„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…

A napló korábbi részei ITT olvashatók.

Okt.10. Forró imádság szállt szivünkből a Mindenhatóhoz, hogy ez új hét hozza meg számunkra a vigasztaló felszabadulást. Remegő izgalommal várjuk a rádió hiradásait. A csehek rémülten pakolnak, most már a családok is. A buza elhordása most már más raktárakból is megkezdődött. Itt a posztógyárban is rengeteg mennyiségű gabonanemű volt beraktározva, csak most látni, hogy hordják el. Az üzletek is hurcolkodnak, Baťa még meglévő árúit hordják az állomásra, a Nehera, Krenek, Szlovenka, Orion stb. cseh cégek pakolnak s gyors iramban menekülnek.

Most már a nagyobb hivatalnokok is pakolnak és mennek. Az iskolákba a tanítás sehogy sem megy. Azt mondják a képzőt már be is zárták a növendékeket hazaküldték. Bizakodó vagy riadt arcok mindenfelé. Az üzletek csaknem mind zárva. A vásárlás bár még mindig óriási. A bankok nem adnak ki pénzt, csak a betét 3 %-át. Én is kivettem 150 Kč-át, (koronát) kivételesen engedte meg Deil ig., (Deil Jenő bankigazgató, ref. egyházgondnok .) vettem rajta egy paplant. Összevásároltam már én is egyet-mást. Egyik ember a másikat bolondítja.

Szegény katonákból is szállingózik már egynehány haza, kiéhezve, elgyötörve. Jóformán mind a saját pénzén kosztolódott. Ilyen hadsereggel nem lehetne háborút nyerni. A magyar rádió és a sajtó mindig nagy szeretettel beszél a szlovák testvérekhez és róluk. Pedig nem érdemlik meg, mert a Magyarországon élő szlovákokon kívül itt egyetlen egytől sem hallani egy rokonszenves szót a magyarokhoz. Sőt némelyik nagy sovén kerüli még azt is hogy köszönjön.

Még tegnap kiadták a szigorú záróra rendeletet, este nyolc órakor be kell zárni vendéglőt, kávéházat s az embereknek szigorúan tilos az uccán tartózkodni. Mindenki véleménye szerint ez csak azért van, hogy a város teljes kifosztása szabadon menjen.

Okt.11. Feszült várakozásban múlik a nap. Szívszorongva hallgatjuk a rádiót, jelent-e valamit a tárgyalás eredményeiről. Semmi! Kezd aggasztó lenni ez nehéz menet. Csodálatos az a kedélyhullámzás amely uralja az embereket. Egy percen bizakodók a végtelenségig, csak úgy sugárzik minden magyar arcán a derű, majd egy rosszabb hír hallatára csüggedtek borúsak az ábrázatok.

Mindenki politizál. A pöttömnyi kis gyermekcsoportban is sűrűn hallatszik a magyar, szlovák, cseh nemzetek említése. A nők is nagy politikusok lettek. Fiataljától a legöregebbig mind csak a bekövetkezhető politikai eseményekről beszélnek.

A helyzet mindinkább kiéleződik a tótokkal is. Egyre jobban kimutatják gyűlölködésüket. De jó volna tőlük végérvényesen szabadulni!

Borzadva gondolunk rá, ha esetleg nem sikerülne a visszacsatolásunk Isten legyen nekünk irgalmas.

Százszor inkább a csehekkel élni, mint ezekkel a buta önhitt tótokkal. Már most egyre fenyegetőznek.

(Folytatjuk)