Mit tehet egy fiatal lányka, amikor nyakába zúdul a boldogság, mint a Niagara? Mária megoldása eléggé váratlan: segíteni megy nagynénjének.
Persze, mindenkinek megvan az egyéni olvasata: a sietségben érezzük az örömet; a vágyat, hogy megossza örömét; az igényt, hogy kibeszélje magát valakivel, akiben megbízhat, hisz helyzete eléggé kényes. Mindez egyszerre hathatott Mirjamra, de végül is Erzsébet értelmezése egyértelmű: meglepi, hogy „Urának anyja” keresi fel. Nem a rokont, főleg nem a „kis” rokont látja benne, akit neki kellene megerősítenie, hanem az előkelő vendéget, az élő frigyládát, a remény hordozóját, a legboldogabb teremtést. Nálánál is boldogabbat, ami nagy szó, hisz ami vele történt, az a városban közbeszéd tárgya: akkoriban a gyermek még áldás volt, nem teher. S ő ilyen áldásra már nem számíthatott. Két boldog ember találkozik hát. Vagyis… három.
A történetben az a legmeghökkentőbb, hogy a magzat velük ujjong. Törvényhozóinkat nem fogja befolyásolni, de a hívő számár eléggé egyértelmű: Erzsébet magzata az első, aki felismeri a Messiást. Dolgokat tud, amelyet felnőttként nem fog tudni: ezért kell majd követeket küldenie unokatestvéréhez, „ő-e az”… Ha tehát egy értelem nélküli embrió ennyire boldog az Úr közeledtére, milyen boldognak kellene nekünk lennünk? Vagy inkább úgy értelmezzük a történteket, hogy az anya és magzata között oly tökéletes a Communio, az egység, hogy az anyát betöltő Szentlélek a gyermeket is elönti? Sőt, a gyermek tudása visszaáramlik az anyába: magzatától tudja meg, hogy látogatója „Urának anyja.” Azt hiszem, itt az ideje, hogy félretegyük a papírt, és rászánjunk egy kis időt az elkövetkezendő napokban, hogy ekkora szeretetet be tudjunk fogadni.
Felvidék Ma, Kiss Ulrich SJ
