(…ha talán nem is lehetünk ott a kormánynál sem, de a mieink legalább a féket alaposan lenyomhatják, mielőtt a szakadékhoz érnénk…)
Nem választási kampánybeszédet szeretnék írni. Csupán egy fontos emberi magatartáshelyzetet próbálok meg elemezni, és annyi köze van a jelenlegi választásokhoz, hogy nehéz elviselni szó nélkül azt a rengeteg alibista jellemtelenséget, amit naponta tapasztalok.
Egy történettel kezdem. Robbanás történt valahol egy bányában, sokan maradtak odalent, és felszíni felmérések azt jelezték, hogy a beomlott bánya két járatában vannak a túlélők. Viszont fentről csak úgy lehet hozzájuk jutni, hogy az egyik járatban lévőket nem lehet megmenteni. Az egyikben vannak öten, a másikban harmincan. A főmérnöknek döntenie kell, melyik irányban kezdjék el a mentést. Sokan azt mondják, hogy arra menjenek, ahol többen vannak. Az öt között viszont ott van a helyettese, a legjobb munkatársa és barátja is. Bármelyik csapatot menti ki, a másik rokonsága, barátai fogják leköpni. Töpreng. Szeretne lemondani, döntsön más, legyen másé a felelősség, de minden halogatás valamennyiük pusztulását idézné elő. És dönt……
Gondoljuk végig: akár tetszik, akár nem. Dönteni kell!
Jómagam soha nem tudtam kedvelni azokat az embereket, akik minden szavazáskor tartózkodnak, félreállnak vagy inkább részt sem vesznek a választásban. Ismertem olyanokat, akik mindig üresen hagyott szavazólapokat adtak le, mert nekik mindkettő szimpatikus, illetve egyikkel sem értenek egyet. Néha az is előfordult, hogy ilyen „semleges” (liberális) gondolkodó aztán mindkettőt felkereste, hogy elmondhassa, hogy ő a Másikat nem támogatta…. A képmutatás, köpönyegforgatás, gerinctelen szervilizmus nem csak azért aggasztó, mert a döntéshozatal hitelét rontja, hanem főleg azért, hogy az ilyen jellemtelen ember ezzel a „példamutatással” a saját gyermekeit (s ha netán az illető pedagógus, akkor a másokét is) erre a gerinctelenségre neveli, s ahol ilyen a társadalom, ott a jellemtelenség kiöli a valódi szeretetre, megértésre és együttműködésre ösztönző igényt az emberekből, és szabad utat nyit a gátlástalanságnak, önkénynek és erőszaknak.
Döntéseinkkel felelősségtudatunkat, határozottságunkat, emberi arcunkat fedjük fel. Megértem a rengeteg elkeseredett, reményét vesztett embert, mert a rendszerváltás óta már egy negyedszázada hiába várnak a csodára, szép jövőre, boldogulásra. Anyagi viszonyaik állítólag rosszabbak, pedig az üzletek forgalma nem ezt mutatja, csak legfeljebb nem tudja megvenni azokat a luxuscikkeket, amelyeket mások igen, és elfeledték, hogy harminc éve a kenyér és a tej is hiánycikk volt, telefonvonalra vagy autóra, ha volt is rá pénze, évekig várt… Akik az elmúlt két évtizedben nőttek fel, azoknak már természetesnek tűnik, hogy mindenük azonnal meglegyen, és kiábrándultan kelnek útra, ha itt „csak” 500 eurós fizetéssel kell kezdeni, mert nem jut minden hétvégén nagy bulira, benzinre, ötfogásos vacsorákra… Kiábrándultak mert úgy szeretnének élni, mint a televíziós szappanoperák nagymenői. Kiábrándultak, mert azt is látják, hogy mifelénk gyakran olyanok dőzsölnek, akik nem tisztességes úton jutottak pénzhez. Mert úgy nőttek fel, hogy a pénz minden, csak a pénz, mert szüleik elfordultak a lelki dolgok megbecsülésétől, a kultúrától, hitvallástól, értékes közösségi alkalmaktól, az egymás iránti felelősségvállalástól, és akik ilyen környezetben nőnek fel, azoknak ezek az emberi értékek már eszükbe sem jutnak.
Amikor pedig változtatni, dönteni kellene, akkor ez már nem érdekli őket, és talán már az sem, hogy az ő gyermekeik majd miként fognak elkorcsosulni a korcs világban. Miért fizetjük akkor adónkat az iskolákra? – kérdezik sokan. Ám az iskola már csak azt a „palántát” nevelheti tovább, amit a szülőktől (családtól, széthulló és csonka családoktól) kaptak. Lehet nevelni, öntözni, kötözni, metszeni a csemetét, de a vadkörtéből vadkörte lesz, az almafából almafa. A döntés alapja a családban kezdődik: hogy emberhez méltó és méltányos alapokat kapjanak, olyan alapokat, amelyekre erős épületet lehet emelni. Tudjuk, hogy ez egyre nehezebb. De nem adhatjuk fel! Ha élni akarunk, emberként és magyarként őseink szülőföldjén, akkor egyáltalán nem lehetünk felelőtlenül döntésképtelenek. Nekünk a számunkra kétszeresen is pogány világban (hitetlen liberális és magyargyűlölő!), a két pogány közt kétszeresen is dacosan kell vállalnunk a döntés felelősségét, nemzetünk jövőjét.
Dönteni kell! Ha nem is tetszik mindenki a listán, de a többihez viszont semmi közünk, és azok értünk semmit meg nem tesznek. Ha nem is lesz jobb, de a mieink nélkül rosszabb lenne. Ezért kell ismét elmennünk szavazni. Nincsenek illúzióim, de én elmegyek, mint eddig is. Még ha azt is látom, hogy a jármű rossz irányban halad, s ha talán nem is lehetünk ott a kormánynál sem, de a mieink legalább a féket alaposan lenyomhatják, mielőtt a szakadékhoz érnénk. Megmentve gyermekeinknek a Felvidéket! Ilyen volt mindig a magyar: megvédte Európát tatártól, töröktől, szabadságharcokat folytatott a függetlenségért, elsőként lázadt a kommunizmus ellen, aztán hála helyett elnyomást vagy feldarabolást kaptunk „jutalmul” megint. De mégis itt vagyunk! És legyünk rá büszkék! Velünk az Isten ezért!
S talán ismét mi leszünk a bátrak, akiknek ez a sors adatott, amiért jutalom nem jár a földi árnyékvilágban, de gyermekeink tekintetében embernek láthatjuk majd magunkat mindig, és ez mindennél többet ér!
Mihályi Molnár László, Felvidék.ma
