetiségi állam jött létre. Az új államok 42 millió lakosából 16 millió nem az uralkodó nemzetiséghez tartozott. A cseh és szlovák politikusok közül T. G. Masaryk professzor, parlamenti képviselő 1914-től már kész tervekkel utazgatott Európában. E terv célja Ausztria-Magyarország szétzúzása és Közép-Európa átalakítása. A másik főszereplő E. Beneš. Masarykkal még 1914-ben készítik el Csehszlovákia létrehozásának tervét. Az első világháború alatt a cseh propaganda központja Párizs volt. Beneš itt tartotta előadásait, jelentette meg könyvét „Romboljátok le Ausztria-Magyarországot!” címmel. Beneš szemében a magyarok a szlovákok közé betolakodott idegenek. Megbocsájthatatlan bűnük, hogy elvágták a csehszlovákokat a délszlávoktól. Ezért jogos az igény egy Nyugat-Magyarország területén húzódó összekötő sáv kialakítására a testvéri szláv népek között. Az Antant-hatalmak közreműködésével pedig a cseh katonaság 1919 elejére megszállta a Felvidéket. A trianoni béketárgyalások idejére – melyek 1919. januárjában kezdődtek és a magyarok számára 1920. június 4-én fejeződtek be – az ország gyakorlatilag katonai megszállás alá került, szinte kész helyzetet teremtve. Puszta létezése is veszélyben forgott. „A megszálló csapatok szabályos terrort gyakoroltak a lakossággal szemben. Bevezették a botütést, az elhurcolást, a kényszermunkát, a cenzúrát, a szabad rablást, a gyülekezési és szervezkedési tilalmat, azaz a polgári demokrácia minden jellemzőjét megszüntették”. Mindenhol megkezdték a magyar közigazgatás felszámolását. Köztisztviselők, hivatalnokok, vasutasok, postások, tanárok veszítették el állásukat, nem ritkán lakásukkal együtt. A megmaradtakat hűségeskü letételére kötelezték, hiába tiltották azt nemzetközi egyezmények. A hűségesküt megtagadókat tömegesen tették át a határon úgy, hogy még a legszükségesebb ingóságaikat sem vihették magukkal. A győztes nagyhatalmak, hogy lelkiismeretüket nyugtassák, még 1919-ben a wilsoni elvek szellemében külön szerződéseket kötöttek a leendő utódállamokkal – parlamentjeik ezeket később jóváhagyták – a nemzeti kisebbségek sajátos jogainak biztosításáról. E szerződések biztosították (volna) az egyéni és kollektív jogokat. Csehszlovákiában a kisebbségeket védő jogokba még ilyeneket is belefoglaltak: „Nem megengedett az erőszakos elnemzetietlenítés semmiféle módszere. Ennek az elvnek a kijátszását a törvény büntetendőnek is minősítheti.” Az anyanyelv használatát 20%-os kisebbségi arányhoz kötötték egy-egy közigazgatási területen belül. De hányan is vannak a nemzeti kisebbségek és hogyan is néznek ki a közigazgatási határok? Mindhárom országban tartottak népszámlálást. Remek alkalom, hogy az íróasztal mellett, papíron eltüntessék a nemzetiségek egy részét. Éltek is vele. A nyelvtörvényt úgy játszották ki, hogy Szlovákiát észak déli irányú keskeny járásokra osztották. Így esett, hogy a pozsonyi, kassai, rimaszombati, nyitrai és gálszécsi járásokban a magyarok száma 20% alá csökkent, ezért az igazságügyi miniszter itt megtiltotta a magyar nyelv használatát. A megszálló kormányok mindhárom országban végrehajtották a földreformot. Csehszlovákiában a magyarlakta területeken több mint 600 nagybirtokot foglaltak le. Ennek kétharmadát az ott lakó magyar parasztság kapta. Ugyanakkor megindult a cseh és szlovák gazdálkodók betelepítése, elsősorban a színtiszta magyar Csallóközbe és a Tiszahátra.
