A mögöttünk maradó május hónap ne merüljön úgy az emlékezés homályába, hogy meg ne emlékezzünk arról, hogy a „francia Luther”, a reformáció második hullámának legjelentősebb teológusa, a hitújítás beteljesítője, Kálvin János 456 éve, 1564. május 27-én, szombat este genfi parókiáján örökre lehunyta földi szemét. Temetése másnap, május 28-án, vasárnap a református hitújítás fellegvárának teljes néma csendje kíséretével történt meg.
Nem volt éneklés, nem volt hivalkodó emberi vagy szónoklatos papi beszéd. Csend, néma tiszteletadás, egyszerű elhantolás. Mégis ezen a fekete genfi napon is átragyogtak azok a picinyke lángocskák, melyek az első pünkösdkor jelentek meg a jeruzsálemi felházban összegyűlt Krisztus-követők fölött. Kálvin címerén az Isten fele emelt szív a szívemet hozzád emelem, Uram zsoltáros fohászával és a messze földről érkezett teológus diákok imái átragyogtak ezen a napon.
Nagy kegyelemnek érezhette Kálvin, hogy megváltó Ura, hitújító küzdelmeinek oka, értelme és célja éppen vasárnapra fordulólag, és pünkösd ünnepe után hívta haza. Századokkal később méltán nevezték őt a gondolkodás- és teológiatörténetben a Szentlélek teológusának. Nem véletlenül.
Mindent: a hitet, az egyház létét, a teremtés nagy művét, a megváltás beteljesítő üdvözítő művét ő a Szentlélek által hitelesített igazságnak nevezett.
Hatalmas műve, az Institutio, a keresztyén vallás rendszere francia, angol, német és magyar kiadásaiban a Szentlélekről rengeteg helyen írt. Vagy 90 olyan szakasza, fejezete nagy művének, ahol a Szentlélek tulajdonságairól, titkos és nyilvános, az emberi szívben és a világ színpadán, s a történelemben végzett munkálkodását elemzi, világítja meg. Legfőképpen pedig magasztalja Őt szentháromságos egységében az Atyával és a Fiúval naponta imáiban, tanító előadásaiban, igehirdetéseiben.
A Szentlélek volt Kálvin életében a Szentháromságnak az a harmadik személye, aki nélkül sem ő, sem más semmit nem tehet. Illő, hogy idén, a világjárvány idején is megemlékezzünk Kálvinról, a pünkösdi emberről, legfőképpen arról a Lélekről, aki nélkül mi sem tehetünk semmit.
A tehetetlenség, a vírus miatti aggodalmak közepette csak a Paraklétosz, a vigasztaló, pártfogó, szószóló Szentlélek az, aki tovább segít minket földi utunkon. Boldog Kálvinnak a világával dacoló, győztes hite a Lélek tüzében edződött. Isten Téged és engem is vár a Lélek „edzőtermébe”. Emlékezzünk, épüljünk – emlékeztessünk, építsünk, erősítsünk másokat is!
Kálvin hatalmas műve, az Institutio Christianae religionis
A genfi reformátor pünkösdös végmenete, Szentlélek vezette gondolatai, rendelkezései
A választásokról
Az utolsó földi esztendőt, 1564-et Kálvin a gyülekezetben Ézsaiás próféta könyvének a magyarázásával indította. Amíg csak tudta, a Szentlélek erejével kényszerítette magát arra, hogy nyilvános szolgálatait ellássa. Városában elválasztotta a gyülekezetet vezető presbitériumot vagy konzisztóriumot a várost vezető magisztrátustól, képviselő-testülettől. De mindkettőbe imádsággal és felelősséggel volt szabad jelölteket állítani, s az alkalmasakat kiválasztani. Választás előtt felhívta a figyelmet arra, milyen fontos a felelősen, szent félelemmel véghezvitt választás, hiszen a várost sokféle próbatétel sújtja.
