Száz esztendeje, 1918-ban fekete volt a karácsony magyar földön, és a jövő sötét homályba burkolózott. Az ország vezetői mintha megtébolyodtak volna, az Osztrák-Magyar Monarchia szétverését ünneplő forradalmi násztáncuk közben a hadszínterekről hazatérő katonáktól elvették a fegyvert, azután ölbe tett kézzel hagyták, hogy a történelmi Magyarország sorsa bevégeztessék, az osztrákok, a csehek, a románok és a szerbek annyi területet hasítsanak ki az ország testéből, amennyit csak akarnak.
A csehszlovák legendárium szerint 1918-1919-ben a csehszlovák hadsereg szállta meg a Felvidéket és tette Szlovákiává, mely műveletet 1918 késő őszétől olasz reguláris, cseh félreguláris és szlovák irreguláris alakulatok kezdték meg, de a „csehszlovákosítás” nagy munkáját már a csehszlovák hadsereg fejezte be 1919-ben, amelynek első időszaka közigazgatási művelet, semmint hadjárat volt.
„A csehek bevonulását tót lakta Felvidékünkre széleskörű propaganda előzte meg. Ez volt a leghatékonyabb fegyverük. Ezért nem is volt szükségük nagyobb erőre, mert a talaj már mindenütt elő volt készítve jól fizetett és jó állásokra éhes agitátoraik által” – állapította meg doberdói Breit József altábornagy A magyarországi 1918/19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története című munkájában. Azonban a Felvidék bekebelezéséhez a cseheknek a propaganda mellett fegyveres alakulatokra is szükségük volt, ugyanis a Szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 30-án hiába fogadta el a turócszentmártoni határozatot, ahhoz nem csatlakoztak tömegével a törvényhatóságok és az ottani katonai alakulatok.
A cseh invázió kezdete
November 2-án vette kezdetét a Felvidék inváziója, amikor a losonci 25. közös gyalogezred tartalékzászlóaljának szlovák katonái Hodonín felől betörtek az északi határon, s elfoglalták Holicsot és Egbellt. Két nappal később ezen alakulat felvette a Szlovák Légió elnevezést, megszállta Malackát, november 6-án Szakolcát, majd november 7-én Nagyszombatot. E sikereken felbuzdulva a csehszlovák ideiglenes kormány november 8-án parancsot adott a Felvidék megszállására. A csehszlovák 1. önkéntes gyalogezred I. zászlóalja a Vlára-szoroson át tört be Trencsén vármegye területére, mellyel a pozsonyi magyar karhatalom lépett harcérintkezésbe Sasvár körzetében. A Szlovák Légió a dévénytói vasútállomást támadta meg, miközben egy cseh csendőrszázad Szenicére vonult be. A szlovákok nem sokáig dicsekedhettek saját fegyveres erővel, mert a csehek a Szlovák Légiót a csehszlovák 1. önkéntes gyalogezred állományába sorolták.
November 10-én a morvaországi Uherské Hradištéban megalakult a Szlovákiai Csehszlovák Katonai Parancsnokság – amelynek első parancsnoka Jozef Štik vezérőrnagy volt, akit november 15-én František Schöbl ezredes, december 25-től pedig Luigi Piccione olasz tábornok váltott fel. A csehszlovák 1. önkéntes gyalogezred november 10-én Trencsént vette birtokba, aztán a Vág mentén folytatta terjeszkedését. Egy másik csehszlovák oszlop Bohumín felől lépett magyar földre, azzal a céllal, hogy Zsolna és Kassa elfoglalásával megszállja az ottani vasútvonalat. E különítmény a Jablunkai-hágón keresztül a Kisuca völgyében haladt előre, november 7-én Csacát, november 12-én Zsolnát és Ruttkát szállta meg, míg a velük szemben álló magyar csapatok Rózsahegyre hátráltak. A csehek Turócszentmártonba is be akartak masírozni, ám ezt a Szlovák Nemzeti Tanács helybéli nemzeti gárdája megakadályozta és a betolakodókat Ruttkáig kergette vissza.
