A Velencei Köztársaság dúskált a mesés kincsekben, így híres zeneszerzőket is könnyen a városállamba vonzott. Monteverdi, Vivaldi és Gabrieli nevét említhetjük, de ez alkalommal inkább a lagúnák városába megálmodott művek felé fordulunk. Verdi A két Foscari című operája egy velencei patríciuscsalád tragédiáján alapul. Francesco Foscari dózse fia, Jakab gyilkosság gyanújába keveredik, s apjának kell aláírnia ítéletét a száműzetésére. Offenbach Hoffmann meséi című egyetlen operájának második felvonása is a cölöpökre épült városban játszódik, s a cselekmény végkifejlete szintén tragikus. A Barcarola, a híres „sajkadal” gyakran felcsendül koncerteken és a rádióban is.
Evezzünk vidámabb vizekre, de még ne szakadjunk el Offenbachtól sem! A sóhajok hídja című operettjét az első sikeres bemutató után 1868-ban alaposan átdolgozva vitte ismét színpadra a francia szerző.. A kissé összecsapott cselekmény a XIV. századi Velencében játszódik, a dátum „képzavart” sugall, mivel akkor még a híres Sóhajok hídja nem is létezett, csak 1597-ben építették fel, hogy összeköthesse a bíróságot a hírhedt börtönnel. A darabban egy féltékeny dózse, egy kikapós feleség okozza az alapkonfliktust, a miliőt pedig a szigorú Tízek Tanácsa, a dózsék rivalizálása, valamint egy párbaj jelentik. Az igazság természetesen diadalmaskodik az ármány felett.
A dalmű Magyarországon is igen népszerű volt, a dokumentumokat lapozgatva egy 1871-es, majd egy 1892-es debreceni előadás plakátjára bukkantam, az utóbbi előadást Rónaszéki Gusztáv rendezte, aki később a Színészegyesület alelnökeként egyengette a „világot jelentő deszkákra” lépők érdekeit.
Ha már a Sóhajok hídjára tereltük a szót, akkor egy romantikus szokást is meg kell említenünk: a szerelmesek úgy tartják, ha gondolán átsiklanak az átjáró alatt, akkor örökké együtt maradnak. A gondolások külön kasztot képeznek a város életében, horribilis összegekért fuvarozzák a vastag pénztárcájú vendégeket, s közben időnként dalra fakadnak. Ottlétemkor általában nápolyi dalok, mint a Santa Lucia és az ’O sole mio szerepeltek, legtöbbször igen hamis előadásban.
Canaletto: Canala Grande (Nemzeti Múzeum, Róma)
A klasszikusokat is megihlették a daloló „gondolierik”. Igencsak búsborongósra sikerült Schubert Gondolás című dala. A szerző Johann Mayrhofer versét dolgozta fel, a költő nem igazán ismert hazánkban, pedig Schubert mintegy félszáz költeményét zenésítette meg. A sztori éjjel játszódik, amikor már mindenki piheni a nap fáradalmait,
csak a gondolás ébred fel álmából.
Beethoven La gondoletta című dala sokkal vidámabb, egy szép szerelmi történetet oszt meg a hallgatóval: a mesélő karjában tart egy szőke alvó lányt a ringó csónakban. A szépség haját közben lágy szellő borzolja, majd a sorok közé egy kis erotikát és nosztalgiát is becsempész a dalszöveg szerzője.
(Folytatjuk)
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
