Illyés Gyula használta a magyar irodalomra az ötágú síp kifejezést – ezzel is jelezvén, hogy a kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarság irodalma szorosan hozzátartozik az egyetemes magyar irodalomhoz. Ez a tézis azonban a rendszerváltást követő évtizedekben, mintha repedezni látszana. Még annak ellenére is, hogy a politika részéről viszont pontosan ennek ellentmondó jelzések érkeznek.
A szomorú helyzet az, hogy az anyaországi irodalombarátok tudatában nincs ott a „perem” irodalma – hiszen a könyveink sincsenek jelen a magyarországi kiadók uralta piacon. Legfeljebb egzotikumként vagyunk jelen pár erre szakosodott könyvesboltban.
Ez alól talán csak az erdélyi irodalom a kivétel. De hát, az erdélyi irodalom egymagában nagyobb, mint az összes többi, kisebbségben létező irodalom. Ráadásul, számos képviselője él Magyarországon, nem egy közülük pedig döntéshozó pozícióban. És, mint mindig, a fősodratú irodalomban való jelenlét most is döntő.
Mindez annak az apropóján jutott az eszembe, hogy pár hónapja egy online kulturális folyóirat szerkesztője lettem. Szerkesztőként feladatomnak tekintem, hogy a szlovákiai magyar szerzőket népszerűsítsem.
Sorra került már Oros Zalaba Zsuzsa, Fellinger Károly, Győry Dezső, Zs. Nagy Lajos és Grendel Lajos. Legutóbb pedig Csehy Zoltánt mutattam be, az egyik legtehetségesebb kortárs, szlovákiai magyar költőt. Csupa pozitív visszajelzést kaptam erre a posztra is, és pontosan ez az egyik oka annak, hogy ez a cikk megszületett. A hozzászólások között ugyanis többször felbukkant az is, hogy köszönik, hogy bemutattam egy ilyen remek szlovákiai magyar költőt, akit eddig nem ismertek, de ezután majd figyelemmel kísérik a pályáját. És nem tájékozatlan olvasóktól érkeztek ezek a reakciók, hanem az irodalomban jártas irodalombarátoktól.
És ez is jelzi, hogy az az ötágú síp hamisan szól. Mert ami nincsen jelen az irodalom fősodratában, azt nem ismerhetik. Még akkor sem, ha az minőség…
