Felavatták a budapesti Gesztenyéskertben Esterházy János szobrát május 15-én. Az ünnepségen beszédet mondott Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Megemlékezők!
Jó itt állni, Önökkel, egymás társaságában a Gesztenyéskertben. Ebben a szép, zöldellő parkban, ahol minden adott a nyugalomhoz, a szemlélődéshez, az élet dolgain való töprengéshez. Körben árnyat adó fák. Padok, melyek ifjú szerelmesekre, és sétányok, melyek unokáikban gyönyörködő nagyszülőkre várnak. Nem messze ott a játszótér is. Körbetekintve úgy érezzük, hogy olyan egyszerű a szabadság és olyan természetes a béke, amilyen végtelen az ég kékje, és amilyen hűségesen zöldül ki minden a tavasz beköszöntével.
Mostantól pedig itt áll majd velünk egy szobor is. Egy emberé, akinek életében a hasonló idillből nem sok minden jutott. Egy ízig-vérig magyar emberé, akinek példájából megérthetjük, mit jelent valójában mindaz, amit polgári értékrendnek hívunk. Mint ahogy megérthetjük azt is, hogy ez az értékrend fontos erkölcsi vállalást is jelent. Egymás tiszteletét, hűséget, emberi tisztességet. Nem elvont erkölcsi értékek követését, de segítő kéz nyújtását a bajba kerülteknek. Nehéz időkben is az élet, a békés alkotás, az emberek közötti együttműködés szolgálatát.
Az az ember, akinek szobra mától itt áll, nagyszüleink nemzedékéhez tartozott. A hozzám hasonló korú embereknek épp a nagyapja lehetne. Talán érdemes is így gondolnunk rá, aki kortársainak példát, unokáinak életre szóló útravalót hagyott.
Nem volt szent. Nem volt tévedhetetlen. De olyan ember volt, aki élete utolsó percéig hű maradt önmagához. Hű maradt a magyarsághoz, hű maradt szülőföldjéhez, és hű maradt az emberi méltóság keresztényi tiszteletéhez. Hű maradt akkor is, amikor – hol a hitleri, hol a sztálini önkény nevében – hitét, igazságvágyát, szabadságszeretetét akarták megtörni. De bármekkora erők is álltak vele szemben, és azok bármilyen roppant hatalom birtokosai voltak, semmit sem tudtak elvenni tőle. Semmit sem abból, amit lélekben magáénak vallott, és amit képviselt. Fenyegethették, mégis a lelkiismeret szavát követte. Fogságba vethették, de rabként is szabadabb volt börtönőreinél. Halálra ítélhették, mégis büszkén állt az élet oldalára.
Még 18 éves sem volt, amikor az első világháborút követően azt látta, szülőföldjét többé már nem Magyarországnak hívják. Azt látta, hogy elveszik családja vagyonát, ő mégsem a menekülés útját választotta. Szülőföldjén maradt, és a csehszlovák fennhatóság alá került magyarság érdekeinek védelmében politikai szerepet vállalt. Harmincas éveibe lépve nevét már nemzetközi tekintély övezte, és csakhamar a kassai körzet képviselője lett a prágai parlamentben.
A szlovák nép iránti tisztelet jegyében kívánta megőrizni a magyar értékeket. Azt vallotta, mi magyarok a „szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Azt hirdette, „ez az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.” Akkori szavait ma, az újraegyesült Európában is büszkén vállalhatjuk magunkénak. Minden tettét az vezette, hogy szövetségeseket gyűjtsön a szlovákiai magyarok ügyéhez. Amikor pedig a sors úgy hozta, hogy nem számíthatott szövetségesekre, egyedül sem félt szembeszállni a hitlerista rezsim vérgőzös politikájával. Pedig oly korban élt, amikor még senki sem tudta, hiszen senki sem tudhatta, merre is fordul majd Európa, s vele a világ sorsa.
Képviselőként emberpróbáló és bonyolult helyzetek sokaságában kellett helytállnia. Mégis képes volt arra, hogy végtelen egyszerűséggel és pontossággal fogalmazzon. „A mi jelünk a kereszt. Nem pedig a horogkereszt” – mondta ki a nácizmus idején világosan, egyértelműen az egyetlen igazságot, ami keresztény emberhez méltó. Ezért számára nem volt kérdés, hogy megszavazza-e a zsidó származású honfitársai teljes jogfosztását kimondó kitelepítési törvényt. Nem szavazta meg, szemben a nácik érdekeit kiszolgáló akkori szlovák törvényhozás csaknem egyhangú többségével.
