Felvidék, de talán a történelmi Magyarország legidősebb pedagógusa május 16-án töltötte be a századik életévét. A jogaiért bátran kiálló Tamás Ilonka nénire ünnepségek sorozata vár.
Amikor az ember ilyen határkőhöz érkezik, visszatekint az életére gyermekkorától kezdve végig – mondta a legutóbb Nemesradnóton rendezett Anyák napi ünnepségen, ahol beszélgetés keretében idézte fel életének egy-egy szép emlékét. Mint mondja, a Balogvölgyre hívni nem kell, hiszen ő oda hazajár, pedagógusi pályájának nagy részét Gömör vármegye ezen kis településein töltötte.
Tamás Aladárné Szűcs Ilona 1912. május 16-án született Várgedén, s már gyermekkorában az volt az álma, hogy tanító lesz. „Mint kisiskolás a várgedi evangélikus iskolába jártam. Ahol akkor még úgy kezdtük a tanulást, hogy Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában. Amikor konfirmáltunk Rimaszombatban, harminchatan voltunk. A fülembe cseng, akkor is úgy mondtuk együtt, hogy Református magyar vagyok, halálomig az maradok. Amit én tanultam annak idején, igyekeztem úgy nevelni a gyerekeket is. Az egész Balogvölgyről csepegtettem a hitet és a magyarságot, a magyar érzést. Nem tudom már, hogy ki mondta ki először, hogy Balogvölgy tanító nénije, de valóban így van. A gyönyörű szép magyar anyanyelvünkön keresztül megtaláltam az utat a gyerekekhez” – nyilatkozta a Felvidék.ma-nak.
Tanulmányait Várgede után 1927-31 között a Római katolikus Szt. Orsolya-rendi Magyar Tanítóképző Intézetben folyatta Pozsonyban. Trianon után ott volt az egyetlen magyar tanítóképző, ahol négyévi képzés után tanítói érettségi bizonyítványt kapott, s kétévi tanítás után tehette le a képesítő vizsgát feltételeként a tanítói oklevél megszerzésének. Úgy engedték el, hogy rájuk bízták: „Ne felejtsék el, lányok, a jövőt adjuk a kezükbe.” Tamás Ilonka néni ezt komolyan is vette.
1932-40 között Nagybalogon a Református Felekezeti Elemi Iskolában tanított. Ezután következtek az ínséges idők, 18 évig nem taníthatott, de erről az időszakról nem szívesen beszél. 1958-ban kerül vissza Nagybalogra, a Magyar Tannyelvű Alapiskolába. Így emlékszik: „Úgy látom, hogy a mag jó földbe hullott. Megmutatkozott ez akkor, amikor jöttek a kálváriás idők. Becsukták a magyar iskolákat. Én akaratomon kívül kulák lettem, nem taníthattam. Mikor újra megnyíltak a magyar iskolák, akkor mutatta meg Balogvölgy népe magyarsága iránti hűségét. Központosították a magyar iskolákat, Nagybalogra utaztak a magyar gyerekek. A szülők nem azt választották, ami könnyebb lett volna, hogy közelebb, szlovák iskolába küldik a gyereküket. A falu is megtette a magáét. Addig két tanerős református iskola volt, s egyszercsak több osztálynak kellett helyet teremteni, hiszen az egész Balogvölgyről oda járt a sok gyerek. Képzeljük csak el, hogy hogy futottunk a falu egyik végétől a másikig. Nagyon keserves időszak volt, de gyönyörű. Amit a pedagógusok akkor dolgoztak Balogon, azt nem lehet eléggé értékelni. Amellett, hogy ilyen utazások mellett tanítottunk, megalapítottam az irodalmi munkát, színdarabok, mesejátékok, irodalmi színpadot… Ez volt az én pedagógiai munkámnak a csúcsa.” – vallja Ilonka néni.
A tanításon kívüli munkáért kapta az elismeréseit, mert mint mondja, nem mindig a tanítási órákon, hanem a tanuláson kívül kerültek hozzá közel a gyerekek. Vasoklevelet, rubinoklevelet, a Szlovák Köztársaság Aranyplakettjét, a Magyar Köztársaság Oktatási Miniszterének Elismerő Oklevelét kapta meg. „Nem az állami kitüntetések jelentenek számomra sokat, hanem az a kitüntetés, amit a gyerekektől kaptam” – mondja. S nagyon sok kis kedves történetet van a tarsolyában arról, hogy hogyan szeretette meg a gyerekekkel a magyar nyelvet és irodalmat. Játékosan érte el az oktatásban és nevelésben a legjobb eredményeket, sikereket.
