Idén 75 éve, hogy Dietrich Bonhoeffer német evangélikus lelkészt április 9-én a flossenbürgi koncentrációs táborban kivégezték. A kiváló teológus így halt mártírhalált. 1943-1944 során keletkezett börtönleveleiből nagyon egyértelműen kiérezhető, mennyire vágyódott arra, hogy családjával és barátaival töltse az ünnepeket, így a pünkösdöt is.
Szüleinek 1943 pünkösdjén írt levelében így fogalmazott:
„Még pünkösdöt is egymástól elszakítva ünnepeljük, mégis különös módon jó alkalom ez a közösség ünneplésére. Amikor ma hajnalban megkondultak a harangok, erős vágyat éreztem arra, hogy istentiszteleten legyek. Úgy tettem, mint János Patmosz szigetén (Jelenések 1,9kk), s magamnak egyedül tartottam meg az oly szép istentiszteletet. A magányt egyáltalán nem éreztem, annyira érzem, hogy ti mindnyájan itt vagytok velem. És itt érzem azokat a gyülekezeteket is, amelyekben korábban pünkösdöt ünnepelhettem. Már tegnap este óta jó néhányszor felmondtam magamban Paul Gerhardt szép énekének a sorait: „Te az öröm Lelke vagy…”, s hozzá vettem még a Példabeszédek könyve Igéjét: „A nyomorúság idején kiderül, hogy erős-e az, aki annak mondja magát” (Péld 24,10). Aztán rálapoztam erre: „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). És a különös nyelvcsoda története is nagyon megérintett (ApCsel 2,1-13). Az, hogy a babiloni nyelvzűrzavarnak, amikor az emberek nem értették már egymást, mivel mindenki a maga nyelvét használta, vége szakadt, aminek Isten beszéde vetett véget. Az a nyelvezet következett, amit aztán mindenki megértett, s az egyház lett az a hely, ahol ennek meg kellett történnie. Ezek mind nagy és igen fontos dolgok”.
Bonhoeffer a börtönmagányban tökéletesen átérezte a lényeget: pünkösd valóban a közösség ünnepe, az egyház születésnapja. Ezt az ünnepet ezért csak közösségben lehet igazán megünnepelni. Akkor és ott neki a tényleges, fizikai közösség helyett a lelki közösséggyakorlás lett a kenyere. Mivel vigasztalódott? Érezte szülei még szorosabb lelki jelenlétét, az egykori gyülekezetekét is, ahol elmúlt pünkösdökön szolgált.
De a közösség nem csak horizontális, szemhatáros volt, hanem éghatáros is. Hiszen Igék sorjáztak elő a lelkében, emlékezetében és szép énekek. Valójában magányában volt még egy vigasztaló eszköze: a levélírás. Igazából kiírja magából a fájdalmas egyedüllétet, és így szerez feloldozó közösséget saját magának is. Ez 1943 pünkösdjén volt. Két év sem telik el, s a levél írója halott.
De levele bizonyítja: a magány sem magány többé, ha Istennel, az Ő Igéjével, a Bibliával, énekekkel népesítjük be különös helyzetünket.
Idén mi a koronavírus okozta önkéntes karanténeket lakhatjuk be hasonlatosképpen. Ezen a különös pünkösdön töltsön majd el mindannyiunkat áldott, szép pünkösdjeink emléke, s tudjunk úgy örülni, mint akiknek semmijük nincs, mégis sokakat gazdagítanak (2Kor 6,10).
Mert velünk az Isten, és Lelkét, evangéliumát nem lehet karanténba zárni! Ő meg végképpen nem ezt akarja…
(A szerző Bonhoeffer-díjas református lelkipásztor)
