A dunaszerdahelyi Családi Könyvklub meghívására Kornis Mihály magyarországi író volt tegnap a Vámbéry Irodalmi Kávéház vendége.
A népszerű íróval Mészáros Sándor kritikus, irodalomtörténész beszélgetett életpályájáról, valamint a Kalligram Könyv- és Lapkiadó gondozásában megjelent legújabb kötetéről, a Lehetőségek könyvéről, amely folytatása, vagy inkább ikerkönyve az előző, szintén nagysikerű Vigasztalások könyvének.
Az író-olvasó találkozón résztvevők a hatvanadik életévéhez közeledő Kornis Mihályról megtudhatták azt is, hogy egyetlen gyermekeként jött világra a II. világháború után a már idős korban lévő szüleinek, akik mindig nagy szeretettel gondoskodtak róla és igyekeztek mindent megadni neki. Kornis először színházi rendezőként és drámaíróként kezdte pályafutását, majd úgy döntött, inkább író lesz, mert ez a feladat sokkal testreszabottabb számára. Az est során beszélt sajátos Isten-hitéről is, mintegy bizonyságtételt szolgáltatva arról, hogy mégis kell lennie valakinek, aki ott van az ember mellett akkor is, ha egyedül érzi magát.
Felvidék Ma, sk
Kornis Mihály három titka
Kornis Mihály elsővonalbéli magyar íróként régi hagyományt elevenít fel, mikor rendszeresen jelentkezik lapunkban a legmagasabb irodalmi igényű, valamitől mégis hihetetlenül népszerű írásaival. Krimiket és szerelmes regényeket megszégyenítő példányszámban fogynak hasábjainkon született művei: a Vigasztalások könyve, és annak karácsonyra megjelent folytatása, a Lehetőségek könyve is.
– Titkokról kérdezném – kezdem a beszélgetést, de mielőtt részletesen kifejthetném, mire is gondolok, már kapom is a választ a férfiasan piknikus alkatú művésztől:
– Egy titkot elárulhatok: minél nagyobb a pocakod, annál jobban szeretnek a nők. Mert biztonságot ébreszt, miközben egy kicsit ijesztő, tehát izgató is. Mikor a pocakunk kigömbölyödik, mi, férfiak váratlanul derűs, napos mezőkre érkezünk. Deresedő halántékunkkal és terebélyes pocakunkkal együtt visszakapjuk az irígyelt előnyt, amit a nők tizenöt és negyven éves koruk között mondhatnak a magukénak. Mi negyvenöttől hetvenig virulunk. Különösen, ha van egy olyan feleségünk, mint nekem, akivel elég súlyos éveket motoroztam végig, de sosem imádtuk egymást felhőtlenebbül, mint amióta pocakom van. Római széken edzem. Ő meg időnként rálép.
– Ez már két titok. – Az ember negyvenöt tájt megbolondul. Nagyon súlyos. Tíz év múlva vagy megjön az esze, vagy meghal. A férfi klimax a kamaszkorhoz képest igazi betegség. A kamaszkoromra szinte nem is emlékszem. Akkor nekem nem voltak problémáim.
– Ez a harmadik titok?
– Nyílt titok, mindenki tudhatja. Akit érdekelnek a részletek, esetleg olvassa el Napkönyv című naplóregényem. Arról a válságról szól, ami így vagy úgy, a férfiembert általában elkapja élete közepén. Nem tudtam volna kilábalni belőle, ha a Napkönyv német kiadásának szerkesztője, a csodálatos Ingrid Krűger – akinek Nádas Péterrel és Kertész Imrével együtt rengeteget köszönhetek – el nem intézi, hogy kapjak egy éves berlini irodalmi ösztöndíjat. Ott ért véget az én második kamaszkorom. Például rájöttem, hogy az internet korában nincs külföld. A nyelvünk a hazánk. Én a magyar nyelvben vagyok otthon, ezt fogtam fel Berlinben. És hogy nem hadakozni kell a világgal, hanem dolgozni. De csak olyasmin, ami jól is esik. Az teremti az életet, és nem pusztítja bennünk. Magyarországon évtizedek óta mindenki hadakozik mindenkivel, ahelyett hogy azt csinálná, ami építi. Szóval rájöttem, hogy hazajőve én pontosan azt fogom csinálni, amit Berlinben. Amihez kedvem van. Utána aztán három év alatt hét könyvem jelent meg.
– Te nem hadakozol?
– Két világháború, illetve két diktatúra életveszélyes romjain élünk. Még mindig a hiteri és a sztálini zsarnokság hatásaitól reszketünk, vicsorgunk. A szembenállás, az acsarkodás, a láger-morál máig a lételemünk. Egy ilyen világban az életkedv már-már forradalmi tett. Annak kinyilvánítása, hogy már nem kell félni önmagunknak lenni. Játszva is élhetsz, jogodban áll. Nálunk – ez Németországból világosan látszott – még nem sokan vették észre, mire való a politikai szabadság. Már nem kötelező a politikusok igényei szerint ugrálni. Élheted a magad életét is, a magad kedve szerint, ha akarod. Ha vállalkozni mersz rá.
– Miért van ma óriási kelete a tanítás jellegű könyveknek? Miért érzed te is fontosnak, hogy ne regényt, novellás kötetet, drámát írj, hanemtanító könyveket?
