Komáromban az 1994-es önkormányzati nagygyűlés emlékkonferenciájának egyik előadója volt Hévizi Józsa autonómia-kutató.
Az 1994-es nagygyűlés új lapot nyitott a felvidéki magyarság történelmében. A nagygyűlés mintegy 3500 résztvevője egységesen állt ki a jogi helyzet rendezéséért, fogalmazta meg álláspontját a magyarok alkotmányos jogállásáról, Szlovákia közigazgatási és területi átszervezéséről, az önkormányzatok jogairól. Leszögezték: „Azokban a körzetekben, ahol az egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek Jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel vagy különleges jogállással rendelkezzenek”.
A komáromi Petheő Attila, aki ismét emlékkonferenciát szervezett a nagygyűlés évfordulója alkalmából, 2013-ban többek között azt a Hévizi Józsa autonómia-kutatót kérte fel előadásra, akivel korábban már a kalondai Pro Kalondiensis Polgári Társulás szervezzte autonómia-beszélgetéseken is találkozhattunk. Hangsúlyozta, hogy „az autonómia formák Európában élő önrendelkezési formák, amelyek hatására gazdasági, szociális, egészségügyi szinten javul az élethelyzet, javulnak az életkörülmények, s nemhogy elszakadni akarnának, hanem megfelelőképpen beilleszkedve a közösségi társadalomba, annak szinte egyik legfontosabb építő kövei lehetnek. Persze ehhez az is szükséges a központi költségvetés finanszírozása is.”
Az autonóm kisebbségek Európája a béke feltétele – fogalmazta meg a „Mire jó az autonómia ?”című írásában, melyben többek között arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit jelentettek az autonómia különböző formái az évszázadok során a hazánkban élő kisebbségek számára, és miért törekszenek erre most a határon túli magyarok? Ebből idézünk:
Napjainkban világszerte kb. 3600 nemzeti és más kisebbségi csoport ismert mintegy kétszáz állam területén, számuk az első világháborút lezáró békeszerződések után szaporodott jelentősen. Nyilvánvaló, hogy alkotmányosan meghatározott önigazgatási rendszer híján, csupán egyéni állampolgári jogok garantálásával a kisebbségben élő népcsoportok, nemzettöredékek képtelenek védekezni az asszimiláció különféle eszközei (jogi, gazdasági, kulturális, politikai, egyházi diszkrimináció stb.) ellen. (…)
A történelem tanúsága szerint állami garanciákkal (adománylevél, rendelet, törvény, alkotmány) létrehozott területi és egyházi autonóm szerveződési formák biztosíthatták egy nemzettöredék, népcsoport, nemzeti kisebbség önmegőrzését, belső fejlődését. Az egyházi autonómia elősegíthette egy nemzeti kisebbség gazdasági és kulturális fejlődését, ha önálló egyházkerülettel bírt, ha az önálló egyházmegye egyházi főméltóságait maga választhatta, vagy kijelölésükre javaslatot tehetett, ha az egyházmegye területén kompakt tömbökben éltek, ha önálló egyházszervezetük költségeihez az állam tevékenyen hozzájárult, ha az etnikum a világi értelmiségét is bevonta intézményrendszerének kialakításába.
A Magyar Királyságban, ahol a fenti feltételek adottak voltak, a protestáns és görögkeleti, görög katolikus egyházak nemcsak a vallási közösség fenntartására törekedhettek, hanem mindent elkövettek azért, hogy népük megőrizze és fejlessze anyanyelvét, iskoláit, kulturális hagyományait.
A vallásszabadság eszméje nem lehet csak kimondott szó, mert csak akkor kap értelmet, ha biztosítják a saját anyanyelvű egyházszervezet (püspökség) létesítésének jogát is. Szociológiai szempontból sem szabad elfelejtkezni az egyházak közösségformáló, erkölcsi megtartó (tehát a perifériára szorulástól, a bűnözéstől visszatartó) szerepéről.
Sem a kisebbségben élő népcsoportok vagy nemzettöredékek identitásának megőrzése, sem az asszimiláció, az uralkodó nemzetbe való teljes beolvadás elkerülése nem lehetséges gazdasági, kulturális és adminisztratív önigazgatás (területi autonómia) nélkül. Önigazgatás nélkül a fennmaradásukért küzdő etnikumok és az uralkodó nemzet között állandósuló politikai feszültségekkel lehet számolni, azaz az adott térség biztonságát állandóan a háború réme fenyegeti. Elegendő utalnunk az első világháborút lezáró és Kelet-Közép-Európát átszabó Párizs-környéki békekötések (köztük a trianoni béke) következményeire. A nemzetiségek számára az autonóm fejlődés lehetőségét szavakban felkínáló békekonferencia az egyetlen soknemzetiségű birodalom helyébe öt vegyes etnikumú országot hozott létre a kisebbségek autonóm fejlődésének reális biztosítása nélkül. Jól ismerjük, hogyan lehet a kisebbségvédelem álarcába elrejteni a nagyhatalmi érdekeket, láttuk, hogy Oroszország a pánszláv mozgalom fölhasználásával tevékenyen vett részt az I. Világháború kirobbantásában.
