A legnagyobb szlovákiai magyar civil szervezet, a Csemadok az elmúlt hetekben alapszervezeti szinten értékelte munkáját, az országos tanács ajánlása értelmében december eleje és március közepe között kellett megtartani az évzáró taggyűléseket. Milyen eredményt hoztak a tanácskozások, mi foglalkoztatja leginkább a Csemadok tagságát napjainkban? — kérdeztük Görföl Jenőtől, a szövetség főtitkárától.
– Az országos tanácsa a korábbi évek, sőt, évtizedek alapján ajánlotta ezt az időszakot az évzárók megtartására, ennek megfelelően az alapszervezetek mintegy nyolcvan százaléka ezekben a hetekben, hónapokban meg is tartotta értékelő közgyűlését – a helyi szokásoknak is megfelelően. Ugyanezzel, tehát a helyi szokásokkal indokolható az, hogy egyes szervezetek már novemberben összeültek, mások meg később, általában az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepségei után tartják az évzáró taggyűléseket.
Az évzárókon tagjaink elsősorban a helyi kulturális életet, annak eredményeit értékelik, illetve azon belül a Csemadok helyét és szerepét teszik mérlegre. Azok az alapszervezetek, ahol országos rendezvények lesznek – ez helyi és regionális szinten is értendő –, megbeszélték az azokkal összefüggő feladatokat, szervezési kérdéseket is, természetesen az egyes rendezvények jellegének a függvényében. Ezeken túl két olyan téma jelent meg az évzárókon, amelyekről mindenütt élénk vita folyt. Az egyik a szlovákiai magyarság politikai megosztottsága volt, merthogy ez, sajnálatos módon, rányomta bélyegét a kulturális életre is. A másik sokat emlegetett kérdéscsoport a népszámlálással kapcsolatos hírek, tudnivalók, feladatok köré csoportosítható, amit viszont tudatosan emeltünk az évzárók programjába, hiszen mind a Csemadok országos tanácsának, mind a területi választmányoknak a küldöttei felszólalásaikban külön kitértek erre a kérdésre, mert valóban nagyon fontos, hogy mindenki bátran vállalja nemzetiségét, anyanyelvét.
– A politikai megosztottság egyes sajtóhírek szerint a március 15-ei ünnepségek során is jelentkezett, több helyről jelezték, hogy az előkészületek utolsó fázisában a kormánykoalíciós Most-Híd párt vezetői szereplési lehetőséget kértek maguknak. Miként reagáltak az alapszervezetek a váratlan igényre, értékelte-e a kialakult helyzetet a szövetség országos elnöksége?
– Igen, valóban érkeztek ilyen hírek a pozsonyi központi irodába, de az országos elnökség ezzel nem foglalkozott, minthogy a Csemadok alapszervezetek önálló egységek, és senki nem szólhat bele munkájukba. Se most, se korábban, még a pártállami időkben sem tehették ezt meg. Igen, a pártközpontnak voltak elvárásai a Csemadok Központi Bizottsága irányába, amit az így vagy úgy lereagált, de az alapszervezetek tették a dolgukat. És már a kezdetektől, 1949-50-től, az alakulás óta. Abból az időből való például egy eset, ami már történelem: az egyik legnagyobb szervezetünk, az udvardi úgy alakulhatott meg, ha a tagság a párt által kijelölt embereket választja meg a szervezet élére. Megtörtént, ám alig két hónappal később a tagság demokratikus módon újraválasztotta a vezetőséget, de már olyan emberekből, akikben megbízott, akik az ő érdekeiknek megfelelően tudták szervezni a faluban a magyar társadalmi és kulturális életet.
Én értem, hogy a politikusoknak, a hatalmon lévő embereknek nehéz megérteniük, hogy a Csemadok tényleg független szervezet és minden alapszervezete önálló, autonóm egység, de ez az igazság. Egyébként a márciusi ünnepségek kapcsán volt egy kirívó példa: Rozsnyón azt a szónokot szerették volna leváltani a „helyi hatalmasságok”, akit úgy hívnak, hogy Köteles László. Az a Köteles László, aki évtizedek óta foglalkozik a forradalom és szabadságharc kérdésével és aki – nem mellékesen – a Csemadok országos általános alelnöke, s akivel területi titkárunk még a tavalyi megemlékezésen egyeztette, hogy az idei ünnepi beszédet ő mondja. Ehhez semmit nem lehet, és talán nem is kell hozzáfűzni.