A két világháború közti Csehszlovákia az újonnan létrejött államok legdemokratikusabb alkotmányával rendelkezett, a nemzetiségek által remélt autonómiát, esetleg társnemzeti státust azonban nem biztosította. Az ország etnikailag rendkívül vegyes volt, az 1930-as népszámlálás idején a lakosság 50 százalékát csehek, 14 százalékát szlovákok, 22,5 százalékát németek, és közel öt százalékát magyarok tették ki.
A szlovákok nem érhették el az autonómiának azt a fokát, amire ígéretet kaptak a cseh politikusoktól: az országot a csehek 26 minimális önkormányzati hatáskörű körzettel irányították, Szlovákiát mintegy gyarmatként kezelték, s az önálló szlovák állam tagadása nyilvánult meg a Cseh-Szlovákia helyetti Csehszlovákia elnevezésben is. Mindez alapvetően hozzájárult Csehszlovákia 1938-1939-es felbomlásához. A déli területeken élő magyarok a helyzetet mindvégig ideiglenes állapotként fogták fel, és változatlanul Magyarországot tekintették hazájuknak, és a budapesti politikai irányvonalat követték. A földreform során azonban a magyar parasztok helyett cseh- és szlovák telepesek kaptak földeket, és a közigazgatási határokat is úgy rendezték, hogy a magyarok sehol ne lehessenek többségben.
A csehszlovák államot 1938-ban Münchenben bontották fel: Magyarország a nem sokkal később cinikus „tárgyalások” után megszületett bécsi döntésben visszakapta a Felvidék déli részét, a szlovák területeken pedig a Tiso vezette náci bábállam jött létre. A visszacsatolást a kezdeti örömök után a szlovákiai magyarok kiábrándulása követte, ugyanis az új államiságban a helyiek helyett sokszor az anyaországból hozott tisztviselőkkel töltötték fel az államigazgatást.
A 2. világháború utáni történések megint csak súlyosan megbélyegezték a két szomszédos állam viszonyát. A csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját- az akkorra már nemzetközileg is elismert, 1919-ig visszanyúló jogfolytonosság talaján állva- Eduard Beneš köztársasági elnök és a londoni emigráns csehszlovák kormány 1942 végén-1943 elején egészítette ki a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének követelésével. Ez utóbbit a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció 1944 tavaszán, a Szlovák Nemzeti Tanács pedig 1944 végén-1945 elején szintén elfogadta. Ezzel párhuzamosan a csehszlovák emigrációs körök igyekeztek minden lehetőséget megragadni annak érdekében, hogy meggyőzzék a szövetséges nagyhatalmakat: a németek mellett a magyarok kitelepítése is szükséges Csehszlovákiából. (Az 1921. évi csehszlovák népszámlálás szerint 648 000 magyar nemzetiségű lakos élt Szlovákiában.) De ilyen beleegyezést sem a nyugati nagyhatalmaktól, sem a Szovjetuniótól nem sikerült kicsikarniuk. A második világháború befejezésekor azután a csehszlovák hatóságok a magyar nemzetiségű lakosság teljes jogfosztásával és üldözésével, illetőleg egy részének a kiutasításával törekedtek eredeti céljukhoz közelebb jutni. 1946 elején Magyarország lakosságcsere-egyezményt kötött Csehszlovákiával, amelynek az volt a lényege, hogy ahány magyarországi szlovák – 1941-ben mintegy 80 000 szlovák anyanyelvű személy élt Magyarországon – önkéntesen jelentkezik áttelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart távolíthatnak el az állam területéről. Csehszlovákia nyilvánvalóan azért ragaszkodott annyira a “kiválogatás” jogához, mert csak így vélte elérhetőnek, hogy közvetlenül a két állam határa mentén elhelyezkedő lakosság – ahol a magyarok éltek és túlnyomó többséget alkottak – etnikai arculatát megváltoztassa. Ez az egyezmény egyébként egész tartalmából kitűnően nem két egyenjogú állam, hanem a győztes Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország megállapodása volt. Magyarország hozzájárulását legfeljebb azzal lehet magyarázni, hogy a működésében nemzetközileg erősen korlátozott és teljesen magára hagyott. Nagy Ferenc- kormány, más lehetőséget nem látván, ezzel próbált az egyoldalú kiutasításoknak és a magyar nemzetiség szempontjából rendkívül súlyos és sérelmes rendszabályok alkalmazásának gátat vetni. A magyar- csehszlovák viszony azonban a lakosságcsere- egyezmény életbe lépése után sem javult, sőt inkább rosszabbodott. A csehszlovák kormány a szóban forgó egyezményt valójában csak az első lépésnek tekintette a magyarok eltávolításának útján, újabb intézkedéseket hoztak. Igy a szlovák belügyi megbízott 1946. június 17.