Teltházas közönség előtt páratlan sikert aratott és katartikus művészi élményt nyújtott a „Megkoronázatlanul – Bolyai János forradalma” című monodráma bemutatása, Tarics Péter előadásában.
A darabot a XXIII. Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozón, Révkomáromban, a Selye János Gimnázium dísztermében mutatták be. Tarics Péter immár a tizedik színdarabját vitte színre, ezúttal a Jászai Mari-díjas Gali László rendezésében.
Az előadásban egy rendkívüli ember, a legnagyobb magyar matematikus, a géniusz Bolyai János tragikus sorsát kísértük végig, tehetségének hatalmas fellángolását és meg-megismétlődő kitöréseit, önmagával való vívódásait és körülményeivel való küzdelmeit.
Tarics Péter szerepformálásában pontosan megértettük ezeket a belső konfliktusokat, azok okait és következményeit. Olyan egyértelmű, precíz és világos Bolyai-kép alakult ki a nézőben, ami ritkaság a magyar színpadon. Tarics hitelesen, parádés színészi játékkal mutatta be azt a vad, fékezhetetlen hevületet, amely Bolyai János lelkében viharzott egy életen át. Alakításában kitűnően formálta meg a színpadon Bolyai lelki fanatizmusát, rendíthetetlen belső nyugalmát és szélsőséges pillanatait egyaránt.
Azt az attitűdöt, amely Bolyai egészen sajátságos egyéniségéből, a sokszor meg nem érthető ellentétekből, ellentmondásokból állt. A színpadon valóban azt a Bolyai Jánost láttuk és hallottuk Tarics Péter előadásában, aki sokszor napokon át nem volt hajlandó dolgozni, máskor reggeltől estig egyfolytában tanult, s aki szenvedélyes, lobbanékony ifjú mivoltát és vívói hajlamait gyakran a párbaj izgalmában élte ki.
Valóban az a Bolyai elevenedett meg a színpadon, akinek lelkivilágában a fanatikus gyönyörűség, a rendíthetetlen hit, a nem racionális gondolatok halmaza, a szánalmas gúny, az öröm, a boldogság és a letargia egyaránt jelen van, s akinek viselkedését ezek összessége vagy ezek rendszeres váltakozása határozza meg.
Az a Bolyai János született meg előttünk Tarics Péter előadásában, aki 1823-ban azt írta apjának: „…a semmiből egy ujj más világot teremtettem…”, s aki 1825 tavaszán már arra a meggyőződésre jutott, hogy a párhuzamosok euklideszi axiómáitól független geometriai rendszer létezik.
Az előadást Gali László Jászai Mari-díjas rendező rendezte, aki többek között a debreceni Csokonai Színház és az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezője is volt, s aki rendkívül magas színvonalú szakmai munkát végzett. Gali az addig előadóművész Taricsból a szó legnemesebb értelmében vett színészt kreált Bolyai szerepére, s oly érdekfeszítővé tette a produkciót, hogy a monodráma 60 percéből minden másodperc lekötötte a nézőt. Minden mozdulat, minden gondolat, minden hangulatváltás indokolt volt.
Nem volt az előadásban egy csöpp üresjárat sem, Gali és Tarics lendületet, ritmust adott a drámának. Csak látszólag volt ez monodráma, hiszen – bár egyetlen színészt láttunk végig a színpadon – Gali László és Tarics Péter közös szakmai munkája által tele volt dialógussal. Bolyai ugyanis párbeszédet folytat apjával, Bolyai Farkassal és Carl Friedrich Gauss-szal (ezek az előadás legsikerültebb dialógusai), Nyikolaj Lobacsevszkij matematikussal, Ferenc József császárral, a császári helytartóval, Kibédi Orbán Rózsával, azaz saját szerelmével és feleségével (megindító érzelmi jelenet volt ez), valamint Istennel, s nem utolsó sorban önmagával, a viharos lelkű Bolyai Jánossal.
Gali és Tarics nem a szenzációt, nem a belső és külső konfliktusainak felszíni tüneteit kereste Bolyai „tudósi” és magánéletének bonyolult folyamatában, hanem a valót, az ok-okozati összefüggéseket. Ezáltal a monodráma az akkori magyar társadalom (1823 – 1859) belső ellentmondásainak és Bolyai lelkiállapota mélyebb okai megértéséhez segítette hozzá a nézőt. A Bolyaiak polgári életrajzírói általában mentegetni igyekeznek Carl Friedrich Gauss hallgatását Bolyai János korszakalkotó felfedezését illetően, Gali és Tarics azonban ezt a konfliktust kiélezte, a valóságnak megfelelően mutatták be a színpadon Gauss „hitvány büszkeségét”, „öntelt mentegetőzését”, szakmai féltékenységét, valamint azt, hogy a matematikusok fejedelmének (Princeps mathematicorum) kikiáltott német tudós mennyire félt a beociaiak támadásától. Ennek következtében Bolyai Farkas és fia, János hiába várta a „göttingeni kolosszus” invitáló válaszát, így Farkas kénytelen volt lemondani arról a vágyáról, hogy fiát Göttingenbe küldje. Ennek megfogalmazása és színpadi kivitelezése külön értéke volt az előadásnak.
A díszlet különleges volt, a monodrámához képest túlságosan is telített, gazdag, mégis – miután a színészi játék megtöltötte tartalommal – impozáns volt, korhűsége színvonalasabbá tette a produkciót. Semmi nem volt öncélú, sem a díszlet, sem annak színész általi használata. Funkciója volt a hegedűnek, a kardnak, a matematikai ábráknak, a képeknek, a Bolyai-műveknek: az Appendixnek, az Üdvtannak, illetve a kéziratoknak.
A szcenikai zene – amely szintén Tarics Péter munkáját dicséri – intenzíven erősítette a mondanivalót, szorosan illeszkedett a szöveghez és színészi játékhoz, korhű volt és autentikus.
A monodráma szövege hiteles, a történelmi hűség példaértékű színpadi anyaga, hiszen elsősorban kordokumentumokra épül és Bolyai János valódi szövegeit és életét foglalja egybe. Mindaz pedig, ami Bolyai János életében és életművében maradandó, eleven hatóerőként jelent meg Tarics Péter színészi játékában és Gali László rendezésében. Olyan színházi produkciót láthattunk, amely méltó a legnagyobb magyar matematikus keresztútjához, s a matematika ünnepe is volt egyben.
Nagy Imre, Felvidék.ma
A szerző budapesti színikritikus
Fotó: Krűger Viktor
További fényképek a Képgalériában ITT érhetők el.
