Akárhogy is csűrjük csavarjuk a dolgokat, a tény, az tény marad. Bugár Béla pártja elbukott a megyei választásokon, bár különféle számmisztikai praktikákkal a párt igyekszik ennek ellenkezőjét prezentálni. Hogy mennyire igaz a fenti állítás, bizonyítja Bugár Béla utóbbi napokban tapasztalt egyre idegesebb viselkedése, ami tulajdonképpen valahol érthető is, hiszen a választásba fektetett pénzinjekcióknak a régiókban meg kellett volna térülniük, de úgy tűnik, ez csupán hiábavaló elvárás maradt.
Gyengült a párt parlamenti képviselete, az országos szintű dolgokba való beleszólási lehetősége tán még a minimálisnál is kisebb, a regionális képviselete meg elenyésző, ami lefordítva annyit tesz, hogy Bugár Bélára és pártjára nem könnyű napok várnak az elkövetkezőkben.
Bugár idegességét nyilvánvalóan csak tovább fokozza a tény, hogy az ellenfél, a finoman szólva sem hőn szeretett MKP az előző választási időszakhoz viszonyítva megyei szinten végeredményben megtartotta a helyzetét, talán kicsit még javított is azon. Ami szörnyen kellemetlen lehet a mi Bugár Bélánknak.
Olyannyira kellemetlen, hogy eddigi szerepköréből kiesve megírta a Kiáltvány a korrekt politikáért c. nyílt levelét hozzánk, felvidéki… bocsánat, szlovákiai magyarokhoz. Tekintsünk el most a levél tartalmának elemezgetésétől, felesleges lenne, végül is mindenki el tudja olvasni azt, és meg tudja ítélni annak valóságtartalmát.
Sokkal érdekesebb viszont, ami a sorok mögött lapul, ami Bugár Béla támadásának valódi oka lehet. A fentiekben már utaltam rá, bár a választópolgárok nagy része nem igazán tudatosítja – ezt mutatja a rendkívül silány részvételi arány is –, de a megyei önkormányzatok regionális hatásköre nem elvetendő.
Egy magára valamit is adó pártnak tehát érdeke, hogy megyei szinten minél erősebb legyen a képviselete. Ha nagyon egyszerűen és érthetően akarok fogalmazni, úgy is mondhatnám: fontos, hogy legyen regionális hatalma vagy legalábbis beleszólása a regionális ügyek alakulásába, amelyek bizony sokszor sokkal közelebbről érintik az ott élőket, azaz a választópolgárokat, mint az országos szintű ügyek. Nos, ettől esett el most újabb négy évre Bugár Béla és a pártja. Ez azért elég bosszantó.
A sértett Bugár kiáltványának sorai mögül tehát a meg nem szerzett hatalom miatti felháborodás olvasható ki, ez ragadtatta valójában arra, hogy tollat ragadjon s megírja ezt a levelet. Megmutatkozott végre mindenki előtt Bugár Béla igazi arca. Mert vegyük csak a lévai példát, ahol kezdetben még volt megegyezés, amely helyi szinten mindkét pártnak megfelelt volna. De felső utasításra – bosszúból? – a Most-Híd vezetése lefújta azt. A lévai példa is azt mutatja, Bugár számára a közösség érdeke bármikor beáldozható a hatalomért vagy pusztán bosszúvágyból. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy egyetlen igazán „magyar téma” sem ihlette Bugár Bélát eddig ilyen hangnemű levél megírására.
Bugár idegességét jelzi azonban egy másik tény is, ahogyan a Most-Híd elnöke az MKP bejelentésére reagált, miszerint saját magyar államfőjelölt indít. Bugár az MKP eme lépését nemes egyszerűséggel felelőtlennek tartja. Bugár Béla nyilván azért ragadtatta magát erre a kijelentésre, mert megint nem protokoll szerint történnek a dolgok, ahogyan ezt esetleg előzetesen szlovák barátainak megígérte. (Csak zárójelben jegyzem meg, ilyenkor mindig nagyon számítanak a szavazatainkra akár Hrušovský, akár a többi jobboldali jelölt. Procházka például odáig elment, hogy színmagyar óriásplakátokkal kampányol Dél-Szlovákiában, pedig korábban csak hasznos idiótáknak nevezett bennünket, itt élő magyarokat.)
