János evangéliuma szinte állandósult feszültségként jellemzi Jézus és a zsidók különböző hatalmi tényezőinek kapcsolatát. Olyan helyzet ez, amelyben egy átlagos ember lelki-szellemi ereje lassan, de biztosan felőrlődik.
Egyre erősebben alakul ki benne a vélt, vagy valós ellenségkép. Egyre inkább az előítéletek és az indulatok irányítják döntéseit, mintsem a valós helyzetértékelés. Jézus esetében kész „csoda”, hogy nem ez történik – mondhatnák a pszichológusok. Jézus magatartása nem csoda, hanem maga Jézus a csoda. Isten csodálatos szeretetének és kegyelmének megtestesülése. De hogyan is működik mindez? Lehetséges számunkra is a jézusi út és magatartás követése? Immár kétezer éve igyekszik Isten népe ezekre a kérdésekre válaszolni több – kevesebb sikerrel. Igénk a helyes válasz megértéséhez és megéléséhez nyújt segítséget.
Amikor a „világ” és a világ szerint gondolkodó ember magatartása életünk szűnni nem akaró feszültségforrásává válik, általában magyarázni szoktuk valós, vagy vélt igazunkat és abban keressük a megoldást, hogy ellehetetlenítsük kellemetlen embertársainkat. Sokszor észre sem vesszük, hogy már egyre nyilvánvalóbb görcsösség, lesz úrrá rajtunk, s így magunk is feszültségforrássá válunk mindenki számára, aki körülvesz minket. Jézus válasza környezete feszültséggócaira egyértelmű: „Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz.” Vajon hányszor vettük észre, hogy már nem Jézusról, hanem önmagunk és szeretteink rátermettségéről, nagyszerű képességeiről, sikereiről beszélünk ügyet sem vetve mások legalább olyan áldott értékeire és jó eredményeire. Más oldalról nézve: csak a mi betegségünk, magányunk igazán fájdalmas, csak velünk igazságtalan és méltánytalan az élet, csak minket rágalmaztak, csak rólunk hazudtak mások, mi mindig igazat mondtunk másokról, és jót tettünk másokkal. Megoldást csakis az jelent, ha az élet bármilyen kétségbeejtő mélységében, de bármilyen szédítő magasságában Jézusról akarok és tudok bizonyságot tenni, függetlenül attól, hogy egyesek mit hisznek, vagy mit akarnak elhitetni rólam! Jézus erre úgy mutat példát, hogy naponként félrevonul igaz önfeltárásra, imádságra a mennyei Atya színe elé. Ennek legmegrendítőbb példája az u.n Főpapi imádság a János 17-ben. Csak akkor szűnünk meg a világ szerint járni, ha mi is tudunk naponként Vele járni, azaz mást tenni, amit a világ vár el tőlünk, azt tenni, amit Jézus tanít nekünk. Imádságban legyőzni az indulatot, amely arra ösztönöz, hogy ne kenyeret, hanem a felénk dobott követ dobjuk vissza….!
Akkor viszont ki véd meg minket? Ki bizonyítja igaz keresztyén voltunkat? Kérdezzünk azonban bátran tovább is! Ki elől kell megvédeni minket? Ki előtt kell bizonyítani keresztyén voltunkat? Az emberi bűntől, és a közvélemény előtt! – hangzik a világ szerint gondolkodó ember válasza. Jézus válasza más. Az ő áldozata tisztít meg és véd meg az emberi bűntől, senki más! Igaz keresztyéni voltunk felől Isten nem a közvéleményt fogja megkérdezni! Ő jobban ismer minket, mint a közvélemény! Jézus arról a bizonyságtételről szól, amelyet az önmagáról bizonyságot tevő világ szó-, iromány-, és könyváradata mögé rejtőzködő ember oly nehezen akar tudomásul venni: „ Mert a feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el.” És rólunk is. Nem a szép szavakkal, ügyesen megszerkesztett beszédeink és írásaink, de küldetésünket igazoló cselekedeteink tesznek hitelessé bennünket. Azaz, ha a feszültségviharokba került életünk nem a kő, hanem a kenyér után nyúl! Ha a legnagyobb szeretetlenség közepette is tudok Isten szeretetének ajándékáért könyörögni, és tudom azt elfogadni úgy, ahogyan Ő adja, és arra használom az Ő kegyelmét, amire Ő adta. Ha a Jézus által kinyilvánított módon, az általa megmutatott úton járunk, akkor a világ feszültségviharaiban, mi az Ő békességének követői és követei, akaratának cselekvői leszünk, akik naponként bizonyosodnak meg arról, hogy Uruk vezeti, oltalmazza és megtartja életüket.
Felvidék Ma, Csoma László
