A Csemadok kassai székházában október 26-án, hétfőn két kiállítás nyílt meg. Először A kassai magyarság ébredése c. tárlatot nyitották meg, majd a felújított pincében a Rákóczi-kiállítást. Mindez a kassai Magyar Hét és a Magyar – Szlovák Együttműködés egyik következő rendezvénye volt.
Kolár Péter, a Csemadok kassai Választmánya elnöke üdvözölte a vendégeket és jelenlevőket. Szesztay Ádám főkonzult, Bitay Levente konzult, Molnár Imrét, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatóját, Zs. Papp Ferenc kulturális főtanácsost Miskolcról, Somorjai Lehelt, a Magyar Nemzeti Levéltár BAZ Megyei Levéltárának igazgatóját és Czajlik Józsefet, a Thália Színház igazgatóját. Veres Annamária, egy fiatal tehetség gitározott ezután.
Az első kiállítás a 20. század 50-es éveitől mutatja be szinte napjainkig a kassai amatőr színjátszás történetét, melyet ketté kellene osztani – mondta Kolár. – Az első rész 1948-tól 1969-ig tartott, majd a második részt is az egymást váltó csoportok sorozata alkotja.
Molnár Imre megemlítette, hogy ebben a minőségében ez az első kassai szereplése. Az amatőr színjátszást szokás lekezelő hangnemben műkedvelő jelzővel színházpótléknak nevezni, de a Felvidék 1945-49 között felperzselt földjén az első csoportok megjelenése olyan lehetett, mint a fuldokló ember első szabad lélegzetvétele. A megtizedelt kassai magyarság azonban sohasem adta föl a reményt, akkor sem, amikor a magyar nyelv nyilvános használata tilos és büntetendő volt. Ahogy Fábry Zoltán fogalmazott, a magyar nyelv „kihágási objektum” lett. Úgy kellett lélegzetet venni, mint a tatár időkben a nádasokban egy nádszálon át a híd alatt. Az ősi város évszázados magyar kulturális hagyományai, a megmaradás parancsa és a túlélők felelőssége diktálta a második világháború után „összehajoló” kassai magyaroknak, hogy ne várjanak a csodára. Csoda, hogy Kassán magyarul beszélhetünk, mert megszámláltattunk és halálra ítéltettünk. De titokban, vagy ha lehetett nyíltan a megmaradtak a magyar kulturális élet apostolaivá váltak.
1949 decemberében vált lehetővé a Csemadok megalakulása, s azután viharos gyorsasággal alakultak az énekkarok, tánccsoportok. 1951-től színjátszó csoport működött a városban. Ezek között voltak amatőrök és egykori kiváló művészek, de megszámlálhatatlan a többi szereplő. Minden nyilvánosan elhangzó szó fontos tett lett.
Az amatőr színpadi mozgalom kapcsán nem lehet csupán a szereplőkről beszélni, hanem a nézőkről sem feledkezhetünk meg, akik várták a magyar szót.
Saját gyermekkori emlékeit elevenítette föl, amikor otthon, a konyhában készültek a szereplők a fellépésre. Honnan volt erejük ezeknek a paraszti sorsú munkásembereknek? Egy megmagyarázhatatlan erő késztette őket arra, hogy a kultúrház színpadára lépjenek.
Tevékenységüket 1968 után a hatalom derékba törte. De azután 1971-ben megalakult a Pinceszínpad Havasi Péter vezetésével, a Szép Szót Gágyor Péter irányította, a Parázst Balassa Zoltán hihetetlen erővel és energiával. Óriási szerepe volt ennek a mozgalomnak abban, hogy hivatásos színházaink megalakulhattak.
Petőfi Sándor Színészdal c. versének részletével hajtott fejet a hőskor szereplőinek ismeretlen tábora előtt: „Minden művészetek/ Fején a korona:/ A mi művészetünk,/ Ellen ki mondana?/ Mi szép, mi szép, mi szép/ A mi föladatunk!/ Legyünk büszkék reá,/ Hogy színészek vagyunk.” Legyünk büszkék arra, hogy ilyen elődökkel rendelkezünk és ezt a munkát kell folytatnunk!
