Jut eszembe napjainkban, amikor beindult az adventi kavalkád. Az első vasárnapon kicsi és nagy koszorúk tömkelege árasztja el a legtöbb települést. A templomokba viszont kevesen viszik hol csak a gyertyát, hol a koszorút, vagy kis karácsonyfával tűzdelt dísztálcát, dekorációt, sok-sok színárnyalatban. Csak itt-ott búvik meg egy-egy szerény, a hagyománynak megfelelő színeiben is a katolikus liturgiai színeket megjelenítő, csillogásmentes adventi koszorú.
Hagyományt írtam, de vajon tényleg a mi hagyományunk az adventi koszorú? Hát nézünk bele egy kicsit ennek a ma már nagy divatú koszorúnak a történetébe.
Az adventi koszorú örökzöld ágakból font, négy (ritkán több) gyertyával díszített koszorú. Az adventi várakozás szimbóluma: gyertyái az adventi időszak négy hetét jelképezik. A 19. században jelent meg a német evangélikus keresztényeknél; a 20. században fokozatosan elterjedt néhány más keresztény irányzatban is. Az adventi koszorú az otthont és a templomot összekötő kapocs: paralitikus, vagyis se nem egyházi, se nem profán.
Közel egy évszázadig az adventi koszorút csak evangélikus, főleg ifjúsági körökben ismerték és használták; a katolikusoknál valószínűleg csak az első világháború után jelent meg.
A keresztény szimbolika szerint az adventi koszorú formája Isten örökkévaló szeretetét jelképezi, az örökzöld ágak (leggyakrabban fenyő) a reményt és az életet, a gyertyák pedig a növekvő fényt, Jézus eljövetelének közeledtét. A koszorút almák és vörös szalagok is díszíthetik; az előbbiek a bűnbeesést és a megváltás ígéretét, az utóbbiak a keresztény imádatot jelentik.
A négy gyertya advent négy hetét és ezenfelül négy fogalmat jelképez: 1. hit, 2. remény, 3. öröm, 4. szeretet. A római katolikus hagyományban ezen felül egy-egy személyre vagy közösségre is utalnak.
Molnár V. József néplélekkutató így ír az adventi koszorúról:
„A valódi adventi koszorúnak igen mély mondanivalója van. Eredendően minden adventi koszorút egy kör és egy kereszt alkot.
Kör: Boldogasszony ölelését szimbolizálja, a fény óhajtásának és őrzésének megjelenítése. Kereszt: Ige a Teremtő kiáradó fénye. Kereszt közepe: Isten helye. A kör és a kereszt az Öl, az Ige, és Isten helye.
A mai kor embere már csak a koszorú ölét használja, ami nem elég, mivel Isten hiányzik belőle. Azzal, hogy belehelyezzük Istent is, újra éltetjük a születését a lelkünk közepén.”
Ennyit röviden az adventi koszorú történetéről, jelentéséről. A népi hagyományra visszatekintve, a háború utáni évekre, katolikusként nem él emlékezetemben, hogy egyáltalán láttunk volna valahol, akár otthon, akár templomainkban.
Viszont az advent nagyon élt a tudatban, Szent András napja után már elcsendesedett a világ, nem voltak vigadalmak, még disznótorok sem, s hiszi vagy nem a mai ember, de valahol megszületett a lelkekben a várakozás. Nagyon készültünk, vártunk, számoltuk a napokat. De nem az ajándék, nem is a karácsonyfa, nem is a nagy evések ideje volt a várakozás tárgya, hanem valami csodás érzés kötött le bennünket minden nap, a ház rendberakástól kezdve, a Mikulás-napi izgalmas reggeleken keresztül (amelyhez cipőt pucoltunk és raktunk az ablakba), a Luca-napi babonaságokig abszolút lelki izgalmak, örömök telítettek el kicsit és nagyot.
Az is igaz, hogy ezek a téli gyertyás vagy lámpás esték a gyerekeknek a szülők, vagy nagymamák meséivel, majd közös imával teltek el, a nappalok meg diópucolással, kukoricamorzsolással.
Akkortájt nem az ajándék, az evés, a szép ruha, a villogó fények miatt vártuk az ünnepet, hanem hogy megszületik a Jézuska, azon a szent éjszakán. Kicsi és nagy ment a csodaváró éjféli misére.
És tényleg megszületett, mert volt egy akkor hosszúnak tűnő várakozási időszak, amely a csendtől, a nyugalomtól, a békétől, a meghitt családi nappaloktól és estéktől volt csodálatos, békés, mígnem megkaptuk, amit vártunk, azon éjszakán, amikor felhangzott az ének a templomban.
Nem úgy mint a XX. század második felétől napjainkig felpörgött, fényektől, rohanástól és vásári őrülettől felbolydult világban, amikor még észlelni sem tudjuk az advent jelentőségét. A karácsonyi várakozást, a ráhangolódást az üzletvilág teljesen összerombolta csillogó-villogó értéktelen cifraságok tömkelegével, gyermeklelkeket romboló árukínálatával, melyre sajnos nagyon is vevő a ma embere.
Nem is gondoljuk át, hogy e szép ünnep teljesen a piac eszköze lett, s vele mi a vásárlók tömegének része vagyunk.
Merthogy le ne maradjon, ki ne maradjon senki valamiből. Mit sem törődve azzal, hogy mi miért van, mit miért veszünk, mit miért teszünk, a színek, a fények, a zajok, a vásárok és külsőségek kavalkádjában elveszik a lélek, a lényeg, a hit, a remény, a szeretet. S már el is érkeztünk az adventi koszorú jelentésének semmibevételéhez.
Gustave Le Bon írja A tömegek lélektana c. könyvében „A tömegek nem gondolkoznak, hanem annál inkább cselekszenek. A tömegek isteni joga lép a királyok isteni jogának helyére… A manipulált tömegben levő egyén csak porszem a többi porszemek közt, amit a szél tetszése szerint ragad magával…”
Jutott eszembe mindez, így advent idején, nem bántó és kritizáló szándékkal, de látva a cselekedetek mögötti ürességet. A Megváltó születése teljesen elveszik ebben az őrült kavalkádban, és az ajándékozás pillanatnyi örömével elillan, mint a füst emlékezetünkből, űrt hagyva bennünk.
Ideje lenne már a gondolkozásnak, egyéni cselekvésnek, tartalommal telibb életnek, s persze egy közösségi békés együttlétnek, ahol a hit, remény és szeretet lángjai gyúlnak ki, nemcsak szavakban, de a szívekben, és mindennapi cselekedetekben.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