A cseh és a magyar katonák közötti első komolyabb fegyveres harcra november 12-én került sor a kralováni alagút nyugati bejáratánál, ahol a kassai 9. honvéd gyalogezred 80 honvédje négy napon keresztül tartotta magát. A magyar csapatok ellentámadásba mentek át, Nagyszombatból november 13-án verték ki a cseheket, november 15-én a Magerl Károly ezredes vezette két zólyomi karhatalmi század utcai harcokban tisztította meg Zsolnát és Ruttkát, a pozsonyi karhatalom pedig a határon túlra kergette a cseheket. Ezen a napon a szepességi szászok Késmárkon gyűltek össze, s kijelentették, hogy az önrendelkezési elv alapján Magyarországhoz és nem Csehszlovákiához akarnak tartozni.
A csehek újabb próbálkozása
Miután a csehek rendezték kötelékeiket – és megszervezték a Cseh és a Morva Ezredet, valamint a Szlovák Szabadság Gárdát –, november 22-én a Dévénytó – Stomfa – Malacka – Jablonkai alagút – Miava – Brunóc – Vágújhely – Trencsén – Bán – Illava – Puhó vonalról újból megindultak, de ekkor már könnyű dolguk volt, mivel a Károlyi-kormány intézkedései addigra a magyar karhatalom felbomlását eredményezték.
A már idézett Breit József szerint „A tót lakta felvidéken fellépett cseh csapatok eleinte szokolistákból, önkéntes alakulásokból, valamint propaganda útján toborzott tót katonákból és nemzetőrökből állottak. Ezeknek a megszállt magyar területen levő első csapatoknak a létszáma december elején (…) nem volt több körülbelül 4000 embernél, egy-két lovas századnál és egy-két ütegnél. E csapatok támogatására a cseh kormány a cseh forradalom után nyomban megszervezett egy cseh gyalogezredet és egy cseh tüzérezredet irányított a Vág völgyébe. Eközben Prágában a 28., Brünnben a 49. volt cs. és kir. gyalogezredet állították fel, s előbbit Trencsénbe, utóbbit Malackára irányították. A vágvölgyi tót lakosságból Trencsénben a volt 15. honvéd és a volt cs. és kir. 71. gyalogezredet állították fel. Ez az öt gyalog- és tüzérezred akként vette birtokába a Vág völgyét, hogy egyes vasúti- és útgócpontokra erősebb különítményeket toltak előre, melyek azután vagy gyalog vagy vasúton páncélvonatok fedezete alatt meglepően tovább előre tolattak. Közben mindenütt túszokat szedtek, s azokat Brünnbe hurcolták el. Felvidéki tót lakosságunk eleinte mit sem akart tudni a Magyarországtól való elszakadásról, de az a kedvező hangulat és a cseh agitátorok befolyása alatt és a saját katonaság fegyelmezetlensége következtében hamarosan megváltozott. Így történt, hogy egyes városok és falvak melegen üdvözölték, sőt be is hívták a cseheket, akik a megszállott vidékeken nyomban hozzáláttak a cseh-tót közigazgatási rendszer kiépítéséhez, mi végből az országba betört katonaságot egész sereg cseh hivatalnoki kar követte. Így jutottak a csehek aránylag könnyűszerrel, gyönge erőkkel, rendszeresen megszervezett katonaság nélkül, jóformán csak a propaganda fegyverével óriási előnyökhöz. Bár a betörésre és a terjeszkedésre sem a páduai, sem a belgrádi fegyverszüneti szerződés nem jogosította fel őket, egyszerűen fait accompli-t teremtettek és a helyzetet az antantnak szóló jelentéseikben valószínűleg úgy világították meg, hogy a tótok lakta felvidék a »népek önrendelkezési jogán« hozzájuk csatlakozott, a magyar közigazgatási közegek helyüket elhagyták, a hadsereg fegyelmezetlen, a rendet fenntartani nem képes, ennek folytán a cseh csapatok által való megszállás már a bolsevista üzelmekre való tekintettel is sürgősen szükséges. Az antant sajnos elhitte mindezeket a híreszteléseket és némi tétovázás után nemcsak igazat, hanem jogot is adott a cseheknek, hogy az általuk kijelölt területekre benyomuljanak (…)”
November 24-én éjjel egy cseh oszlop Szenice irányából rohanta le és foglalta el Nagyszombatot. Másik oszlopuk Pozsony felé nyomult, ám november 28-án Ciffernél elakadt. A csehek főereje Vágújhelyről haladt dél felé a Vág mentén. November 28-án Verbót, Nagykosztolányt foglalták el. Másnap Pöstyént a magyar parancsnok adta át harc nélkül. December 1-jén Lipótvár is puskalövés nélkül került a csehek kezébe. A Bécs–Pozsony vasútvonalat egyelőre sikertelenül támadták, december 2-án a marcheggi hidat nem tudták elfoglalni. Egy másik cseh oszlop december 3-án Radosnát, Bánt, december 5-én Vágkeresztúrt és Nyitraszeget hódoltatta meg. A cseh inváziós csapatok ekkor már a Dévénytó–Stomfa–Pernek–Nagyszombat–Galgóc–Vágújhely–Ölved–Trencsén–Vágbeszterce–Thurzófalva vonalon álltak. December 6-án Galgócot, Zsolnát, Csacát, december 7-én Ciffert, Ruttkát, december 10-én Turócszentmártont foglalták el.
