Jó munkához idő kell – tartja a a mondás és tartja a Magyar Közösség Pártja is. Így történhetett, hogy az ím, előttem fekvő friss-ropogós stratégiai dokumentum kivárása eredményezett már jónéhány ősz hajszálat. De megérte.
Az anyag ugyanis jó. Méghozzá nagyon. Aki ismer, az tudhatja, hogy nem szoktam könnyen megadni magam pártkiadványoknak, a rossz tapasztalatok szülte rossz előítéletek miatt – és ilyen az elmúlt huszonöt évben akadt egynéhány.
Hanem ez most mást. Először is és mindenek előtt: a megmaradás, gyarapodás és felzárkózás koncepciója az, aminek kiadói mondják: vitaanyag. Ezt csak azért muszáj az elején leszögezni, mert már akkor olvastam róla lefitymáló kritikákat a netes pöcegödörben, amikor még egy sor sem jelent meg belőle, csak tudni lehetett, hogy “ma valami különleges jön”.
Tehát vitairat, közvitára bocsátott anyag. Éppen ezért mindenkinek, akit kicsit is érdekel szülőföldje, a Felvidék jövője, legalább egyszer olvassa el, gondolja át, alakítsa ki róla véleményét, értsen vagy ne értsen vele egyet, de foglalkozzon vele! Ez most nagyon rólunk szól. És végre – ezt is megértük – nem egy általános lózungokkal kipárnázott, hatalmasra fújt üres léggömb, hanem jól összeszedett, a további kiegészítéseknek, továbbgondolásoknak, szakmai és általános vitának bőven helyet adó keret.
Habár vannak benne részek, amelyekkel nehéz lenne vitatkozni, ezek pedig a tények – melyek egyszersmind nemzetrészünk állapotfelmérését jelentik.
Megszületett tehát a Baross Gábor Terv mellett közösségünk utóbbi éveinek, évtizedeinek egyik legfontosabb dokumentuma. Senki sem állíthatja, hogy tökéletes – ha így lenne, Szlovákiának nem volna szüksége saját alkotmányra. Viszont a komáromi nagygyűlés után közel huszonegy esztendővel végre van előttünk ismét valami, amibe lehet kapaszkodni, amiből lehet meríteni, amire lehet építeni. És nem utolsó sorban – ez pedig egyértelmű üzenet a dokumentum megalkotóinak, az érte felelős pártnak: van mit számon kérni! Azt: derék munka volt, de a java még csak most következik!
Itt és most nem kívánom pontról pontra elemezni magát a dokumentumot (akit érdekel, a Felvidéki Magyarok következő számában ezt megtalálhatja), csupán néhány részét ragadnám ki.
Nevén van nevezve, de…
Kezdjük mindjárt a címmel, amely bár tény, hogy önmagáért beszél, az átlagemberben azonban aligha kelt vágyat. Világos, hogy nem lehet azzal indítani, hogy “A magyar Felvidék Szlovákiáról való leválasztásának stratégiai alapvetései”, de talán meg lehetett volna próbálkozni valami fickósabbal. Nemzeti(ségi) történelmünk egy kiválósága mint névadó nem csak frappánsabb lett volna, de többlettartalmat is hordozhatna. A Baross Gábor Tervnél ez kiválóan sikerült. “A szlovákiai magyar közösség megmaradásának és gyarapodásának, valamint Dél-Szlovákia gazdasági felzárkóztatásának intézményi feltételei” pedig a világ legjobb alcíme lehetne…
Kórkép: kilencven körüli lázas, kórosan sovány beteg, enyhe Stockholm-szindrómával
A dokumentum alapos helyzetfelméréssel indul. Aki képben volt itt az elmúlt huszonöt évben, az nyugodtan lapozhat, megkímélheti magát egy könyörtelen, ámde valós képtől a felvidéki magyarságot illetően. Nyelvi, kulturális és identitásbeli sebesüléseink kórképe ez, rámutatva úgy az egzisztenciális-gazdasági okokra, mint a hivatalos állami (kisebbség)politika részéről érkező “kihívásokra” (jegyzeteimben ez utóbbit szoktam csendes népirtásnak nevezni). Hogy ez mennyire nem túlzás, arról maga a dokumentum is elég precízen fogalmaz: “A nemzetállami, kisebbségellenes ihletésű erődemonstrációk (az államnyelvtörvény szigorítása, a magyar iskolaigazgatók leváltása a kilencvenes években, a dunaszerdahelyi szurkolóverés 2008-ban, a Malina Hedvig-ügy 2006-tól napjainkig, a kettős állampolgárság ügye, stb.) állandósult negatív pszichikai hatást fejtenek ki az identitását megtartani és megélni kívánó egyénre és közösségre.”
De ezzel még nincs vége az ősz végi – tél eleji depressziónak: jönnek a demográfiai mutatók. Kapunk is mindjárt egy táblázatot a II. világháború utáni népszámlálási adatokról, ezek igencsak beszédesek. Igazolják mindenesetre, hogy ugyancsak itt van már az ideje a cselekvésnek.
A felvidéki magyarság helyzetfelmérése az általános jellemzőkön túl áttekinti a tömb-szórvány kérdését, a magyarság regionális eloszlását Felvidéken, valamint egy abszolút kardinális kérdést: a közigazgatási rendszer kialakítását, átrendezésének történetét. Ezen a részen látszik az MKP közigazgatási-önkormányzati szakértőinek keze munkája: szépen összeszedett adatok mutatják meg nekünk, miként állították az államalkotók a magyarságpusztítás szolgálatába a jogot, jelesül a közigazgatás-szervezés jogát. A kifejezetten a magyar tömbök felszabdalására felépített közigazgatási rendszer a csontváz, amelyre aztán fokozatosan pakolták a rostokat, szöveteket… Minden úgy lett elrendezve, hogy esélyünk se legyen a regionális szintű (megyei) vezetés megszerzésére.
