Csak ámulok és bámulok az egyre fodrozódó Ákos-ügyön. Bár mostanában nem ritkán vagyok ennyire ledöbbenve a körülöttem zajló eseményektől. Mintha valóban megtébolyult volna a világ, és képtelen a valóságot annak teljes egészében látni. Arról inkább nem is fejtem ki a véleményemet, hogy az egy évalatti 1,5 milliós népvándorlás – hogy is mondjam – nem egészséges, de hogy egy nőt se lehessen nőnek nevezni, az már komolyan aggodalomra ad okot. Félreértés ne essék a Kossuth-díjas zenész nem azt mondta, hogy a nők alacsonyabb rendűek lennének, esetleg meg kellene vonni tőlük bizonyos jogokat, hanem hogy léteznek hagyományos férfi, női szerepek, amelyek európai és keresztény kultúránk alapját képezik. A férfi ‘családfenntart’, a nő ‘családellát’. „De hát nem úgy van az!” – jöttek rögtön elő az önkéntes jogvédőknek álcázott hivatásos rettegők, aki szépen elmagyarázták sorjában, hogy ez bizony tömény intolerancia, ami ugyebár elítélendő. Hála nekik (sic!) rájöttünk, hogy még Isten is nemcsak, hogy diszkriminálva teremtette meg a világot – pl. mi az hogy nem szülhet egy férfi??? (Schwarzeneggernek és Danny DeVitónak bezzeg sikerült.) De hidegzuhanyként ért az a felismerés is, hogy emellett Isten rasszista, hisz különben nem teremtett volna minket különbözőnek… micsoda tömény gyűlölet…
Ezzel kapcsolatban jutott eszembe a már régóta magamban emésztgetett gondolat az izmusokról. Némrégiben kialakult egy érdekes beszélgetés (vagy valamiféle vita) arról, hogy ki milyen világnézetűnek vallja magát, illetve ideológiailag mit képvisel. Nem lesz tőle olcsóbb a kenyér, mégis egy meghatározó kérdésnek gondolom ezt, mert szerintem óriási káosz veszi a körül a témát. Mégis egyesek ez alapján címkézgetnek, ítélkeznek, nem is tudatosítva, hogy könnyelmű kijelentésükkel sokkal inkább magukról állítanak ki bizonyítványt, mint az általuk kritizáltról. Ákos esete ezt tökéletesen alátámasztja.
Jobb vagy baloldali; liberális vs. konzervatív; nemzeti esetleg globalista, kapitalista; keresztény – ateista, stb. stb. Sokan kapásból válogatják ki, hogy rájuk a felsorolásból mi érvényes (azt pedig egyesek mégjobban tudják, hogy másokra mi érvényes). Pedig a legnagyobb balgaság, ami csak létezhet fekete-fehéren nézni a dolgokra s nem meglátni annak ötvennyi árnyalatát. Kisebbségi létbe szorulva meg aztán végképp nem lehet ilyen egybitesen gondolkodni véleményem szerint, hisz mi innen látjuk annak a bizonyos éremnek mindkét, sőt még több oldalát is. Attól, hogy egy nemzeti közösség nem államalkató többség része, attól még nem homogén közeg.
Egy eszmecsere során az egyik ismerősöm többszöri nekifutásra sem értette, hogy hogyan lehet valaki liberális és konzervatív is egyszerre. Én viszont azt nem értem, hogy állíthatja magáról valaki, hogy vegytisztán liberális/konzervatív vagy más egyéb? Hiszen megannyi témát a legtöbb esetben az emberek más-más aspektusból szemlélnek. Arról nem is beszélve, hogy létezik a konzervatív liberalizmus fogalma (mely összeegyeztethetőnek tartja a hagyományos, konzervatív, jobboldali értékeket a liberális eszmékkel, vagyis konzervatív módon akarja azokat érvényesíteni) – de ez most mellékes.
Ennek kapcsán elgondolkodtatott, hogy magamat hogyan tudnám identifikálni. Az is érdekelt, hogy a felvidéki identitásom vajon ráhatással van-e a világnézetemre. Ez mindenképpen megérdemelne egy komplex felmérést, bár meglátásom szerint nem lenne szabad befolyásolni a világnézetet a felvidékiségnek. Az öndefiníció megalkotását az sem segíti elő, hogy egyes fogalmakat az utóbbi időkben igencsak sajátosan értelmeznek, s egyesek képződmények mögé bújva züllesztik le annak eredeti jelentéseit.
A legszembetűnőbb változáson éppen a már említett liberalizmus fogalma esett át. Pedig a liberális világnézet nem egy ördögtől való dolog, sőt lényegében Jézus tanain, az egyetemes szeret és a másik elfogadásán, tiszteletén alapszik. Ám sajnálatos módon manapság olyannyira deformálódott, hogy gyakorlatilag szitokszóként szinonimizálódott.
19. századi értelmében Kossuth és Deák is jeles képviselői voltak az irányzatnak, de valószínűsíthető, hogy ha látnák a mai viszonyokat, akkor finoman szólva sem lennének elragadtatva, hogy mivé züllesztették eszméjüket, melyben éltükben oly szentül hittek. A magukat hevesen liberálisnak vallók ugyanis vehemens következetlenségükkel sokkal inkább libertarianizmusba csapnak át, mely már nem a szabadságjogok fundamentumán, hanem a korlátlanságon és a csapongó szabadosságon alapszik. Ez a szabadelvű totalitárius kontrollnélküliség viszont egy nem működő rendszerfogalom, melyet csak egy hajszál választ el az anarchizumustól, amitől -gondolom – magyarázni sem kell miért kell óvakodni.
Érdekes volt ezzel kapcsolatban Ravasz Ábelnek, a Most-Híd párt (mely ugyan ‘jobb-középnek’ vallja magát, de politikájuk egyre kevésbé hasonlít ehhez) háttéremberének az észrevétele egy publikációjában: „(…)liberálisnak lenni nem annyit jelent, mint hazaárulónak, gerinctelennek, elvtelennek lenni. A szabadságok védelme és a nyitottság kell, hogy visszakerüljön a liberalizmus szó mellé.” A meglátással csak egyetérteni lehet, viszont sajnos pont e sorokkal vallja be maga a szerző is, hogy valójában a fogalom jelenlegi képviselői ide züllesztették azt. Jó lenne, ha visszakerülne az eredeti jelentéstartama.
Csonka Ákos, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52217,51987,49111,44592″}