Csak ha Isten áldása megnyugszik a városon és a városatyákon, lehet minden rosszal reménységben megküzdeni. Nagylelkű és éber, szorgalmas embereket kell választani, akik tudatában vannak felelősségüknek Isten és a város előtt. Emlékeztetett arra, hogy Istené a kormányzás és Ő mindig szuverén ura marad minden vezetőnek.
Ebben a szellemben választottak új tanácsosokat.
„Meddig még, Uram, meddig?” – Búcsú az akadémiától, templomtól, gyülekezettől
Kálvin utolsó prédikációját jóval pünkösd előtt tartotta meg, mivel igen erős légszomj gyötörte. Az evangéliumi harmóniáról szólt, majd az általa létrehívott genfi akadémián utolsó nyilvános előadását is befejezte. Egyre halkabbá vált beszéde, amint Ezékiel könyve alapján a Szentlélek munkájáról tanított. Néhányszor pénteken még elment a gyülekezetbe. De már csak rövid imákra futotta testi erejéből. A lelkészek, tanítványok intették, kímélje magát, de ő azt válaszolta: örömet szerez neki elmenni a templomba. Betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, két-három lépés után meg kellett pihennie. Az orvosok mindent megtettek. Kálvin gyakran feltekintett az égre, és ezt ismételgette: „Meddig még, Uram, meddig?”.
Utolsó látogatás a városházán
Kifejezte azt a reményét, hogy húsvétkor a gyülekezetbe el tud menni, utoljára. „Remélem, Isten majd tudtomra adja, mit tervez velem, remélem, eljön a vég, s Ő magához vesz majd engem” – mondta ekkor. Következő pénteken, amikor a testvérek szobájába gyűlve jó két és fél órán át arról beszélt, hogy Isten a végcélt még picit távolabbra teszi, arról is szólt, hogy átnézte széljegyzeteit az Újszövetséghez. Elővette papírjait, s néhány helyen felolvasott azokból. Többen megjegyezték, mennyire nehezen olvas, de mivel láthatóan örült a felolvasásnak, senki nem merte megzavarni. Elvitette magát a városházára. A bejáratnál már két kísérőjére kellett támaszkodnia, hogy a tanácsteremig eljusson. Az új rektor, Colladon letette a hivatali esküt, majd Kálvin vette a kalapját, s hazaindult. A jelenlévők szemét könny fátyolozta, amit Kálvin észrevett, s csak ennyit mondott: „Úgy érzem, ez az utolsó látogatásom ezen a helyen”.
Kálvin: „Nagylelkű és éber, szorgalmas embereket kell választani, akik tudatában vannak felelősségüknek Isten és a város előtt.”
Végrendelet pünkösd előtt
„Tiszteletre méltó Jean Calvin, Isten Igéjének szolgája a genfi egyházban és ennek a városnak a polgára” Pierre Chenelat jegyzőnek diktálta le végakaratát. Bevezetőben utalt arra, hogy a sokféle betegség teljesen elvette erejét, s arra gondol, hogy Isten nemsokára kiveszi őt ebből a világból.
Először is hálával köszöni meg Istennek, hogy rajta, a szegény teremtményen megkönyörült, őt az istentelenség mélységeiből kivonta és az evangélium világosságára vezette. Megkönyörült rajta, s megengedte, hogy szent evangéliumának igazságát felismerje és hirdesse.
„Abban a hitben éltem és akarok meghalni, amivel Ő megajándékozott, s nem akarok más reménységet és menedéket találni, mint kegyelmes elfogadást, melyen egész üdvösségem nyugszik”.
Alázatosan arra kéri Jézus Krisztust, hogy ennek a nagy Megváltónak a vére mossa meg őt és tisztítsa meg, hogy megjelenhessen színe előtt. Egyben kijelenti, hogy Isten Igéjét tisztán tanította, mind szóban, mind írásban, és az igazság ellenségeivel folytatott harcában soha nem fordult semmiféle álbölcsességhez vagy művészi mesterkélt ügyeskedéshez.
