Ez volt a címe annak a komáromi beszélgetésnek, amelyre a közönséget Orbán Viktor és Magyar Péter nevével csalogatták be. A kérdés nagy volt, valódi tétje is lehetett volna: mi várhat a felvidéki magyarokra, ha Magyarországon politikai fordulat következik be, mi lesz a támogatásokkal, milyen új viszony alakulhat ki Budapest, Pozsony és a határon túli magyar közösségek között? Aki azonban valódi elemzést, felelős politikai gondolkodást vagy legalábbis tisztességes vitát várt, az hamar rájöhetett, hogy a cím és a tartalom között ezúttal is nagyobb volt a távolság, mint Komárom és Budapest között.
Nem beszélgetés volt, hanem megrendezett darab
Az este három szereplője világos funkciót kapott. Király Zsolt biztosította a keretet és a gördülékeny átvezetéseket, de nem valódi moderátorként, hanem inkább házigazdaként, aki egy adott irányba terelte a beszélgetést. Hamran István volt a főszereplő, aki egyszerre lépett fel szakmai tekintélyként és politikai vádlóként. Csicsó Tamás pedig a civil hitelesítő szerepét kapta: a „nép hangjaként” egyszerűsítette és visszaigazolta a fő mondanivalót. Ez a felállás nem a nézetek ütköztetését, hanem egy előre sejthető narratíva megerősítését szolgálta.
A nagy szavak mögött feltűnő tartalmi hiány
Hamran sokat beszélt demokráciáról, jogállamról, átláthatóságról és európai értékekről, de az este legfontosabb kérdéseire meglepően kevés konkrét válasz hangzott el. Magyar Péter esetleges győzelméről többnyire csak annyi derült ki, hogy „minden meg fog változni”, átvilágítják a pénzcsatornákat, és nehéz időszak jöhet a Magyar Szövetség számára. Arra is történt utalás, hogy ha Magyar Péter nyerne, és Szlovákiában is egy új, „demokratikus” kormány alakulna – vagyis Hamranék köre kerülne helyzetbe –, akkor a két ország között kifejezetten jó viszony jöhetne létre, sőt Hamran ezt a jövőképet saját magára is rávetítette, amikor arról beszélt, hogy
új kormánytagként természetes módon megtalálná a közös hangot egy Magyar Péter vezette Budapesttel.
Csakhogy ez sem kidolgozott külpolitikai vagy kisebbségpolitikai vízióként hangzott el, hanem inkább önpozicionálásként: nem azt tudhattuk meg, milyen elvek, garanciák és közösségi szempontok mentén alakulna egy új magyar–szlovák kapcsolat, hanem azt, hogy ebben a feltételezett új felállásban Hamranék már eleve helyet feltételeznek maguknak.
Fotó: Felvidék.ma
Hamran mint a szakmaiság álarcát viselő pártpolitikus
Hamran István fellépése éppen azért problematikus, mert folyamatosan a szakmaiság és a tapasztalat pozíciójából beszélt, miközben nagyon is pártpolitikai szereplőként viselkedett. Lenézően szólt a politikusokról, azokról, akik úgymond „nem tettek le semmit az asztalra”, miközben ő maga is nyíltan politikai szerepre készül, és a saját jövőbeli hatalmi szerepét is felrajzolta, hiszen mostani pártja belügyminiszternek szánja. A szakmai múltjára hivatkozva nem visszafogottságot, hanem erkölcsi fölényt épített, mintha ő már eleve a többiek fölött állna. Ez nem tisztességes politikai magatartás, hanem tekintélyből levezetett önigazolás.
Az etnikai politizálás bírálata és újracsomagolása
Hamran az este egyik pontján még arról beszélt, hogy nincs értelme az etnikai politizálásnak, a következő pillanatban viszont már arról értekezett, hogy az SaS magyar platformot szeretne, később pedig új magyar párt alapítását sem zárta ki. A konkrét kérdésre végül úgy válaszolt, hogy előbb meg kell várni, hogyan szerepel a Magyar Szövetség a parlamenti választásokon, és majd utána derül ki, lesz-e értelme új magyar pártot létrehozni. Ez azonban nem tiszta politikai gondolkodásra, hanem látványos logikai bukfencekre vall.
Mert ha valóban nincs értelme az etnikai politizálásnak, akkor miért kell magyar platformban, magyar hangban, sőt akár új magyar pártban gondolkodni? Ha pedig mégis szükség van külön magyar képviseletre, akkor valójában nem az etnikai politizálás elvét veti el, hanem csupán a jelenlegi szereplőket tartja alkalmatlannak. A mondandó lényege így nem az volt, hogy meg kell haladni a régi kisebbségi politikát, hanem az, hogy ugyanazt a terepet új emberekkel, új csomagolásban és lehetőleg saját vezetéssel kellene birtokba venni. Ez nem elvi tisztázás, hanem önpozicionáló helyezkedés. Árulkodó, hogy a végén nem azt mérlegelte, mire volna szüksége a felvidéki magyar közösségnek, hanem azt, hogy ő és a köré szerveződő szereplők hány karikát tudnának összeszedni, vagyis a közösségi képviselet kérdését saját politikai piacképességükre egyszerűsítette le.
