Sokan tudni vélik, mi a szabadság. A leggyakoribb nézet szerint akkor szabad az ember, ha azt teheti, amit akar. Többnyire azt is tudják erről, hogy ez egyáltalán nem szabadság, hanem anarchia, hiszen másra/másokra is tekintettel kell lenni. De mikor már az is kényelmetlen, ha arra gondolunk, hogy kötelesség is létezik, meg felelősség. Mintha a kötelesség és felelősség nyűg volna. És mert mindez nem eléggé liberális. Csakhogy nem csupán önmagáért felelős az ember, hanem másokért is. A családjáért, a nemzetéért, a kultúrájáért, hagyományaiért. Ráadásul mindezzel törődni a kötelessége. Hiába gondolja bárki, hogy őt ez nem érinti. Igaz, a neoliberálisok ezeket az értékeket nem tartják fontosnak, de ennek ellenére ezek létfontosságúak, mindennapjaink részei.
A demokrácia nem feltétlenül ideális rendszer, de van egy fontos eszköze, amiért kihasználni bölcs. Ez pedig a választási jog. Újabban föléledt egy régi vicc, miszerint Jézus evilági sétáján síró embert lát. Azért sír, mert az árvíz elvitte a házát – Jézus csak csettint, s a ház újra a helyén van. Majd újra síró emberrel találkozik: azért sír, mert meghalt a gyermeke. Jézus csettint, s a gyermek újra él. Aztán eljut Szlovákiába, ott is síró emberrel találkozik. Azért sír, mert Szlovákiában választás lesz, ő pedig nem tudja, kit válasszon. Erre Jézus leül melléje, és ő is sír.
Lehet ezt úgy megoldani, hogy nem megyünk választani. Pedig ez nem megoldás: aki nem dobja az urnába a véleményét, az mások véleményének van kitéve. Márpedig ez nem bölcs dolog. Kisebbségben ez még veszélyes is, mivel a többségnek egyszerűen mennyiségi fölénye van, könnyen lehengerel.
Ha végignézzük a választási lehetőségek cifra palettáját, tényleg sírhatnékja lehet az embernek. Kit válasszunk? Minden politikai párt valamit ígérni igyekszik nekünk – tetszetős jelszavakkal, pedig tartalmilag üres ígéretek azok. Hiszen tudjuk, hogy szép szóval akkor hízelegnek, ha lépre akarnak csalni.
Ezzel szemben a kisebbségi magyar választó tulajdonképpen előnyös helyzetben van. Elég tudatosítania, hogy kisebbségi magyar bajra kisebbségi magyar megoldás kell. Mindenki hazabeszél, a szlovákiai pártok is, azért csalogatnak minket, mert jól jönne a voksunk – na de ez csak a választásokig tart. Utána pedig?
Vajon melyik szlovák politikai párt állt ki mellettünk, az érdekünkben? Melyik adott nekünk igazat? Mikor javasolt számunkra bármi előnyt, netán jogot, mikor valósította azt meg?
Még az a félmagyar párt is csak homályba vesző félrebeszéléssel traktál. Nem azt mondom, hogy mindenki csúnya és rossz, csak arról van szó, hogy a szlovák pártok szlovák fejjel gondolkodnak, kisebbségi magyar megoldásra viszont kisebbségi, magyarul gondolkodó fej kell.
Aztán van ennek még egy másik dimenziója is. A kisebbségre ugyanis az jellemző, hogy óvatosabban, értsd: demokratikusabban fogalmaz és cselekszik, nehogy fejére olvashassanak holmi csúnya nacionalizmust, netán sovinizmust. Igaz ugyan, az ilyen jelzőkkel manapság elég könnyedén bánnak, de ha belegondolunk, még a szlovák választónak is érdeke lehet, hogy a magyarok választási pártja bekerüljön a parlamentbe.
A mi céljaink, elvárásaink ugyanis könnyen egyeztethetőek a szlovák akarással, elvárással: a kisebbségek sorsa, élete ugyanis akkor lehet jobb, ha az egész országé jobb lesz.
A mostani választásokat sokan úgy várják, hogy változást hoznak, hogy valami más lesz. Az a „valami” ugyan nem egyértelmű, a hangsúly a másságon van, de arról sem tudni, mit jelent valójában. Mi viszont tudjuk, mit várunk el: olyan másságot, amely mindenképpen értünk áll ki, hogy a minket megillető jogok teljesüljenek. Egy ország csak akkor mondható boldognak, ha minden lakosa, elsősorban a különbözőséget jelentő kisebbség is jól érzi magát.
Ehhez hozzá lehet járulni: élni kell demokratikus választási jogunkkal. Ez erkölcsi kötelességünk, s felelősségünk egyben: kiállni önmagunkért, a jövőnkért.
