Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük (1Thesszalonika 4,13)
Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! (Zsolt 90,12)
A protestáns egyházi rendtartásban a világ sok helyén egyáltalán nem jegyzik „halottak napját”. De az egyházi naptárban, ami az évet advent első vasárnapjával indítja, az évzáró utolsó vasárnapok novemberben lelki tekintetünket egyre magasabbra emelik. A bűnbánat és imádság vasárnapjával, majd az örökkévalóság vasárnapjával zárják századok óta a nagy egyházi, üdvtörténeti eseményekkel (karácsony, húsvét, mennybemenetel, pünkösd) jelzett és jelesített évet.
Az emberi életet ilyenformán az egyházi év visszatérő, körkörös jellege úgy veszi körül, támogatja, erősíti, mint a fákat az évgyűrűik. Az ünnepek a lelki érlelődés évgyűrűi.
A protestáns hitvilág számára valójában nincs „halottak napja”. A puszta józan ész (Kant) határain belül maradva is milyen furcsa lenne, ha csak ezen a napon emlékeznénk meg az elaludtakról vagy az elmentekről. 364 napon át pedig mi lenne?
Márpedig cáfolhatatlan, hogy vér szerinti felmenőink életünknek minden pillanatában velünk, bennünk élnek jó vagy kevésbé jó genetikai hagyatékukkal. És még mi minden mással! Életük nyomatékaival, súlyos vagy könnyebb, lehúzó vagy felemelő eseményeivel, kanyaraikkal, zsákutcáikkal, egyeneseikkel, szavaikkal, gesztusaikkal. Miközben testileg és közvetlenül lezárul kapcsolatunk velük, valamiképpen mégis mindvégig kísérnek minket.
Az Ige által kinyitott ismeretablakon át pedig előre és felfele tekintve, bizonyosak lehetünk afelől, hogy akik az Úrban aludtak el, azokkal majd egykoron feltámadunk. Úgy is fogalmazhatunk a Kijelentés támasztotta okkal és joggal, hogy a múltra tekintve hálaadással, a jövőre tekintve reménységgel értelmezzük szeretteink vagy a számunkra sokat jelentők földi életét és halál utáni ígéretes létezését.
Kálvin, Luther nyitott ege
A „halottak napja” egészen a reformátorokig visszatekintve idegen tőlünk. Inkább a velük ápolt kapcsolat szétszakíthatatlansága okán és hálánk jeleként tesszük le sírjukra a hála virágait, ilyenkor talán többet időzve el földi nyughelyük mellett.
Számunkra, reformátusok számára a II. Helvét Hitvallás igei tanítása a mérvadó. A 26. fejezetben hívő atyáink ránk hagyták, hogy a hívek testét tisztességesen és babonaság nélkül át kell adni az anyaföldnek, sőt azokról, akik az Úrban szentül elaludtak, tisztességesen meg kell emlékezni. „A holtak körül való másnemű gondoskodásról nem tanítunk” – teszik hozzá tapintattal. Sőt, elítélik azt, ha valakik „szertelenül és fonákul buzgólkodnak a halottak körül”, a mérsékelt gyászt és emlékezést tapintatos, finomhangolású megemlékezésnek tartják.
Hiszen „természetellenesnek tartjuk azt, ha valaki semmi fájdalmat nem érez”. De a sírkultuszt, a halottak életével össze nem illő, egyáltalán nem igazolható glorifikálását, a temetői emlékezés kultúrájának a méltóságát a giccses díszítgetéssel történő ócsítását egyenesen kerülendőnek tartják.
Kálvin minden popularizálás vagy ócsítás ellenében ezért emeli fel a hívek, Genf polgárainak tekintetét az örökkévalóság távlatai felé, s nevezi ezt el meditatio futurae vitaenek, a jövő életről való elmélkedésnek, amihez a novemberi, levélhullással és szürkülettel, köddel spleenesített, mulandósághangulatú napokkal szembe helyezi a mindezeken túllátó hitet, reményt és tekintetet.