– A Vígasztalások olvasói fogadtatása elképesztett. Nem tudtam, hogy ennek ekkora piaca van. Én csak olyat akartam írni, ami bennem végre jóérzést kelt. Tanulságos fordulat. Előtte egy, a korunkban zajló apokalipszisről szóló, nyomasztó drámát írtam, rosszkedvűen. És akkor jött a 2001. szeptember 11-i terrortámadás. Reggel kilenckor véletlenül épp az NBC adását néztem, élőben láttam a második repülőgép becsapódását, a riporternő sikolyait, az utcán kirobbanó tömeghisztériát.. Akkor fordult meg a fejemben először, ha állandóan szörnyűségekről írok, azzal talán elő is segítem, hogy ezek a valóságban is megtörténjenek. Én vagyok a felelős. Én is felelős vagyok. Mindannyian felelősek vagyunk. Hát nem? És az a mérges őrjöngés, amit az elektronikus média politikai műsorként szór szét a világba, szellemi és lelki környezetszennyezés. A szenvedés látványa is áru lett. A bérből és fizetésből élő értelmiségi – a többségről beszélek – aki az ingerült politikai csatározásoknak elnyűtt idegzetű nézője lehet csak, egyre nyilvánvalóbban igényli, hogy halljon olyasmiről is, ami növeli benne az életkedvet, és nem csökkenti. Ami erősíti, és nem gyengíti. Tiszta beszédre szomjazik a Föld. – Ha jól figyeltem, talán egyetlen idegen szó sincs a szövegben. Gyanúsan érthető minden mondat. Kiszolgálod az olvasót…
– Az emberekhez szépen kell beszélni, ha azt akarod, hogy megértsenek. Ebben a két könyvben az antik görög és latin szerzők prózaírók stílusát igyekeztem követni: tömören, de érthető stílusban, egyszerűen, világosan írni, mégis – a legbonyolultabb dolgokról. Én nem tanításnak szántam ezeket a könyveket. Ha valakit tanítok bennük – talán sajátmagamat. Ezek a lehetőségek és vigasztalások valójában önvallomások. Tulajdonképpen költemények. Különös formájú versek, melyeknek, ha megfigyeled, szigorú formai rendje van. Mindegyikben legalább öt strófa található, minden strófa címe folytatja, továbbírja a szöveget, ugyanakkor összegzi is azt, amiről majd az alatta következő nyolc-tíz sor szól. Formai értelemben a Lehetőségek könyve a legfegyelmezettebben felépített könyvem.
– A cinizmus nagyon erős páncél, ami sok mindentől megvéd. Ha valaki leveti, védőfelszerelés nélkül oda áll a küzdő térre, és közli, hogy szereti az életet, hisz a jóban, akkor az bátor ugyan, de sebezhető vitéz.
– Az akarok maradni, sebezhető. Akkor tudom, hogy élek. Partizánharc volt az enyém, ezzel a két könyvvel, itt a Nők Lapjában. A színes képes
hetilapban, amit több százezer ember vesz kézbe hetente, jelen akartam lenni a legfontosabb gondolataimmal. Nem könnyű ezt a célt hatékonyan megvalósítani. Ebben ti fantasztikusan partnereim voltatok. Az a tett szerintem, amikor egy képeslap olyat is ad az olvasóknak, amit azok már nem is remélnek tőle, hisz a divatos sajtóban már nem szokás: irodalmat, hitet, pozitív eszméket. Akár két ételrecept közt is komoly és fontos irodalmi alkotásokat, más írók műveit is rendszeresen közlitek, amiket mindig érdemes elolvasni. Nekem e két könyv, amit e hasábokon írtam 2004-től 2007-ig, életem legboldogabb időszakát hozta el. Megéltem azt, hogy olyanokhoz is eljutnak a gondolataim, akik korábban ha akartak volna, se vehettek volna észre. Most pedig szeretnek, olvasnak, várnak…
– Mintha tényleg boldog lennél. Nem tartasz a magas irodalom itéletétől, hogy a boldogságod népszerű és olcsó? „Leadtad magad a Nők Lapjáig”?
– Nem gondolom, hogy akik jó írók, ezt gondolnák. Minden valamirevaló betűvető számára magától értetődik, hogy aki százezrekhez képes szólni, és nagy műgonddal, pontosan teszi ezt, az határozottan többet tesz le az asztalra, mint addig.
– Miért van a könyvben mp3-as CD? Miért olvasod fel az egészet, amikor ott a betű?
– Az utolsó három-négy könyvemben már mindben van lemez. A hangban van valami, ami az írott betűben nincs, nem tud benne lenni. Azt remélem, ezek a lemezes könyveim egy kicsit olyanok, mint az első nyomtatványok voltak Gutenberg idejében, amiket már nem a a főnökeiknek meg az udvarnak másoltak a szerzetesek, hanem a könyv eljutott a néphez, a papság meg az udvar világán túl élőkhöz. Levelekből tudom, hogy különösen sokan olyan emberek hallgatják a könyveimet, akik napközben a kezükkel dolgoznak, ezért nem tudnának olvasni, de tudnak figyelni, az elméjük szabad. Amíg hallgatják – akad, aki órákat javít közben, vagy braille-írógépen ír, de van, aki textilt sző, és már egy kedves építőmestertől is kaptam rajongó „hallgatói” levelet – ezzel egy másik térbe kerülnek, egy új szellemi térbe: a kettőnk közösségébe. Ott jelen vannak. Én is ott vagyok. Visszajárnak hozzám. Olyan is akad, aki nappal a hallgatóm, este meg az olvasóm. A huszonegyedik század újjáteremti a sámán szent körét, a gyógyító emberét, aki tud valamit, és azt elő is adja. Ő feltételezi és egyúttal megteremti a közösséget olvasóival azáltal, hogy személyesen szól hozzájuk. Együtt repülünk a felső világokba. Sámán dobom, szárnyas lovam a multimédia.
Víg György/Nők Lapja
