A Hídvéggel szomszédos Drégely eleste természetesen meghatározta e település sorsát is. Az elpusztult vár s az elfoglalt helység közelsége is magyarázat lehet erre, no meg az is, hogy a török nemcsak Drégely várát vette birtokába, hanem Hont megye jelentős részét meghódította, s további célja a gazdag északi bányavárosok elfoglalása volt, az egyik felvonulási útja is erre vezetett. De nézzük előbb Drégely elestét!
Mint tudjuk, Drégely jóval az 1552-es csatát megelőzően az esztergomi érsekség tulajdonába került. Az 1540-es évek második felében épp Várday Pál esztergomi érsek-helytartó birtokolta, illetve felügyelte, aki, mint egy helyütt olvassuk: „az új védelmi rendszer alapjainak lerakása körül szerzett elévülhetetlen érdemeket, drégelyi, sági és újvári váraiban haláláig, 1549-ig saját költségén tartott fenn őrséget. Halálával az érsek-helytartói tisztet néhány évig nem töltötték be, s az érseki vagyon javadalmait a királyi kincstár kezelte”. (Balogh, é.n.26-27) S bár Drégely hadászati szerepe Nógrád eleste után megnőtt, mivel a török az Ipolyig kiterjesztette fennhatóságát, e véghelyre nem sok gondot fordítottak, hiszen az állandó várőrsége még 1550-ben is csak mintegy 60 főt tett ki. A két várnagynak, Zoltay Lőrincnek és Szondi Györgynek is csak 10-10 lovas katonája volt; 32 gyalog, tüzérek, tizedesek, őrök felügyelték a várat. Szondiék hiába küldözték segélykérő leveleiket, a nagy ütközet előtt is csak másfélszázan voltak, ennyi embernek kellett szembenéznie a 12 000 fős túlerővel.
Az ütközet lefolyását több történeti munka, tanulmány megörökítette már, de olvashatunk arról Arany János Szondi két apródja című balladájában is. A várvédő kapitány hősiessége a hazaszeretet és a bátorság legszebb példája. Hiába szólította őt fel Ali budai basa 1552. július hatodika után többször is a szabad elvonulásra és a vár feladására, Szondi ezt nem tette meg. Szembeszállt a hatalmas túlerővel, néhány napig tartani is tudta a várat, s csak miután hősi halált halt, foglalhatták azt el a törökök.
Mikor e falukörben kutakodtam, ismét eszembe jutott az, amit az 1985-ben megjelent könyvemben, a Honti barangolásokban közzétettem. Akkor ezt írtam: „S vajon mit tudnak még négy és fél évszázad múltán az utódok az Ipoly mentén Szondiról meg a közeli Drégely váráról? Mikor a hetvenes évek elején kezdő pedagógusként tanítványaimat faggattam a drégelyi rom múltjáról, a hajdani kapitány kilétéről, bizony nem sok információt kaptam. Pedig akkor még élt a drégelyi ostrom története a nép emlékezetében is, csak fel kellett kutatni azt.”
Az alábbi kis epizódot épp egy itteni diáklányom, Balla Ivett jegyezte le 1983-ban az Egy helyhez fűződő történet című dolgozatában. Ez így szól:
„Drégelyvár kapitánya, Szondi György hősiesen harcolt a törökök ellen, s a törököknek sokáig nem sikerült elfoglalniuk a várat. Végül cselhez folyamodtak. Bent a faluban találtak egy embert, a drégelyi vargát, aki hajlandó volt a törököknek segíteni. A hegyre vezetett egy titkos alagút, amelyből bejárat volt a várba. A török vezér megígérte a vargának, hogy szolgálatáért annyi aranyat kap, amennyi a hét bőrébe belefér. A varga igen megörült a nagy jutalomnak, s a törököket a titkos úton bevezette a várba. Így sikerült nekik elfoglalniuk Drégelyt. A varga később jelentkezett a töröknél a jutalomért. Meg is kapta. Megnyúzták, és a bőrét teletömték arannyal, mivel egyezségük úgy szólt, hogy annyi aranyat kap, amennyi a bőrébe belefér. Az áruló varga így meglakolt a bűnéért. Arannyal kitömött bőrét egy tóba dobták. Azt a tavat még ma is Varga-tónak hívják. A törökök uralma 150 évig tartott. A vár romjai még mindig állnak. Nem messzire tőle látható egy kis kápolna, amit Szondi-kápolnának hívnak. Az alagút bejárata még ma is megvan, de már félig beomolva. A vár, a bejárat és a kápolna az idő múlásával lassan rommá válik, de a történet, ami az egyik nemzedékről rámarad a másikra, még sokáig élni fog, mert a drégelyi varga esete környékünk egyik legismertebb mondája.”
Az 1552-es ütközet után a török megerősítette Drégelyt, sőt az alatta fekvő Palánk községet is erősséggé alakította sáncokkal, kővel és palánkokkal. Innen a község neve is. A megerősített helyet és Drégelyt, illetve a szomszédságában található Hídvéget is Pálffy Miklós szerezte vissza 1593-ban. Ám addig sok minden történt az erősségek alatt folydogáló Ipoly völgyében. A településről írt kis honismereti füzetben olvassuk, hogy a török közeli megjelenése „Hidvég városka számára is katasztrofális következményekkel járt. 1549-ben a 20 portát számláló Hidvég (ez akkoriban a közeli falvakkal összehasonlítva nem volt kevés) az esztergomi érsek birtoka volt“, ám azt követően a Nógrádi szandzsák (közigazgatási egység) adófizetője lett. Az 1562-63-as adólajstrom szerint 16 645 akcse (török pénz) összegű adóilletéket szolgáltatott be. Ugyanitt olvassuk, hogy „1570 körül a törökök szinte teljesen feldúlták és elpusztították a községet”. (Resko-Mezei, 2002:4) Ebben nem vagyunk biztosak, illetve a pusztítás mértékét sem ismerjük, így az megkérdőjelezhető. Azt viszont az összeírásokból tudjuk, hogy az 1570-es években a helység még mindig jelentős adót fizetett, amit egy „teljesen feldúlt és elpusztított“ település nem tehetett volna meg.
A fentiekhez hadd tegyük hozzá, hogy olvasatunk alapján Hídvégen 1562-63-ban 40 házat írtak össze, s ez azt jelenti, hogy a helység az adózók számát illetően a nagyobb települések közé tartozott. A nógrádi szandzsák 1570-es deftere alapján pedig 42 kapu után fizettek 19 300 akcse adót. Eszerint a helység még mindig a vidék nagyobb településeinek egyike volt: jóval több adót fizetett, mint például Nagycsalomja, Patak vagy más itteni községek.