Luther is azt tartotta, s naponta gyakorolta is magát ebben haláláig, hogy nyitott ablaknál imádkozott, adott hálát élőkért és holtakért. Hogy még az ablaküveg se akadályozza szavainak, imáinak zarándoklását az ég Urához, a feltámadott Jézus Krisztushoz. Az sem véletlen, hogy a nyugati keresztyén kultúrkörben hamar elterjedt az a temetkezési szokás, hogy az elhunytakat a templom körüli kertben helyezték végső nyugalomra, a szent hely, és a rendszeres templomlátogatók látókörében! Mintegy égi-földi közelségben marasztalva őket Istennel, hozzátartozókkal, ismerősökkel. Hol vagyunk ma ettől, a hozzátartozói elidegenítés bizniszvilágával!
Már 1556-ban a waldeckeri, majd brandenburgi egyházi rendtartás halottak napja helyett az utolsó ítélet napjáról, illetve az örökkévalóság vasárnapjáról rendelkezik, hogy a hívek tanítást kapjanak a helyes és tisztes, igei értelmű megemlékezés módjáról az elaludtak felől. Luther a mindenszentek napját is elutasította, inkább a vigasztalást tekintette ezekben a hetekben (is) fontosnak és olyan egyházi énekeket vezetett be, melyek a feltámadás és az örök élet bizonyosságát mélyítették el a templomos hívek tudatában és szívében.
Mozart és Kierkegaard, Exupéry ma is igaz üzenetei
A három zsenit, a zene és a filozófia, s a költészet halhatatlanjait azért idézem ide, mert osztrák katolikusként és dán evangélikusként, francia keresztyénként más irányból, de ugyanarra tekintettek és tanítanak minket is a helyes lelki irányvételre.
Mozart döbbenetesen rövid, 35 évnyi földi élete alatt olyan látásokat kapott Isten Lelkétől és olyan örömzenét komponált bele a muzsikatörténetbe, amit csak „finomhangoltságú” hittel lehet megmagyarázni.
Így fogalmazott: „A halál életünk utolsó állomása. Néhány év óta úgy érzem, az embereknek inkább barátja, semmint ellensége a halál. Engem nem rettent többé, inkább vigasztal. Mert hiszem, ami utána jön. Hálát adok Istennek, hogy megláttatta velem: a halálban kapjuk a kulcsot az igazi boldogsághoz. Soha nem fekszem úgy le, hogy ne gondoljak arra, holnap talán már nem itt ébredek fel”.
A nehéz kedélyű és súlyos szavú dán evangélikus bölcselő, Sören Kierkegaard pedig ezt vésette sírkövére: „Röpke pillanat még, s véget ér küzdelmes utam. De ami jön, az elmondhatatlan: a rózsakertben ott fenn Jézussal beszélgethetek, s az lesz majd az igazi végtelen”.
Minden nap a hála és a remény napja a hit számára. A földi élet ideje az örök életre felkészülés kegyelmi ideje is. Jó lenne ezt tudatosítani. Kezdet, aminek táguló égi horizontok fele van nyitottsága. S halld meg, a végtelen örömének dallamhullámai halkan, de beszűrődnek a szürke, borongós „halottak napjába”!
Időszerűsége van St. Exupéry naplójegyzetének is:
„Csak akkor tudunk békességben élni és halni, ha azzal maradunk kapcsolatban mindvégig és azon túl is, aki mind életünknek, mind halálunknak értelmet és célt tud adni: Istennel”.
Hangoljuk rá és hangoljuk fel napjainkat, szívünket Istennel, s tanuljuk úgy élni napjainkat, hogy valóban bölcs, mértéktartó, az igazi távlatokat és helyes arányokat látó szívhez juthassunk. „Halottak napján” is…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