Kincs ami nincs: kisebbségi kollektív jogok
A jogi státuszunkat feltáró rész azonnal a lényeggel indít: Szlovákiában szó sem lehet a kisebbséget mint kollektív közösséget megillető jogokról, mindig csupán a “nemzetiségi kisebbséghez tartozó személyeket” illet meg (általában papíron) valamilyen jog. a dokumentum nem felejti megemlíteni a szlovák alkotmány azon passzusát, amely lényegében nemzetállamként határozza meg Szlovákiát. Ebben a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nem kollektív jogalanyként kapcsolódnak az államalkotó közösséghez, hanem egyénenként. Ergo: nem vagyunk államalkotó közösség! Ez egy. A másik, hogy a szlovák jogalkotó sohasem erőltette meg magát, ha a kisebbségekre vonatkozó joganyag minőségének javításáról volt szó. Ez többnyire kimerül a Szlovákia által aláírt nemzetközi egyezmények kihirdetésében – ezek számonkérhetősége azonban legalábbis vitatott.
Kiemelt figyelmet kap a dokumentumban a nyelvhasználat kérdése is, mint identitásunk egyik alapköve. Röviden a helyzetfelmérés: az államnyelvtörvény anakronisztikus, a kisebbségi nyelvhasználati törvény vérszegény, logikátlan, alkalmazása pedig nélkülöz minden garanciát.
Nemzetközi kitekintés, nemzetközi jogi vonatkozások a kisebbségvédelemben
A nemzetközi jogi források felsorolása, elemzése kihagyhatatlan egy ilyen dokumentumból, hiszen úri társaságban nagyon jól mutat az ilyesmire hivatkozni. Sajnos ennél jobb véleményem nemigen lesz róluk, még akkor sem, ha elismerem: az MKP érvrendszerében fontos szerepet töltenek be a nemzetközi hivatkozások. De ami azt illeti: koppenhágai kritériumok ide, egyezségokmányok oda – hogy ezeket hányféleképpen lehet körberöhögni és aztán félredobni, arról épp a szlovák diplomácia tudna sokat mesélni.
Ennél sokkal izgalmasabb rész a kisebbségi önkormányzás néhány európai példája, konkrétan: Dél-Tirol, a belgiumi németek közössége no és – csakhogy legyen mitől a képernyőre köpnie a Johnnie Walkert Robert Kaliňáknak és elvtársainak: a magyarországi nemzetiségi önkormányzatok. Bizony ám. Nem kell mindjárt Katalóniával rohamozni: az MKP stratégái nyilván gondolva a bérajvékólók népes seregére, közelebbről hoztak mintákat.
Közösségi önkormányzás személyi és területi alapokon
És akkor a lényeg, avagy mit kíván a felvidéki, ha magyar? Tekintettel arra, hogy nyakig vagyunk a mocsárban és arra, hogy a fejünkön taposnak az államalkotók, az MKP a következő célokat tűzi ki:
– a személyi elvű, a kultúra, oktatás, nyelvhasználat és média területén jogkörökkel rendelkező kisebbségi önkormányzati rendszer létrehozását és működtetését a szórvány- és peremvidéki magyarság számára,
– széleskörű jogkörökkel felruházott, különleges jogállású regionális önkormányzat létrehozását és működtetését a többségében magyarok által lakott területeken.
Vagyis: perszonális autonómia és szépen okosan, fokozatosan szélesítendő területi önrendelkezés. Ennyi. Köszönjük, benne vagyunk!
A dokumentum részletesen kifejti, hogy mit ért a fentieken. A személyi autonómia számomra a kevésbé izgalmas, ezt ugyanis normál esetben lefednék az igen terjedelmesen elemzett nemzetközi jogi hivatkozások, azok becsületes betartása. Másfelől persze Szlovákiában ritka a normál eset…
A területi önrendelkezés viszont annál érdekesebb. Lényegében a magyar modellből csippentettek át az MKP szakijai, vagyis a kisebbségi önkormányzati rendszert javasolják adaptálni honi viszonyainkra. Települési kisebbségi önkormányzat választását minden olyan településen, ahol a kisebbség száma nem éri el az 50 százalékot, viszont eléri a jogszabályban megállapított minimumot. Ha valamin, akkor a számokon máris lehet vitatkozni: nem sok-e ez az ötven?
A települési kisebbségi önkormányzatok mellett létrejönnének a felsőbb szintűek is, éppúgy mint Magyarországon. A részletszabályok (pontosabban elképzelések) szépen össze vannak szedve: miként válasszák meg őket, struktúra, vezetés, finanszírozás, jogkörök.
De hol marad a megváltás?
Az MKP által vitára bocsátott anyagban sokan fognak csalódni, még többen gyűlölni. Csalódnak majd azok, akik nem találják a ‘38-as térképeket a dokumentumban, vagy épp hiába keresnek rá az “autonómia” szóra. Elégedetlenek lesznek azok is, akiknek ez a munkájuk. És gyűlölni fogják, akik a magyar közösség bukását kívánják.
Így vagy úgy, ez a dokumentum e pillanatban vízválasztó.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50327″}