-i rendelete alapján megkezdték a magyar nemzetiségű lakosság körében az un. reszlovakizációt, vagy más kifejezéssel visszaszlovákositási kampányukat. Ennek során a magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, de ha nem el kell hagyniuk szülőföldjüket, kiutasítják őket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban leplezetten vagy nyíltan azt igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem értő magyarok tömegesen vallják magukat szlovák nemzetiségűeknek. A létfeltételeikben erősen megingatott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak kitett emberek – különösen azok után, hogy kézzelfogható segítséget sehonnan sem kaphattak és nem is remélhettek- eleget tettek a hatóságok kívánságának. A kampány során mintegy 400 ezer magyar „nyilvánította“ magát szlováknak, de még így is több járásban (a komáromiban, a párkányiban, a felediben stb.) a lakosság jelentékeny hányada ellenállt a nyomásnak. 1946. szeptember végétől az 1945. évi közmunkáról szóló rendeletre hivatkozva, a magyar nemzetiségű lakosság tízezreit szállították Csehországba, döntően a korábban németek által lakott , és a németek kitelepítése után üressé vált vidékekre. A két állam közötti nézeteltérések és ezen belül a lakosságcsere végrehajtásával kapcsolatos viták elhúzódása miatt csak 1947 áprilisában kezdődhetett meg a magyarországi szlovákok áttelepülése és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése. 1948 áprilisáig 73 273 szlovák hagyta el önkéntesen Magyarországot, illetőleg 68 407 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Ez utóbbiakhoz csatlakozott még 6000 személy, akik hivatalosan „ önként” távoztak Csehszlovákiából Magyarországra. De ténylegesen ennél is nagyobb volt a Magyarországra érkezők száma. Nem ebbe a kategóriába tartozott ugyan a 20-30 ezer ember, akiket azért utasítottak ki fegyverszüneti szerződés megszegésével Csehszlovákiából, mert 1938. november 2. után költöztek a Felvidékre, mégis új otthonuk megteremtése szempontjából az elhelyezendők számát növelték. Ezen kívül nem kevesen voltak azok is, akik eredetileg csak ideiglenesen jöttek s a határ mentén lakó ismerőseiknél és rokonaiknál húzódtak meg, valamint a középiskolai tanulók és főiskolai hallgatók, akik elsősorban tanulmányaik folytatása érdekében vettek átmenetileg vándorbotot a kezükbe, hogy azután többségükben véglegesen itt telepedjenek le. A két szomszédos állam vitáinak végleges rendezése szempontjából a végső lépést kétségtelenül az 1948. februári hatalmi- politikai változások jelentették Csehszlovákiában, amelynek egyik következményeként felülvizsgálásra került a magyar nyelvű lakosság kitelepítése. A kitelepítések azonban csak akkor szűntek meg véglegesen, amikor már Magyarország és Csehszlovákia viszonyát az 1949. április 16-án aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés szabályozta. A magyar nemzetiségű lakosság egy része azonban a második világháború után nem csak Csehszlovákiából kényszerült távozni, hanem más államokból is. A szomszédos államok területéről érkezett magyarok létszámára vonatkozólag az 1949. évi népszámlálás nyújt bizonyos támpontot. Eszerint 1949-ben 376 173 olyan személy élt Magyarországon, aki 1938 előtt külföldön született. Ebből 133 563 romániai, 118 582 csehszlovákiai, 65 877 jugoszláviai illetőségű volt. Mindez azt jelentette, hogy a Magyarországra érkezettek száma jóval meghaladta az onnan kitelepített németek és a Csehszlovákiába áttelepült szlovákok együttes létszámát.