Az első világháborút lezáró — elsősorban a világháború előtti orosz-francia külpolitikai törekvések szellemében megszülető — békekötések így vezetnek el a második világháborús összecsapásokig, majd negyven év szünet után Csehszlovákia és Jugoszlávia széteséséig, Moldávia önállósulásáig, a koszovói háborúig, vagy a kurd válság kiújulásáig Törökországban stb. Mindez azokat igazolja, akik a területi autonómia megkerülhetetlenségéről mint az általános európai biztonság egyik feltételéről beszélnek. Sajnos napjaink gyakorlata nem tette túlhaladottá ezeket a kérdéseket, sőt, a területi autonómia megvalósulásától mint a szeparatizmus eszközétől való félelem a huszadik századi gazdasági integráció korában anakronizmus.
A nemzeti kisebbségek védelmének keretegyezménye ugyan ajánlatokat tesz az EU-tagországok számára a kisebbségek kulturális, oktatási intézményhálózatának megteremtésére, de nem jut el addig a felismerésig, hogy ezen kisebbségi adófizetők csak úgy egyenlők a többségiekkel, ha anyanyelvű intézményhálózatuk fenntartását ugyanúgy felvállalja az állam, mint a többségéét. A II. szakasz 13. cikkelyében ugyanis így fogalmaz az egyezmény: „Ennek a jognak a gyakorlása nem ró pénzügyi kötelezettséget a Felekre.” Ehhez képest előrelépést jelent az Európai Közösség Regionális Bizottsága javaslata, amely lehetővé teszi a tagállamok régiói közötti közvetlen együttműködést. Ennek révén az anyaország segítheti kisebbségben lévő nemzettöredékét, népcsoportjait.
Természetesen ez az út is csak korlátok között járható: Különbséget kell tenni az őshonos kisebbségek jogi helyzete és a vendégmunkások vagy politikai menekültek státusa között. Utóbbiak Ausztriában máris a lakosság 12 százalékát teszik ki, de Németországban is hasonló gondokat indukálnak a nagyszámú török bevándorlók. Tekintettel arra, hogy egy állam erőforrásait nem lehet a végsőkig szétforgácsolni, valahol határvonalat kell húzni. Ez összecseng az Európai Közösség migrációval kapcsolatos mai stratégiájával; különbséget kell tenni az őshonos kisebbségek és az újonnan bevándorlók jogi helyzete között. Akár kvótával kell szabályozni a vendégmunkások stb. befogadását; el kell kerülni, hogy az amúgy is jelentős számú megoldatlan kisebbségi problémát újabbakkal szaporítsuk. (Talán a jövő felveti megoldásként a fejlett országok nagyobb részvételét a fejlődő országok gazdasági szerkezetének megreformálásában, hogy a Délről Északra történő áramlást vissza lehessen fogni.)
A gyakorlatban különböző megoldásokkal találkozhatunk a mai Nyugat-Európában. Az izlandiak 1918-ban vívták ki az önigazgatást, majd 1944-ben teljesen függetlenedtek Dániától. A Feröer-szigetek 1948-ban, a grönlandiak 1979-ben nyerték el az önigazgatást. Mára Grönland már annyira önálló, hogy nem sok értelme van grönlandiakról mint kisebbségről beszélni, inkább az ott élő dánok tűnnek ma kisebbségnek. (Grönland autonómiájába az is belefért, hogy önálló népszavazást tartsanak az EK-tagságról.)
Dél-Tirol területi autonómiáját osztrák-olasz államszerződés biztosítja. Olaszországban Valle d’ Aosta francia nyelvű autonóm terület. Finnországban az ott élő svédeknek önálló egyetemük van. Annak ellenére, hogy a svédek aránya Finnországban csupán csak 6 százalék, az ország kétnyelvű minden tekintetben. Svájcban a mintegy 200 ezer fős rétoromán kisebbség iskolái és könyvkiadása fenntartására a svájci konföderáció nemzetei külön alapot biztosítanak. 1996-tól a parlamenti döntéseket és kormányhatározatokat a kisebbség nyelvén is közzé kell tenni, s a rétorománok használhatják anyanyelvüket a közigazgatással való kapcsolataikban is. Belgiumban a flamandok, vallonok területi autonómiája mellett az ott élő németeknek is önálló minisztériumaik vannak. Frízföld kulturális autonómiával rendelkezik Hollandiában.
Franciaországban Elzász-Lotharingia nemcsak nyelvhasználatában, hanem jogrendjében is eltérhet a franciától. Korzika részleges autonómiával bír. Ebből a szempontból különben az Alkotmánybíróság döntése megegyezik a francia kormány által képviselt külpolitikai állásponttal, mely minden alkalommal feltételeket támaszt, amikor Franciaország egy olyan nemzetközi szerződéshez csatlakozik, mely különleges jogokat ismer el az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek számára.