Egyetlen örököseként „nagyon szeretett testvérét, Antoine Calvint” nevezte meg. Ráhagyta ezüstkupáját, 10 tallért a kollégájának és ugyanennyit a szegény idegenek támogatására. Ugyanígy 10 tallért hagyott féltestvére, Charles Costan lányának, továbbá Samuelnek és Jeannak, unokatestvére gyermekeinek 40-40 tallért. További 30-30 tallért távolabbi rokonainak. A következő nap újra elhívta magához a jegyzőt, de akkor már ott voltak nála tiszteletre méltó és tudós testvérei, Béza lelkész és mások, Isten Igéjének szolgái, professzorok az akadémiáról, akik előtt felolvastatta előző nap kinyilvánított és pecsétjével ellátott végrendeletét. Kérte őket, írják alá a végrendeletet.
Szobra Budapesten, a Kálvin téren (Fotó: pixabay.com)
A közjóért felelős Kálvin
„Nagyságos uraim, Isten megtartja államotokat”. Másnap a városi tanács terméből a tanácsos urak átmentek Kálvin lakására. Kifejezte azt a vágyát, hogy szeretne szólni hozzájuk. Fehér hálóingjében, fekete sapkájában felült az ágyán, miközben a jelenlévők közül valaki meg-megtámasztotta. Így szólt:
„Nagyságos uraim, nem tudok eléggé hálás lenni azért a megtiszteltetésért, és barátságért, amit részetekről tapasztalok, jóllehet nem szolgáltam rá erre, mint ahogy arra a nagy-nagy türelemre sem, amivel fájdalmas gyengeségeimet és hibáimat elhordozzátok. Amikor nem tettem meg mindent, amit meg kellett volna tennem, ezt ne írjátok másra, mint erőtlenségem kárára. Igazából azt mondhatom, hogy köztársaságotokat teljes lelkemmel próbáltam szolgálni. Ismételten csak ezt tudom mondani: bocsássatok meg nekem, ha teljesítményem a nyilvános és a magánéletben nem volt annyira nagy, mint amilyen lehetett volna.
Az a helyzet, amiben jelenleg államotok van, hogy biztonságban élhettek, azért van, mert Isten az, aki mind az államokat, mind az egyéneket megtartja és kormányozza, s azt akarja elérni, hogy teljes függőségben érezzük magunkat Tőle”.
Végül áldó imát mondott, majd mindenkinek odanyújtotta jobb kezét, és boldog életet kívánt nekik egyenként. A jelenlévők közös atyjuknak tekintve őt, biztosították afelől, hogy családjukban is megőrzik szeretetét és gondoskodását. Többen sírtak, amint kiléptek a szobájából. Ettől kezdve Kálvin kimondhatatlan fájdalmak között is imában talált enyhületet pár pillanatra. Gyakran voltak ajkán Dávid szavai a 39. zsoltárból: „Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen Te munkálkodsz”. Máskor ezt hallották: „Uram, Te felőrölsz engem, de elfogadom, mert ezt is a Te kezed teszi velem”.
Kálvin halálos ágyánál (Forrás Google Arts & Culture)
Pünkösd 1564 – az utolsó egyházi ünnep Kálvin életében
Május 19-ét írtak, pünkösd előtti úrvacsora napját. Miután „nyilvános gyónást” tartott, szólt a lelkészekhez életéről és tanításairól, s a barátság jeleként együtt étkezett velük. Az volt a kívánsága, hogy a pünkösd előtti esti étkezést háza nagy nappalijában tartsák meg. Oda vitette magát egy hordszéken. Amint bevitték, így szólt: „Testvéreim, azért jöttem, hogy utoljára még lássalak titeket. Ezután soha nem fogok tudni már asztalhoz ülni”. Majd elmondta az étkezés előtti imát. Ő alig evett valamit. Mielőtt visszavitette magát hálószobájába, mosolyogva jegyezte meg: „Semmiféle fal sem tarthat vissza attól, hogy lélekben egységben maradjak veletek”. Pünkösd volt az a nap, ami után már nem hagyta el a szobáját. Szavai egyre érthetetlenebbé váltak, de szemei izzottak, s elég volt egy pillantást vetni az arcára, hogy bárki megérezze: mekkora hittel és reménységgel néz szembe a halállal.