Nézzük meg részletesebben mit is tartalmaztak a Beneš-dekrétumok és a kassai kormányprogram. A szovjet vezetés szabad kezet adott a Beneš-Gottwald kettősnek a magyar kérdés általuk elképzelt megoldására. A szociáldemokrata Zdenek Fierlinger vezette új kormány 1945. április 4-én az ideiglenes fővárosban, Kassán hivatalos elnöki dekrétummal jelképesen átvette a hatalmat, s másnap kihirdették a valójában már Moszkvában, Gottwald által megfogalmazott, de a londoni kormány tagjai által is jóváhagyott, 16 fejezetből álló, ún. kassai kormányprogramot. A kassai programnak főként az V., VIII., XI. és a XV. fejezete tárgyalta a magyarok (s a VII. fejezet Kárpátalja) jövendő sorsát. A VIII. fejezet a kollektív bűnösség elve alapján kimondta: „Minden német és magyar egyén, akit a köztársaság, illetve a cseh vagy a szlovák nép ellen elkövetett bűn alapján vád alá helyeztek és elítéltek, elveszti csehszlovák állampolgárságát és halálos ítélet esete kivételével a köztársaság területéről örökre kitiltatik”. Az V. fejezet jelezte a közigazgatás teljes megtisztítását a nem szláv elemektől, a XI. fejezet kimondta a magyar földbirtokok elkobzását, a XV. fejezet a nemzetiségi iskolák bezárását (ez mintegy 800 magyar iskolát és több mint 100 ezer magyar diákot érintett), a művelődéspolitikában pedig a szláv orientáció megerősítését. A kormányprogramot számos magyarellenes megnyilvánulás, erőszakos cselekmény (munkából való elbocsátások, utcai atrocitások, internálások,) követte. Több ezer magyar menekült a Dunán át Magyarországra. A kassai program után születtek meg a Szlovák Nemzeti Tanács magyar- és németellenes rendeletei, majd a magyar kisebbség teljes jogfosztásáról intézkedő és a kassai kormányprogramban foglaltaknál jóval tovább menő köztársasági elnöki rendeletek, a tulajdonképpeni Beneš-dekrétumok. A dekrétumokat 1945. május-október között Beneš elnök lényegében alkotmányellenesen bocsátotta ki, s az 1945. október 28-án megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlés utóbb (1946. március 28-án) visszamenőleges hatállyal fogadta el.