J. Koči 1918-as propaganda alkotása a cseh legionistákról (Fotó: ww1.habsburger.net)
Vix alezredes „áldásos” szereplésének kezdete
Az antant magyarországi misszióvezetője, Ferdinand Vix francia vezérkari alezredes december 3-án jegyzékben követelte a magyar kormánytól, hogy Észak-Magyarországot ürítse ki egészen a Duna–Ipoly–Ung–Uzsok vonalig. Közben a Szlovák Nemzeti Tanács (majd a csehek) nevében Milan Hodža, magyar részről pedig nagyborosnyói Bartha Albert vezérkari alezredes, hadügyminiszter tárgyalt, és pontosították az antant által megszabott Foch-féle demarkációs vonalat. A szlovákok Árva, Bars, Liptó, Nyitra, Sáros, Szepes, Terencsén, Turóc és Zólyom vármegyéket követelték, Pozsony vármegyét a Csallóköz nélkül, valamint a Selmecbánya–Hontnádas–Magasmajtény–Balassagyarmat–Losonc–Salgótarján–Sepsi–Nagyida–Hernádzsadány–Kassa–Kozma–Ungvár–Abaújszina vonalig eső területeket. A magyar fél szolgaian engedelmeskedett, így december 6-án csapatait az ún. Bartha–Hodža-demarkációs vonalra vonta vissza.
December 8-án Modor, másnap Bazin, Galánta, Szered került cseh megszállás alá. December 9-én Nyitra vármegye főispánjának megbízottja, Jozef Tiso elvezényeltette a Nyitrán állomásozó magyar erőket és a várost átadta a csehszlovák 2. önkéntes gyalogezred I. zászlóaljának. Pár nap múlva a magyar csapatok megpróbálták visszafoglalni Nyitrát, de támadásuk nem vezetett eredményre. A cseh és szlovák csapatok több ízben átlépték a demarkációs vonalat, azzal a céllal, hogy a Pozsony-Érsekújvár vasútvonalat átvágják. Nagymácsédnál aztán december 12-én rajtuk ütöttek a magyar erők és a demarkációs vonalon túlra űzték a betolakodókat, mire Vix alezredes rögvest a Miniszteri Fegyverszüneti Bizottságnál tiltakozott a magyar lépés miatt. December 10-én Schöbl cseh ezredes tudatta, hogy nem tartja kötelező érvényűnek a Bartha–Hodža-vonalat – Zsolnán pedig megkezdte működését a Vavro Šrobár vezette, prágai alárendeltségű Szlovák Minisztérium –, és december 24-én „karácsonyi ajándékként” Vix alezredes átadta újabb jegyzékét a magyar félnek, amely tartalmazta, hogy az antant döntése értelmében az ún. Pichon-féle demarkációs vonalig terjedő területet, mint „Szlovákia történelmi” határát, a csehszlovák erők szállják meg. E jegyzék szerint Szlovákia „határát a következőképpen kell megállapítani: a Duna, a történelmi Magyarország jelenlegi határától az Ipoly folyóig, onnan a folyó középfolyása Rimaszombat városig, aztán egyenes vonal nyugatról kelet felé az Ung folyóig, majd onnan az Ung folyó középfolyása Halics határáig.”