Kolár ezután elmondta, ez a kiállítás a Thália Színházi Társaság, a Thália Színház, a Kassai Polgári Kör közös munkájaként valósult meg. Ez most még csak egy tartalomjegyzéke egy későbbi kiállításnak, mely a kétszáz éves kassai színjátszást fogja bemutatni.
Több mint 50 éve vették el az Olimpiát, mely a magyarság központja volt. Kávéház, kuglizó állt rendelkezésre egy nagy teremmel együtt. A Csemadok jelenlegi székházát, egy jóval kisebb épületet, Rákosi Ernő eperjesi festőművésznek köszönhetjük, de ennek nagy hátránya, hogy nincs egy nagy terme.
Czajlik köszönetet mondott a kiállításért. Fontos mindezt dokumentálni, hogy visszaolvasható legyen honnan indult mindez. Ma kétszáz ember dolgozik ezen a területen, akinek 40.000 nézője van. A mozgalom különböző ágainak fejlődését a háború törte derékba. Visszaemlékezünk azokra az alkotókra, akik részesei voltak annak a folyamatnak, mely a gondolatokat művészi módon tudták közvetíteni. Ez még feltáratlan része a felvidéki magyarság történetének.
A falon meg sorjáznak a tablók. Felejtett, vagy alig emlegetett emberek fotói, plakátok, csoportok színpadképek… Az egyik legérdekesebb dokumentumon a Rákóczi úti zsinagóga átépítésének terve, melyet Művészetek Háza néven ismerünk. A tervrajzokon magyar felirat. E szerint eredetileg ez magyar színháznak készült volna. Erről viszont bizony semmit sem tudunk.
Zs. Papp Ferenc megköszönte, hogy munkájukba számítanak rájuk. Ha Miskolc Felső-Magyarország kapuja, akkor Kassa annak ajtaja. Ennek következménye, hogy amiben tudnak, segítenek. Miskolc hozzájárulása a Pro Patria et Libertate kiállítás. Végezetül Dsida Jenő verséből idézett: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek,/ ha téged elfelejtelek!/ Nyelvemen izzó vasszeget/ üssenek át,/ mikor nem téged emleget!/ Húnyjon ki két szemem világa,/ mikor nem rád tekint,/ népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
Majd Somorjai Lehet nyitotta meg a pincében megrendezett kiállítást. Elmondta, zavarban van, mert életében még nem nyitott meg olyan kiállítást, mely két emelettel lejjebb van. Időrendi sorrendben mutatják be a fejedelem leveleit. Ez a szabadságharc volt az első, amikor Rákóczi tudatosan nemzetben gondolkozik, nincsenek nemesek és nemtelenek. Annak ellenére, hogy elbukott, hagyatéka tovább élt a polgári-demokratikus gondolkodásban. Kassán is megmaradt, hiszen ez a város hódolt meg legkésőbb a császáriak előtt. Ezért nyugszik a fejedelem méltó helyen, Kassán. Rákóczi gondolatainak jegyében nyitja meg a kiállítást.
Ezután Amadé Pál Balázs, a kassai konzervatórium diákja kápráztatott el minket bravúros gitárjátékával.
Levonultunk a 15. században épült pincébe, ahol megtekintettük a levéltári kiállítást, mely a szabadságharc és Zemplén vármegye kapcsolatát mutatja be négy részben. Az első az előzményeket mutatja be (1697-1703), a második a szabadságharc kibontakozását és fellendülését a növekvő nehézségek árnyékában (1703-1706), a harmadik a csúcspontot: Marosvásárhelyet és Ónodot (1707), az utolsó a Pozsonytól Szamárig vezető utat (1708-1711) négy tablón és 24 iraton keresztül.
A rendezvény fogadással ért véget.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban ITT érhetők el.
{iarelatednews articleid=”57037,56957,56697,56404″}