Az 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétum a megszállás ideje alatt végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézmények vagyonának nemzeti kezeléséről;
az 1945. június 19-én kelt 16. számú dekrétum a náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli bíróságokról;
az 1945. június 21-én kelt 12. számú dekrétum a németek, magyarok, valamint a cseh és a szlovák nép árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának (kártalanítás nélküli) elkobzásáról és sürgős felosztásáról;
az 1945. július 20-án kelt 28. számú dekrétum a németek, a magyarok és az állam egyéb ellenségei mezőgazdasági ingatlanainak cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről (a pénzügyminiszter 1945. június 22-i hirdetménye ugyanakkor zárolta a németek befektetési, valamint bankszámlán és bankletétben lévő vagyonát);
az 1945. augusztus 2-án kelt 33. sz. alkotmányrendelet a német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről (azaz a csehszlovákiai magyarok és németek hontalanná tételéről);
az 1945. szeptember 19-én kelt 71. sz. dekrétum a csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott németek és magyarok közmunkára kötelezéséről;
az 1945. október 19-én kelt dekrétum a Prágai Német Egyetem feloszlatásáról;
az 1945. október 25-én kelt 108. sz. dekrétum az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról;
az 1945. október 27-én kelt 137. sz. alkotmányrendelet azon személyek forradalmi időszakban történő őrizetbe vételéről, akiket állami szempontból megbízhatatlanoknak tekintettek;
az 1946. április 11-én kelt 83. számú törvény a németek, a magyarok, az árulók és segítőik munka- (tanuló-)viszonyáról;
Az 1946. május 16-án kelt törvény egyes, a megszállás ideje alatt végrehajtott tulajdonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá ennek az érvénytelenségnek és egyéb vagyoni beavatkozásnak következményeiről intézkedett. A magyarokra vonatkozó lényeges pontok: vagyonuk kisajátítása; a csehszlovák állampolgárság elvesztése (augusztus 10-i hatállyal); a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása; a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon; a papok kiutasítása Szlovákiából; a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről; a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása; a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők; a magyarok üzemeinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele; a magyarok bankbetétjeinek befagyasztása; a közhivatalokban (bíróságon, postán stb.) a magyar nyelv használatának megtiltása; magyar könyvek, újságok kiadásának megtiltása; magyar személynek nem lehet rádiója, magyar ember polgári keresetet nem indíthat, s vádló sem lehet; magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre „államérdekből” igénybe vehetők. A németek elűzése 1945. május elején kezdődött, ugyanebben az évben mintegy 660 ezer német nemzetiségű ember menekült el vagy űzetett ki (370 ezren menekültek el a visszavonuló német csapatokkal), a szervezett kitelepítés 1946. január 25-én indult meg. A Beneš-dekrétumok alapján összesen 2 millió 996 ezer német kényszerült elhagyni az országot (az 1950. évi népszámlálás már csak 165 117 német anyanyelvű személyt regisztrált Csehszlovákia területén). Az első magyarellenes intézkedések egyike az ún. pozsonyi akció volt. 1945. május 5-én a Pozsonyban élő magyarok lakásaira szlovák katonák törtek, s a csomagolásra fél órát engedélyezve a magyar lakosság mintegy 90 százalékát a Duna-hídon áthajtották Ligetfaluba, ahol mintegy 20 ezren embertelen körülmények közé, internálótáborba kerültek. Az akkori pozsonyi belügyi megbízott, Gustav Husák nem vette át a pozsonyi magyarok írásbeli tiltakozását, s küldöttségüket sem fogadta. Egy ligetfalui tömegsírban 90 magyar fiatal holttestét temették el 1945 nyarán.
A pozsonyi akció mintegy nyitánya volt az országszerte meginduló letartóztatásoknak, a magyar államhatáron való áttoloncolásoknak, a magyarok csehországi deportálásának és az ún. magyar-csehszlovák lakosságcserének. 1945 májusában elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, majd a 69/45. számú SZNT (Szlovák Nemzeti Tanács) rendelet a „megbízhatatlan” magyarokat a magán alkalmazásból is menesztette. A rendeletek értelmében megszüntették a nyugdíjak folyósítását, mindennemű szociális segélyezést, az egészségügyi gondozást stb. Az 1945. október 1-jei, 88. számú elnöki rendelet értelmében a közmunka-kötelezettség a nők számára 18-45 éves korig, férfiak számára 15-55 éves korig terjedt, ennek a dekrétumnak alapján deportálták a dél-szlovákiai magyarságot cseh-morva területre. A magyar közvélemény és a kormánykörök a szövetséges nagyhatalmak közbelépését kérték, hogy vonják ellenőrzésük alá a szlovákiai magyarok ügyét, ezt a Szovjetunió és az angolszász hatalmak is elutasították, de a csehszlovák követeléseket, elsősorban a magyarok kitelepítését nem sikerült a potsdami konferencián elfogadtatni.