Nem hiszem, hogy mindenáron bátor döntést akart volna hozni. De abban biztos vagyok, hogy erkölcsöset. És azt sem hiszem, hogy hős akart volna lenni. De abban biztos vagyok, hogy ebben a döntésében is a lelkiismeret szavát követte.
Hadd idézzem őt! „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. […] Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
Ez a nyílt és egyértelmű állásfoglalás messze túlmutat azon, amit a II. világháború idején ezek a szavak jelentettek az akkori szlovák parlamentben. Az az ember, aki ezeket a szavakat mondta, egyedüli magyar képviselője volt az ottani törvényhozásnak. Tettével az egész szlovákiai magyarságnak – és minden magyarnak – becsületet szerzett. Az a néhány ember, aki akkor és ott a törvényt megszavazók elsöprő többségével szemben hozzá hasonlóan cselekedett, a szlovák nemzet becsületéért is sokat tett.
Tisztelt Honfitársaim!
Az az ember, aki nagyapám nemzedékéhez tartozott, nem érhette meg, hogy nagyapai örömökben is része lehessen. Annak a férfiúnak, aki a vészterhes időkben is a magyar érdekeket és értékeket védte, aki megannyi lengyel, zsidó és cseh származású honfitársának segített, nos, annak a magyar férfiúnak a háború után nem a családi béke nyugalma, hanem egy másik pokol, a bolsevizmus pokla jutott osztályrészül.
Politikai tekintélyét a hatalom új birtokosai is veszélyesnek tartották. Koholt vádak alapján előbb a szovjet titkosszolgálat moszkvai börtönébe zárták, majd szibériai kényszermunkára ítélték. A szocialista Csehszlovákiának történt kiadatását követően pedig, ahol ugyancsak koholt vádak alapján született halálos ítélet várta, élete végéig börtönről börtönre hurcolták. Amikor pedig teste már nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, hamvait jeltelen sírba szórták, hogy senki se emlékezzen majd arra az emberre, akinek szobra mostantól mégis itt áll.
Itt áll velünk, a Gesztenyéskertben, és végtelen nyugalmával arra figyelmeztet minket, hogy nekünk, ma élőknek, és az utánunk jövőknek dolgunk van azzal, amit ő hagyott ránk emberi példájával.
Ezért a mai napon rá emlékezve ki kell mondanunk, hogy nemzetünk belső kiegyezését az szolgálja, ha nemcsak köré gyűlünk, hanem mellé is állunk.
Mellé állunk, hogy hazánk szabad és büszke polgáraiként kimondjuk, ami egyedül méltó hozzánk, magyar demokratákhoz: soha többé nemzeti szocialista, soha többé szocialista diktatúrát! Nemzetünk egységét és belső békéjét szolgálja, ha kimondjuk, aki az egyik diktatúra bűneit mentegeti, az a másik rémuralom bűneinek is erkölcsi engedményt tesz.
Nem tehetünk különbséget az ártatlanul megalázottak és megszomorítottak, az ártatlanul meghurcoltak és elpusztítottak között. Senkitől sem lehet származása, vallása vagy nemzeti hovatartozása miatt az emberi méltósághoz való jogot elvitatni. Polgári szabadságjogainkhoz, európaiságunkhoz való hűségünk arra kötelez minket, hogy újra meg újra emlékeztessünk arra a történelmi tényre, hogy a nácizmus és a kommunizmus rémálma egyaránt ártatlan milliók véráldozatát követelte.
Tisztelt Megemlékezők!
Polgári demokráciánk csöndes ünnepe, hogy ennek az embernek az emléke mostantól itt lesz velünk a Gesztenyéskertben. Mutassuk meg neki, hogy nem élt és nem halt meg hiába. Hozzuk el hozzá gyermekeinket és unokáinkat! És mondjuk el, ha majd itt, a gesztenyefák árnyékában fogócskázó gyerekek megkérdezik tőlünk, kinek a szobra ez? Mondjuk el nekik, hogy ez a szobor egy igaz magyar emberé, aki sokakat mentett meg, és még többeknek mutatott példát. Aki csak egyetlen parancsnak engedelmeskedett: a lelkiismeretének.
S hogy ki volt ő? Gróf Esterházy Jánosnak hívták.
Emléke legyen áldott!
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke
Elhangzott a budapesti Gesztenyéskertben, Esterházy János szobrának avatásán
keh.hu, Felvidék.ma
Fotó: Soós Lajos-MTI
{iarelatednews articleid=”39602,39574,39616″}
