Arra ugyan még egy kis ideig várni kell, hogy e hasábokon Szerbiát álmaim országaként írjam le, azonban a mögöttünk álló hétvégén történt valami odaát, amit jó szívvel ajánlanék a pozsonyi vezetés figyelmébe – választási kampány ide vagy oda. Vagy éppen azért.
Szerbiában vasárnap olyasmi látott napvilágot, amit a haladó szellemű Európai Unió még haladóbb szellemű tagállamában, Szlovákiában jelen pillanatban elképzelni sem lehet. A szerb miniszterelnök Szabadkára látogatott és részt vett az 1944-45-ben a partizánok által brutálisan kivégzett több tízezer ártatlan áldozat (magyarok, németek, horvátok) tiszteletére rendezett megemlékezésen. Aleksandar Vucic egyúttal bejelentette: kormánya meghozta azt a rendeletet, amely eltörölte három magyar település (Csúrog, Zsablya, Mozsor) teljes magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó korábbi jogszabályt. Hetven évet kellett rá várni, de végül csak megszületett! Szlovákiában közel ennyi idő után arra futotta, hogy a szlovák törvényhozás határozatban erősítette meg a magyarok kollektív bűnösségét kimondó elnöki rendeleteket, a Beneš-dekrétumokat.
Ki gondolta volna, hogy a magyarellenes terrorban élharcoló Kisantant-országok közül épp Szerbia lesz az első, amely konkrét, értékelhető lépést tesz a múlt feldolgozása irányába? Anélkül, hogy hasra esnénk a szerb miniszterelnök bejelentésétől, feltétlenül el kell ismernünk e gesztus jelentőségét. Aminek jól követhetőek az előzményei is. Tavaly ugyanis a két ország államfője találkozott egymással, akkor közösen hajtottak fejet az áldozatok emléke előtt, de a kollektív bűnösséget eltörlő rendeletről még nem volt szó. A szerb parlament azonban határozatot hozott, amelyben elítélte az 1944-45-ös délvidéki vérengzéseket és a kollektív bűnösséget. Mindez pedig tehát most öltött valódi és végső formát az említett kormányrendelet kiadásával. És azzal a szimbolikus momentummal, amikor a szerb kormány képviselői megkoszorúzták a szabadkai temetőben nyugvó áldozatok emlékművét. Ilyen se volt még…
Vucic miniszterelnök az ekkor mondott beszédében úgy fogalmazott: „a szerb nép sajátjának tekinti a magyart, és azt szeretnénk, ha a magyar is sajátjának tekintené a szerbet”. Ámbár a történelmi tapasztalatok alapján én inkább azt mondom: jobb az, ha mindenki csak a magáét tekinti a sajátjának. Abból baj nem lehet. Azonban a múlttal való számot vetés derék dolog és ez akkor is megsüvegelendő, ha figyelembe vesszük: a politikában nincsenek véletlenek és még kevésbé önzetlen cselekedetek. Szerbia most minden erejével arra koncentrál, hogy mielőbb az Európai Unió tagjává válhasson. Ezért, ha kell – márpedig kell – kész beáldozni „hőseit” is, így a srebrenicai mészárost, Ratko Mladic tábornokot is, akit elfogása után 2011 májusában adott át Szerbia a hágai törvényszéknek. És nem ő az egyetlen.
Most pedig ugorjunk pár száz kilométert észak felé. Itt, az Európai Unió kellemesen melegnek hitt fészkében, abban az országban, amely az alelnökét adja a közösséget irányító szervnek, hallani sem akarnak a kollektív bűnösséggel való szembenézésről. Még kevésbé annak eltörléséről. Tehetik, hiszen nagy szerencséjükre a kollektív bűnösség az EU-ban nem számít olyan „unortodox” magatartásnak, mint mondjuk a bankok megadóztatása, így retorziók szóba sem kerülhetnek. És Szlovákián immáron kényszer sincs, hogy változtasson, míg a csatlakozás előtt álló Szerbiának érthető módon muszáj jó tanulóként viselkednie.
Ilyen körülmények között a magyar kormány, a magyar nemzetpolitika felelőssége a délvidéki magyar közösség felé még jelentősebb. Rajtuk is múlik ugyanis, hogy mennyit tudnak kihozni Szerbiából, Szerbia uniós csatlakozási folyamatából. Őszintén drukkolunk annak, hogy többet, mint a román csatlakozási folyamatból és még többet, mint amit Szlovákiával szemben valaha is elértek a magyar kormányok…
A felvételen csúrogi emlékmű látható.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