Mivel a nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálást, a magyar kormány a csehszlovák kormánynak a lakosságcseréről szóló ajánlata elfogadására kényszerült (1946. február 27.), az egyezményt a párizsi magyar békeszerződés (1947. február 10.) 4. cikkelye is tudomásul vette. A magyarellenes politikát betetőző lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött, s 1949. június 5-én fejeződött be. Ez idő alatt 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, és Szlovákiából 89 660 magyart űztek el. Ezután következett az erőszakos elmagyartalanítás, a reszlovakizáció. (A lakosságcsere összesített adatai egyes forrásokban eltérnek egymástól.)
A Benes-dekrétumoknak halálos áldozatai is voltak: az intézkedések közvetlen és közvetett áldozatainak számát a cseh történészek is 30-40 ezerre becsülik, a szudétanémet szövetségek ezt a számot közel negyedmillióra teszik.
A háború után a magyar kisebbség súlyos retorziókat szenvedett, a 100 ezer kitelepített mellett 40 ezer embert Csehországba deportáltak, az iskolákat bezárták. 1946-ban választás elé állították a félmillió kisebbségi helyzetbe lévő magyart: ha szlováknak vallották magukat, akkor megkapták az állampolgárságot és jogokat. 300 ezren döntöttek így.
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel egy keveset javított a helyzetükön, visszakapták állampolgári jogaikat, újra működtek az iskolák, 1949-ben pedig megjelenhetett az első magyar nyelvű napilap is. A magyar kommunisták által ekkor remélt területi autonómiáról azonban szó sem lehetett. A pozitívumok mellett azonban az 1948-as közigazgatási beosztással a korábbihoz hasonlóan igyekeztek megakadályozni a magyar többségű területek létrejöttét. Az 1960-as évek közepére a pozitív állami kapcsolatok ellenére az anyanyelvi oktatás lehetőségei is romlottak, mert az iskolák egy részét a szlovák intézményekkel vonták össze. A prágai tavasz idején a magyarok kulturális szervezete a föderatív átalakítást szorgalmazta, és a területi autonómia mellett a nyelvoktatás szabadságát kérték. A szlovákok erről hallani sem akartak, és az 1968. októberében elfogadott nemzetiségi törvényben a magyaroknak nem biztosítottak jogot az autonómiára. A számarány szerinti képviselet mellett mindössze a töredékes nyelvhasználati jogot kapták meg. Ennek ellenére tovább folytatódott a kulturális és nyelvi szlovakizálás is.
Az önálló Szlovákia 1993-ban jött létre, és az országnak 11 százalékos magyar kisebbséggel kellett számolnia. 1995-ben írták alá a magyar-szlovák határokat és nemzetiségi jogokat kölcsönösen garantáló egyezményt. Máig problémás és rendezetlen kérdés a két ország viszonyában a bős-nagymarosi beruházás, amit mindként fél presztízskérdésként kezel. A rendszerváltás óta pozitív gesztusok is javítottak a kapcsolaton: jelentősen fejlődött a szlovákiai magyar felsőoktatás, 2003 óta egyetem üzemelhet Révkomáromban. 55 év után a két ország viszonyának szimbolikus elemeként a párkányi hidat is sikerült újjáépíteni
Sok minden történt a múltban, sok fájdalmas dolog mindkét nemzet életében. De most már itt lenne az ideje annak, hogy a jelennel és a jövővel foglalkozzunk. Addig nem lesz megegyezés a két ország között, amíg folyton a múltat bolygatjuk. Mindenkinek jobb lenne ha végre egyetértésben, békességben élhetnénk egymással, hiszen mindannyian csak emberek vagyunk, egyikünk se több se kevesebb a másiknál.