A jobboldal eddigi megosztottságát látva tehát úgy vélem, egyáltalán nem felelőtlen az MKP lépése, eggyel több vagy kevesebb jobboldali jelölt a helyzeten lényegesen már nem változtat. A jobboldali egység hiánya nem a mi sarunk, még csak nem is az MKP-jé. Tetszettek volna jobban kalkulálni, esetleg jobb jelöltet állítani, aki a teljes jobboldali politikai paletta számára elfogadható lett volna! (Bár az sem garancia ránk nézve semmire, mert méltán tölthette el büszkeséggel a felvidéki magyarokat, amikor az előző államfőválasztás után rajzolt térkép mindenütt vörös színben pompázott, egyedül Dél-Szlovákiában volt kék. Radičovára talán a saját pártjának szimpatizánsai sem szavaztak olyan hűségesen, mint felvidéki magyarok. Amit Iveta Radičová „rendesen” meg is hálált, amikor egy magyar ügyben alkotmánybírósági beadványhoz kérték az MKP-s parlamenti képviselők az aláírását, de ő tömören csak annyit mondott: „Fiúk ezt mégsem tehetem meg”.)
De kit válasszunk akkor mi, felvidéki magyarok az eddigi felhozatalból. Talán azt a Hrušovskýt, aki parlamenti elnökként is meg KDH-s politikusként is nem egyszer bizonyította, kicsit sem lojális az itteni magyarok, a mi ügyeink irányában? Számtalan példát felhozhatnánk a KDH-s politikusok kicsinyességére, de hadd említsem ezen a helyen csupán a legutóbbi teljesen felesleges „hőstettüket”, amikor annyit sem mertek nyíltan felvállalni, hogy Berényinek legalább a támogatásukat kifejezzék a nagyszombati megyefőnök-választás második fordulójában. Senki sem várt tőlük valamiféle kampányt, senki sem hitte közülünk, hogy esetleg teljesen odateszik magukat az ügy mellé, ők azonban még egy semmitmondó támogató nyilatkozatot sem voltak képesek kipréselni magukból, mert igazából ugyanazt gondolják, amit Fico, csak éppen nem merik, vagy taktikusan nem akarják kimondani.
Vagy netán arra a Ján Čarnogurskýra szavazzon tiszta szívvel a felvidéki magyar ember, aki egy pár évvel ezelőtti interjújában kijelentette, Szlovákiára a magyarok jelentik a legnagyobb veszélyt. „Mindenütt, ahol a magyar érdekképviselet hatalomra került, mint ahogy nálunk egykor az MKP, ha csak helyhatósági szinten is, a szlovákoknak problémáik lettek” – jelentette ki Čarnogurský (Felvidék.ma, 2010). De ő volt a kettős állampolgárság elleni harcnak is az egyik elő szónoka, amikor szlovák oldalon szinte mindenkit megelőzve kijelentette: „A magyar törvény elleni ellenállásban szabad keményebbnek lennünk, mint más országok, de nem szabad egyedül maradnunk”.
De szavazhatunk-e tiszta lelkiismerettel mi, magyarok arra a Radoslav Procházkára, aki egy korábbi cikkében az állampolgársági kérdés kapcsán egyszerűen hasznos idiótának nevezte a felvidéki magyart? Vagy netán Peter Osuskýra szavazzunk, akinek kétségkívül voltak pozitív gesztusai is irányunkban, de az is bizonyos, amint az egy dokumentumfilmből nemrégiben kitűnt, hogy emlékeiben meghatározó szerepet játszik nagyapja magyarokkal szembeni sérelme.
Miért kell mindig a kisebbik rosszat választanunk, miért ne lehetne nekünk is saját jelöltünk, mint az erdélyi vagy a vajdasági magyaroknak?
Ezért aztán úgy vélem, hogy Bugár Bélából megint csak a sértettség, de az is lehet, hogy a félelem beszél. Én ugyanis vele ellentétben úgy gondolom, éppen itt az ideje, hogy saját magyar államfőjelöltünk legyen. Sőt, megtehettük volna már jóval korábban is.
Akkor is, ha mindnyájan tudjuk, ebben az országban kicsi az esélye annak, hogy bejusson a második fordulóba egy magyar jelölt, legyen az bárki is. Valószínűleg ezért nem is merte felvállalni maga, Bugár Béla sem korábban a jelölést. Nekünk viszont közösségként szükségünk van erre, hogy egységes erőt tudjunk felmutatni, ami megerősít bennünket lelkileg. És valószínűleg ettől fél Bugár Béla.
„Egy politikai párt úgy lehet sikeres, ha őszinte a választóihoz” – írja Bugár a nyílt levelében. Talán eljött az ideje, elnök úr eszerint cselekedni…
Dunajszky Éva, Felvidék.ma