– Az idei év legjelentősebb társadalmi eseménye a népszámlálás, amelynek komoly hatása lesz az elkövetkező tíz esztendőben, akár jogainkat és azok hozzáférhetőségét vesszük figyelembe, akár az állami támogatások elosztását. Milyenek az évzárók tapasztalatai ezen a téren? Tudatosítják mindezt az emberek?
– Igen, nyugodt szívvel mondhatom, tudatosítják, és becsülettel készülnek is rá. Viszont egy dolgot tisztán kell látnunk, s ezt én mindenütt el is mondtam, még ha olykor furcsán néztek is rám. Hetven-nyolcvan év romboló munkáját, a társadalom tudatos félrevezetésének következményeit egy féléves kampánnyal nem lehet helyrehozni. Legalább ugyanennyi – vagy még ennél is több – következetesen végigdolgozott évre van szükség ahhoz, hogy magabiztos és önbecsülő népcsoport maradjunk. Másként fogalmazva: ha netán a mostani eredmény rosszabb lenne az elvártnál, nem szabad csüggednünk, nem szabad magunkba roskadni, s elhinni, hogy többé már fel sem állhatunk. És nem szabad azt mondanunk, hogy „vesszen a férgese”, mert vannak emberek, akiket megtévesztenek, olyan fiatalok, akik öntudatosodásuk éveiben rossz impulzusokat kaptak, s most szlováknak vallják magukat, ám idővel rádöbbenhetnek erre, és felismerhetik, hová is tartoznak. Az esetleges jó eredmény miatt sem szabad örömünnepet tartani majd, hiszen ismerjük a helyzetet, önmagunkat, tehát dolgozni kell, hangyamunkával építeni közösségünket, függetlenül az eredménytől. Egyébként is: ez a mi Közép-Európánk folyamatosan komoly változásokon megy át, s én hiszem, hogy jönnek jó idők, jönnek jó feltételek, olyanok, amelyek bármilyen rossz eredményt a visszájára fordíthatnak. Nem olyan rég mondtam példának erre, hogy amikor Ľudovít Štúrék a 19. század közepén Dévénybe jártak énekelni és hazafias verseket szavalni, vajon gondolhattak arra, hogy 1993-ban megalakul az önálló Szlovákia?! Egyszerűen arra van szükség, hogy mindenki tegye minden korban becsülettel, a legjobb tudása szerint a dolgát, aztán majd jönnek az eredmények.
– A Csemadok országos rendezvényei kapcsán említette, hogy helyi, illetve regionális szinten tárgyaltak az alapszervezetek egy-egy eseményről, attól függően, milyen versenyt, fesztivált hol tartanak. De volt-e olyan szándék vagy elvárás a szervezők részéről, hogy ezek a rendezvények ne csak a szereplők számára minősüljenek országosnak, hanem a nézők – tehát a Csemadok-tagok – számára általában is? Melyek egyáltalán azok a rendezvények, amelyek ily módon látogathatók lesznek az idén?
– Települési vagy regionális szinten azért foglalkoztak alapszervezeteink többet egy-egy rendezvénnyel, mert azoknak a szervezői a területi választmányok, tehát bár országos eseményről van szó, nem a központi iroda szervezi őket, arra már rég nincsenek alkalmazottaink. A központi iroda inkább csak a kapcsolatain keresztül tud segíteni különböző támogatások kapcsán, egyfajta lobbitevékenységgel.