Az Anyák napi beszélgetésen (megtekinthető a Magyar Interaktív Televízióban) kérésünkre, hogy osszon meg velünk egy történet szívesen tett eleget: „Volt olyan időszak, hogy súgtunk egymásnak. Kaptam egy pótórát, énekórát. A tanév elején megkaptuk a zenekönyvet. A könyv elején ott volt a szlovák és cseh himnusz. Kérdeztem a gyerekektől, hogy valami nem hiányzik-e. A gyerekek karban mondták, hogy mi hiányzik. Megsúgtam nekik: mondjátok meg édesanyátoknak, hogy illene tudni a magyar himnuszt is. Kis idő után jöttek a gyerekek nekem súgni: én már tudom, én is tudom…” – meséli, s gondolkodunk el rajta, hogy milyen nagy dolog volt, amikor abban az időben nem volt szabad magyarul se beszélni nem még énekelni a magyar himnuszt. A gyerekekbe mégis beleívódott, hogy ez is hozzátartozik egy-egy kis ünnepséghez. Erre is van egy kedves története: „A kilencedik osztályba egy egyszerű szekrényt beállítottunk és kineveztük magyar irodalmi szekrénynek. Ebbe a szekrénybe helyeztük el, ha valaki talált egy szép mondatot, gondolatot, vagy írt egy szép fogalmazást. Bekerülni ebbe a szekrénybe valakinek, az óriási dicsőség volt. A szekrénynek őrzője is volt, annál volt a szekrény kulcsa. Amikor át kellett adni a szekrényt a következő kilencedik osztálynak, akkor kitalálták, hogy csinálnak egy ünnepélyes kulcsátadást, nem volt benne semmi részem. Szép meghívókat kaptunk. Ott álltunk az osztály előtt, s vártuk, hogy mi történik. Egyszer kitárult az osztály ajtaja és lemezről bömbölt a magyar himnusz, amikor nem volt szabad magyarul beszélni se. Mindenki libabőrös lett rémületébe… Nagyon szép emlékem, ahogy lezajlott az átadás. Vártuk a következményeket, mert voltak megtorló esetek is. Ebből szerencsére nem lett semmi” – idézi fel Tamás Ilonka néni. S mindig csak a szépre emlékezik. Nyilván érdekeltek volna bennünket, amikor a retorziók jöttek, de e helyett egy sor más élményt idéz fel, abból az időből, amikor a színjátszó köröket, gyermekkórusokat, tánccsoportokat, bábköröket vezeti, s ezen keresztül neveli a több száz gyermeket magyarságtudatra. Rengeteg kultúrmunka volt ebben. Sok diákja ma is szívesen emlékszik vissza, s nosztalgiázik Ilonka nénivel. Nem maradhatott el az a kérdés, hogy mi lehet a hosszú élet titka. Erre így válaszolt: „Az a titok a jó Istennél van. De én azt hiszem, hogy ebben az is benne van, hogy én annak a sok száz gyereknek amennyi szeretetet tudtam adni, s annak a sokszorosát kaptam vissza.”
A szeretet éltető erejével a jó Isten megtartotta jó egészségben, erőben a 100. születésnapján az utóbbi évben kettős állampolgársága miatt meghurcolt Ilonka nénit, akit Rimaszombatban központi ünnepségen Istentiszteleten köszöntenek.
Tamás Aladárné sz. Szűcs Ilona születésének 100. évfordulója alkalmából 2012. május 20-án 14. 00 órakor hálaadó Istentiszteletet tartanak a rimaszombati református templomban. Igét hirdet Ft. Erdélyi Géza nyugalmazott püspök. Petőfi díjat ad át B. Kovács István a Simonyi Alapítvány nevében. Az ünnepeltet köszönti a Rimaszombati Református Egyházközség. Az istentiszteletet követően szeretetvendégségre kerül sor a Fekete Sas (Fő tér 22.), ahol a civil szervezetek és magánszemélyek köszönthetik Tamás Ilonka nénit. A Rimaszombati Református Egyházközség mindenkit szertettel hív és vár a Zsolt 90,12 idézettel: Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!
Homoly Erzsó, Felvidék.ma