Amint a nap lehanyatlott, a fény visszatért a mennybe…
És elérkezett el 1564. május 27., szombat. A természet utolsó nagy koncentrációjaként még egyszer megpróbált beszélni, tisztábban és könnyebben, mint korábban. Este 20 óra körül a közeli halál jelei már mutatkozni kezdtek rajta. Szóltak Bézának, aki Kálvinhoz sietett. Halála pillanatáig beszélni tudott, bár már sem kezét, sem lábát nem mozgatta. Amint a nap lenyugodott, a nagy fény, ami a földön az egyház javára égett, világított benne, visszatért a mennybe.
Isten megmutatta Kálvinon keresztül azt is, hogyan lehet az Ő színe előtt méltó módon élni és halni. Tette ezt élete 54 éve, 10 hónapja és 17 napja alatt. Ennek felét a szent evangélium szolgálatában töltötte.
Vasárnapi temetés Genfben – máig élő emlékezet a Lélek által
A következő, vasárnapra átvezető éjszaka és maga a nappal nagy gyászban találta Genf városát. A köztársaság elveszítette az Úr prófétáját, az egyház szegény nyája a hű pásztort gyászolta, az iskolákban az igazi tanító és a mester elvesztésén szomorkodtak, s mindenki siratta az igazi vigasztalót.
Vasárnap temették el. Reggel nyolc órakor fehér lepelbe tették a holttestét, s egyszerű fakoporsóba fektették. Délután 2 órakor ama rendtartás szerint, amit ő dolgozott ki, a Plainpalais templomudvarára vitték minden pompa és fényűzés nélkül. Mindenki néma maradt. Genf elnémult. Nem volt beszéd, nem volt éneklés. Szokásos sírhelyre temették, mint mindenkit a városban. Semmi írást nem akart sírhelyén, de Béza ezt emlékező szavaiban megtette.
„Itt nyugszik Kálvin, Isten embere. Róma rettentője, a tagadóknak halála, a gonosznak félelmére, elűzésére és gyűlölésére. A kegyeseknek hálája kíséri szakadatlan. Te, ki ide lépsz e sírhoz, minden fényűzés és pompa nélkül találod azt. Hogy mi hantolta ezt, gyorsan látod: az alázat fénylő alakja, ez az, amit ő akart. Ha mégis többet keresel e helyen, s halk mormolással mégy tovább, gondold meg jól, hogy érc és kő mily szegényes lenne jelezni azt, akinek neve csupa fény és ragyogás itt e hant alatt”.
Temetése után a konzisztórium, az egyháztanács, az akkori presbitérium ülést tartott. Kálvin nevét a jegyzőkönyvben két kereszt jelezte, ezzel a megjegyzéssel: „Istenhez távozott szombaton este, május 27-én, nyolc és kilenc óra között. Utána következő pénteken az egész gyülekezet összejött”.
Kortársak… Giovanni Angelo Medici, azaz IV. Piusz pápa, és Kálvin.
Legnagyobb ellenfelei között IV. Piusz pápa is ott volt. Amint hírét vette Kálvin halálának, ezt jegyezte fel:
„Ennek a heretikusnak a befolyása abban áll, hogy a pénz semmi hatással sem volt rá. Ha ilyen szolgáim lennének, birodalmam a tengertől a tengerig, azaz a világ végéig érne”.
Áldjuk Istent Kálvin pünkösdi, Szentlélekben gazdag életművéért. A Lélek életművéért. Hisszük és valljuk, hogy a Lélek által az erőnk feletti utat mi is képesek vagyunk, képesek leszünk vállalni és bejárni. Soli Deo Gloria!