December 13-án az Olasz Légió 6. és 7. hadosztálya – olasz tisztek vezette cseh legénységgel – ismét betört a Vág völgyébe. Azon a napon Turócszentmárton, Rózsahegy, december 14-én Liptószentmiklós, december 15-én Poprád, december 16-án Igló, Lőcse, Késmárk került cseh megszállás alá. December 17-én a Gölnic völgyében nyomuló cseh elővéd Margitfalvánál került összetűzésbe az ottani magyar csapatokkal. A Hernád völgyében már december 2-án megjelentek a csehszlovák katonák, de Felső-Magyarország birtokbavételét egy időre megakadályozta a december 15. és 24. közötti szepességi lengyel betörés. December 14-én és 15-én egy csehszlovák osztag Turócszentmártonból dél felé haladva Körmöcbányát és Garamberzencét szállta meg. Besztercebányát december 21-én a magyar csapatok harc nélkül feladták. A csehszlovák „diadalmenet” folytatódott: december 22-én Zólyom, december 23-án Besztercebánya, december 25-én Szepesolaszi, Szepesváralja, december 28-án Eperjes vált „csehszlovákká”. Aztán december 29-én Kassa következett, ahol a bevonulók fegyverrel verték le az ott kikiáltott tiszavirág életű, Csehszlovákiától független, Vladimir Dvortsák-féle Szlovák Köztársaságot.
December végéig a magyar csapatok fokozatosan hátráltak az újonnan kijelölt demarkációs vonalra, nyomukban az új hatalom képviselőivel. A csehek 7. hadosztálya Dévény és Pinc, 6. hadosztályuk Losonc és Uzsok között szállta meg a magyar területeket. A 7. hadosztály 33. gyalogezrede december 30-án megtámadta Pozsonyt, s a koronázóváros 1919. január 2-án került csehszlovák kézre. Így köszöntött be egy újabb vészterhes esztendő, a bolsevik vérgőzös 1919.
A magyar honvédelem egynegyed százada című munkájában nemes Erdeös László alezredes a következőkben vélekedett a fenti időszakról: „Az 1918. októberi összeomlást követő két esztendő a forradalom, a politikai zűrzavar időszaka volt, az események lázas gyorsasággal követték egymást. A nemzet egymást gyorsan váltó vezetői nem voltak urai az eseményeknek, cselekvőképességüket elvesztették és csak utána kullogtak az eseményeknek, amelyeket külső erők diktáltak. A nemzet az öntudatlanság és a teljes tehetetlenség ájulatában hevert, az események viharfelhők módjára rohantak el a feje fölött. (…) A Károlyi-kormány félesztendős uralma alatt a régi hadsereg úgyszólván teljesen megsemmisült, hódító szomszédaink minden szervezett ellenállás nélkül mélyen előnyomultak országunk területére, a régi hadsereg romjaiból csak igen nehezen és vontatottan sikerült jelentéktelen fegyveres erőt teremteni. (…) A magyarság vezetői ebben a nagy világtörténelmi pillanatban nem ismerték fel, hogy az utolsó alkalmuk nyílik arra, hogy az ország területéből annyit mentsünk meg, amennyit lehet. Az ország integritását csak a Monarchia egysége tudta biztosítani. A magyar állam lakosságának a fele nem volt magyar és ezek természetes módon a perifériákon államot alkotó fajtestvéreik vonzási körébe kerültek. Természetes céljuk volt tehát a Monarchia és Magyarország felbomlasztása. De vajon miért kellett az állítólagos magyar politikusoknak, a magyar közjogi ellenzéknek a Monarchia felbomlasztására törekedniük? Tudniuk kellett volna, hogy az a történelmi magyar állam végét is jelenti. De ha a magyar államkormányzat hatalmát már nem tudta az egész történelmi országterületre kiterjeszteni, miért kellett eldobni a fegyvert – ami a kezünkben volt még –, hogy még azt se tudjuk megvédeni, amit megmenthettünk volna?”
Történelmi felelősség terheli a „vörös grófot”, amiért ostoba módon figyelmen kívül hagyta a padovai fegyverszünetet és egy másikat kötött Belgrádban, történelmi bűnt követett el, amikor szétverte a hadsereget és azt feláldozta a pacifizmus oltárán, s a legválságosabb pillanatokban maradtunk fegyveres erő nélkül, és a koncra éhes szomszédok szinte akadálytalanul tehették rá kezüket országrészeinkre. Károlyi gróf volt az, aki megtiltotta a harcérintkezésben lévő csapatoknak a fegyverhasználatot, s a csehek neki köszönhetik a Felvidéket, mert egyik fegyverszüneti egyezmény sem írta elő az északi országrész átadását, a dilettáns Károlyi pedig igyekezett felgyorsítani az eseményeket: kiüríttette a Felvidéket. A történelmi Magyarország egyik sírásója lett belőle, legfőképp azért, mert amikor már elfogyott körülötte a levegő, a hatalmat átjátszotta Kun Bélának és kommunista elvtársainak.