Spanyolországban, amely 1976 óta szövetségi állam, autonóm területek együttese, az alkotmány biztosítja a spanyol mellett a kisebbségi nyelvek használatát az egyes régiók területén. Az 1987-es új alkotmány lényeges változásokat eredményezett, mivel elfogadja a spanyol államszövetség keretei között meglévő kulturális és nyelvi sokféleséget, és az országot 17 autonóm szövetségre osztja, amelyekben a kisebbségeknek hivatalos státusuk van. A kisebbségi nyelvek területén már létezik nyelvtörvény, amely rögzíti a nyelvpolitika alapvonalait. A nyilvánosság és a közélet kétnyelvű, így például Katalóniában hivatalos nyelv a kasztíliai és a katalán is. 1994. szeptember 1-jétől katalán, baszk és galíciai nyelven is felszólalhatnak a képviselők a madridi parlamentben, mert az állam biztosítja a szimultán tolmácsolást. A katalán, a baszk és a galíciai tartományban az egységes spanyol politikai nemzet fogalma fenntartásával valósul meg a területi autonómia. Ez magyarázza, hogy a szeparatista ETA népszerűsége folyamatosan csökken a baszkok körében — amint az a parlamenti választások eredményeiből látható.
Kelet-Európában a kollektív jogokat illetően áttörést jelent a moldáviai példa, ahol a gagauz kisebbség önálló költségvetéssel valósíthatja meg külön területen saját önigazgatását. Szlovénia az őshonos magyar és olasz népességének kulturális autonómiát biztosít.
A munkáspárti brit kormány az autonómia megadását választotta az etnikai problémák megoldására. Miért is nehéz mégis az északír kérdés megoldása? A vegyes etnikai összetétel miatt. Mindenütt, ahol az állam a kisebbségi kérdés megoldására az asszimilációt választja eszközéül, és ennek érdekében mindent elkövet a többségi és a kisebbségi népesség etnikai arányának a többségi javára történő megváltoztatására, nagyon nehéz megtalálni az autonómia megfelelő formáját.
*
Nem lehet elodázni a megoldást, hiszen az regionális háborúkhoz vezethet. Ami Közép-Európában a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullásával bekövetkezett, intő jel a jövőre is. (Gondoljunk csak a szerb-horvát, szerb-albán, csecsen-orosz háborúra, a közép-ázsiai válsággócokra.) A szovjet utódállamokban 25 millió orosz most tapasztalja meg először a kisebbségi létformát. A határváltoztatások miatt közel 3,5-4 millió magyar él kisebbségi helyzetben az anyaország határai mentén és távolabb. Megoldatlan a mintegy 20 milliós kurd nép sorsa, vagy említsünk egy ázsiai példát. A kínai fennhatóság alatt görnyedő békés tibetiek egymilliós népe nem gyakorolhatja szabadon vallását, hagyományait, nem élheti a maga életét az általa lakott terület stratégiai fontossága miatt.
A kelet-európai térség térképének legújabb — belső fejlődés következtében létrejövő — átrajzolása és a rendszerváltások miatt tömegek kívánnak bevándorolni az egyik országból a másikba: ruszinok menekültek Prágába az ukránok elől, „lengyel származásúak” százezer számra telepednének be Lengyelországba a szovjet utódállamokból. A volt jugoszláv területeken folyó módszeres népirtás miatt több mint kétmillión hagyták el szülőföldjüket.
A nemzetállamok Európája helyett messzemenő önkormányzattal, autonómiával rendelkező régiók Európáját kell megalkotni az egységesebbé váló Európai Közösségen belül. A fentiekben említett példák is azt bizonyítják, hogy könnyebb és előnyösebb először egy jól működő regionális kooperációt kialakítani, s csak azt követően, együttesen belépni a nagyobb közösségbe. Az Európai Közösségnek tehát nem az az érdeke, hogy az abba belépni szándékozó államok kisebbségeik miatt ne legyenek konfliktushelyzetben a szomszédaikkal, és ezt bizonyítandó, gyors látszatszerződéseket mutassanak föl, hanem az, hogy akár a dél-tiroli, akár a walesi, skót, ír kérdés mintájára valós autonómiát biztosító, kétoldalú államközi szerződéseket követeljenek meg a belépni szándékozó államoktól. Így együttműködésre kész köztársaságokat tudna Kelet-Európából integrálni az Európai Unió, nem pedig rejtett kisebbségi feszültségekkel terhes, széthúzó, szeparatista törekvésektől megosztott államokat. (Forrás: Autonómia-típusok Magyarországon és Európában. Kisebbségek, népcsoportok területi és egyházi önigazgatása — történeti áttekintésben, Budapest: Püski, 2001. 256 old / http://www.okotaj.hu/szamok/27-28/auton1.html)
{iarelatednews articleid=”37339″}
