Rimaszombat emlékezetébe vésve – A költő már tizenegy éve halott, de a város magyarjainak emlékezetében tovább élteti őt a vers és az a rengeteg rendezvény, írás és kezdeményezés, ami neki köszönhető. Valahogy a személyes emlék ösztönöz engem is, hiszen a Tompa Mihály Klub révén 1968 után a mi nemzedékünk eszmélő diákjai is többet kaphattak, s nem kis mértékben ez neki is köszönhető.
Veres János (eredeti nevén Vörös Zoltán János) 1930. február 28-án Tornalján született és görögkatolikus vallásúnak tartotta magát. Alig múlt tíz esztendős, amikor az anyai nagyszülőktől Rimaszombatba költöztek egy kertes házba, amit a későbbi „nagy városrendezők” elbontattak a hetvenes években. A fogtechnikus apa igyekezett kiváló iskolákat nyújtani fiának, így került Rozsnyóra a premontreiek gimnáziumába, ám a negyedik esztendő után a háborút követő pánszláv megtorlás elszakított mindent: nyelvet, országot, iskolát, jövőképet. Az iskolát már csak szlovákul lehetett folytatni, s mindehhez még egy súlyos betegség is társult. Csak a tátrai szanatóriumi kezelés hozott változást, ott ismerkedett meg Fábry Zoltánnal is, akinek megmutatta verseit. Az ő bíztatására küldte el azokat a kiadónak, és 1954-ben Ozsvald Árpáddal és Török Elemérrel közösen jelent meg a Három fiatal költő című kötetük. Persze az akkori elvárások nem verset, hanem első sorban rendszerhűséget vártak volna el az íróktól. 1955-ben első önálló verseskötetében Ifjú szívem szerelmével címmel már a költői tehetség ígéretével lépett színre, de egészsége, anyagi helyzete illetve egészséges lokálpatriotizmusa Rimaszombathoz kötötte őt végleg. Kórházi hivatalnokként cikkeket írt az Új Szónak, majd a népművelésben helyezkedett el. A hatvanas években a város magyar kulturális életének meghatározó egyénisége volt. 1962-től Mács Zoltánnal közösen Fáklya néven irodalmi színpadi műsorokat mutattak be, s a Jókai napokon is remekeltek, és egy évtizeden át versmondók és versszeretők hada nőtt fel mellettük. (Mint magánember jegyzem meg, hogy nővérem, mint versmondó itt még szép díjat is szerzett, s ez engem is inspirált ebben az irányban, talán ez is formálta életem alakulását, amit közvetve így Veres Jánosnak köszönhetek). Ezzel egy időben a Tompa Mihály Klubot is ő kezdeményezte, s vezette hosszú időn át. A Csemadok elnökségében tevékeny részt vállalt, s olyanok voltak mellette, akkor meghatározó egyéniségek, mint Szokolay Imre, a Danis házaspár. A szovjet megszállást követő időszak egészségét is megviselte. Munkáját nem folytathatta, verseit nem közölték, egészségileg leszázalékolták. Még írt, fordított és kutatta Rimaszombat történelmi emlékeit, amiből elkészült egy kislexikon. Sokan emlékezhetnek például az 1977-es honismereti kerékpártúra résztvevői közül arra, hogy milyen lelkesen, elhivatottan ismertette Rimaszombat történelmét, jeles személyiségeit (Tompát, Blaha Lujzát, Ferenczy Istvánt, Győry Dezsőt). A könyvkiadók viszont idegenkedtek tőle, mert mint napjainkban is, aki nem konyakozik együtt velük a pozsonyi kávéházakban, azoknak nem terem babér, illetve a babérról majd az utókor fog ítélkezni, de a könyvkiadásról egy belterjes és gyakran irodalmi értékeket mellőző egyéb járulékos tényezők rendelkeznek.
Az Életút című életmű kötete 1989-ben egy elkapkodott, csonka és méltánytalan (hozzá lehet tenni, hogy felelőtlen) szerkesztői munka „eredménye“ lett. Ezért adta ki a Jéghegy című kötetét is kiegészítésül. Tavaly múlt 10 éve, hogy eltávozott közülünk, mert 1999. augusztus 5-én letette végleg a tollat. És városa valahogy szép csendesen elfeledkezett róla.
Talán születésének évfordulóján lesznek még, akik ott is felidézik azt a szellemiséget, ami Gömör szívében minden bizonnyal neki is köszönhetően nem hunyt ki a kommunista és nacionalista diktatúra idején.
Mihályi Molnár László (Megjelent a Szabad Újságban)