Huszonkét országos rendezvényünk van 2011-ben, a Magyar Kultúra Napja galántai rendezvénysorozata, illetve a forradalom és szabadságharc évfordulójának pozsonyi rendezvénye van már mögöttünk, a körzeti és járási fordulókat megtartottuk már a rimaszombati Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyhez, zajlanak a válogatások a dunaszerdahelyi Duna-menti Tavaszra, a galántai Kodály Napokra, illetve az Országos Népművészeti Fesztiválra, amelyre idén másodszor Deákiban kerül sor. Közben készítjük elő a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepséget is, annak formájáról és tartalmáról még egyeztetések folynak a szervezőkkel, de közben már a nyári művelődési rendezvényeket, szakmai táborokat is szervezik területi választmányaink, illetve a Csemadok Művelődési Központja. Ősszel aztán a Szenci Molnár Albert Napok, a Fábry Zoltán Napok következnek, majd a Kodály-hegedűverseny, illetve a Kadosa Pál Zongoraverseny.
Hogy ezek az országos rendezvények, azok közül is elsősorban a művészeti jellegű versenyek és fesztiválok a tagság, illetve alapszervezeteink szempontjából mennyire jelentenek összefogást olyan értelemben, hogy kölcsönösen és tömegesen látogassák azokat, valóban felmerül, többször is különböző megbeszélések tárgyát képezi a kérdés, de manapság egyre inkább felerősödnek azok a hangok, amelyek szerint a kialakult gazdasági-szociális viszonyok közepette ez nem várható el. Persze, más oka is van ennek: a korábban közönségcsalogató művészek vagy együttesek tagjaink számára már nemcsak a mi rendezvényeinken érhetők el, nézhetők meg, nem kell ezért két-háromszáz kilométert utazni, gyakran szerepeltetik őket a falunapokon vagy egyéb helyi, illetve regionális rendezvényen. Ilyen körülmények között tehát az a fontos, hogy azok a régiók érezzék sajátjuknak a Csemadok országos rendezvényeit, ahol sor kerül rájuk, ott teremtsenek olyan körülményeket, hogy a nézők és a szereplők egymásra találjanak és kölcsönösen gazdagítsák, erősítsék egymást a kultúra eszközeivel.
– Milyen ma a kulturális politika, egyáltalán: a politika viszonya a kultúrához?
– Nagy hibát követ el az a politikai elit vagy hatalom, amely nem becsüli a kultúrát, az országban fellelhető kulturális értékeket. Én legalább is remélem, hogy idővel kiiktatja önmagát az ország irányításából az ilyen politikai erő. Mi a Csemadokban nagyon is érezzük, hogy mostohán bánnak az állami szervek, vezető testületek az országban meglévő kultúrákkal. Tarthatatlannak látjuk, hogy az olyan szervezet, mint a miénk, amely állami feladatokat lát el – hiszen emlékezzünk: az egykori népművelési intézettől kerültek át hozzánk az országos versenyek és fesztiválok, amire jó ideig pénzt is kaptunk, csak később mindent megvontak tőlünk, holott a módszertani előkészítés, a szakemberképzés is ránk maradt -, ne kapjon a központi költségvetésből egyetlen centet sem fenntartási és működési költségekre. Mert nem elég egy-egy rendezvény pályázati eseti és esetleges – támogatása, annak a rendezvénynek ugyanis előélete van, részben a már említett képzések, tanfolyamok, részben a körzeti és járási versenyek megszervezésének, a válogatásnak a formájában, ami folyamatos, egészéves munkát igényel, mert e nélkül nem működnének együttesek, nem jöhetnének létre az országos versenyek. S miközben sokat beszél a társadalom – és a politika is – az ifjúságnevelésről, a szabadidő tartalmas eltöltéséről, annak fontosságáról, a Csemadok és a hasonló szervezetek, amelyek szinte kizárólag a fiatalok kulturális tevékenységét szervezik, és nekik adnak lehetőséget, nem kapnak pénzt. Persze, sok pénzt meg lehet spórolni a kultúrán, csakhogy később a drogos meg alkoholista fiatalok gyógyítására lesz kénytelen fordítani ezt az összeget az állam. Aki politikusnak megy, ezt mérlegelnie kell! Ha nem teszi meg, az baj. Ha megteszi, és még sincs pénz a kultúrára, az még nagyobb baj, már-már tudatos rombolása a társadalomnak, ezért reménykedem, hogy az ilyen politikusok végül önmagukat szorítják ki a közéletből. Csak ne legyen későn!
Neszméri Sándor