Sértettségből épített morális fölény
Az este egyik visszatérő vonása az volt, hogy Hamran sérelmekre épített. Újra és újra előkerült, hogyan beszéltek vele a Magyar Szövetség politikusai Nyitrán, ki milyen jelzőkkel illette, ki kérdőjelezte meg az ő magyarságát. Csakhogy miközben számonkérte másokon a stílust és a politikai kultúrát, ő maga a kifogásolt eszközöket használta: sejtetett, odaszúrt, moralizált, személyeket emelt ki, és közösségi problémákból személyes vádbeszédet kreált. Ez nem a párbeszéd kultúrája, hanem a sértettségből felépített fölény politikája.
A kérdező megszégyenítése mint politikai reflex
Különösen árulkodó volt az a jelenet, amikor egy kérdező nem az általa kívánt pályán maradt, mire Hamran nem egyszerűen válaszolt, hanem beazonosította őt egy korábbi eseményről, és „kekeckedőnek” nevezte a közönség előtt. Ez a mozzanat többet elárul a politikai kultúráról, mint bármelyik hangzatos mondat az európai értékekről. Mert itt nem vita zajlott, hanem nyilvános fegyelmezés. Az üzenet világos volt: emlékszem magára, számon tartom, maga a kellemetlen ember. Ez nemcsak szakmaiatlan, hanem mélyen antidemokratikus reflex is.
Gubík démonizálása mint politikai eszköz
Hamran az este folyamán nem egyszerűen bírálta Gubík Lászlót, hanem olyan képet igyekezett felrajzolni róla, mint aki radikális, provokatív, a szlovák–magyar együttélést veszélyeztető politikus, akit a revíziós gondolkodás, a nacionalista hevület és a békétlenség logikájához kapcsolt: azt sugallta, hogy ő és a Magyar Szövetség abból élnek, hogy újra és újra felszítják a magyar–szlovák feszültségeket, miközben a normalitás és a tisztelet helyett a provokációt választják. A gond ezzel nemcsak az, hogy erősen egyoldalú és túlfeszített leírás, hanem az is, hogy az érintett nem volt jelen, hogy reagáljon rá vagy megcáfolja. Így a közönség nem vitát hallott, hanem egy politikai karaktergyilkossági kísérletet, amelyben a másik fél álláspontja már eleve torzított formában került a diskurzusba. Hamran ezzel nem tisztázni akarta a nézetkülönbségeket, hanem erkölcsi karanténba zárni az ellenfelét, egy olyan személynek állítva be őt, akitől szerinte meg kell védeni a felvidéki magyarságot és a szlovák–magyar kapcsolatokat is.
Fotó: Felvidék.ma
A felvidéki magyar lelki valóság félreértése
A közönségkérdések közül előkerültek a felvidéki magyar lét legérzékenyebb dilemmái is: a tisztelet hiánya, az asszimiláció tapasztalata, a „Felvidék” szóhoz való ragaszkodás, a szlovák közegben megélt idegenség, vagy éppen az a mindennapi élmény, milyen magyarul megszólalni egy vegyes térségben. Ezek nem politikai panelek, hanem megélt tapasztalatok, amelyek mögött évtizedes közösségi emlékezet húzódik meg. Hamran válaszai azonban itt is azt sugallták, hogy ezeken a reflexeken leginkább túl kellene nőni: vannak normális szlovákok, őt elfogadják,
nem provokálni kell, hanem alkalmazkodni a szuverén szlovák állam kereteihez.
Ez lehet józan, racionális álláspont, csak éppen nem válasz arra, amit a kérdező valójában megfogalmazott. Mert ő nem államelméleti eligazítást kért, hanem annak kimondását, hogy a tiszteletdeficit, a lassú háttérbe szorulás és a meg nem értettség élménye létező valóság. Éppen itt mutatkozott meg Hamran egyik legfontosabb korlátja: jól beszél rendszerről, korrupcióról és állami működésről, de sokkal kevésbé érti a kisebbségi lélekrajzot. Ahol nem intézményekről, hanem identitásról, emlékezetről és közérzetről van szó, ott a válaszai hűvösek és lekezelőek.
A támogatások ügyében sem elvi, hanem pozíciós kritika hangzott el
Hamran a magyarországi támogatások kapcsán többször elmondta, hogy a külhoni magyarok támogatása önmagában rendben van, a gond csak az, hogy a rendszer nem átlátható, és sokszor rossz kezekbe kerül a pénz. Ez első hallásra jogos kritika. Csakhogy közben egy alapvető kérdést meg sem nyitott: miért kell egyáltalán egy másik állam támogatásának pótolnia azt, amit a szlovák államnak kellene biztosítania a saját polgárainak? Nem hangzott el, hogy felelős politikusként azon kellene dolgozni, hogy minden állampolgár – nemzetiségtől és régiótól függetlenül – egyenlő hozzáférést kapjon az oktatáshoz, a kultúrához, az intézményi háttérhez. Ehelyett inkább az rajzolódott ki, hogy a pénz jó, csak ne mások költsék el, hanem „mi”, a megfelelő szereplők ellenőrizzük. Ez nem elvi kisebbségpolitika, hanem pozíciós vita a források fölött.
Fotó: Felvidék.ma
Tamás mint a leegyszerűsítés és hitelesítés eszköze
Csicsó Tamás szerepe ebben az előadásban nem önálló gondolkodói szerep volt, hanem visszaigazoló funkció. Már a megszólalása elején Hamrant emelte piedesztálra, példaképként állította be, ezzel eleve alárendelt viszonyt teremtett. Később pedig nem árnyalta, hanem leegyszerűsítette a fő narratívát: kétnyelvű táblák helyett olcsóbb kenyér, támogatások helyett saját erő, magyar politikusok helyett „rendes emberek”. Ezek a mondatok jól hangzanak, de nem mélyítik a közéleti gondolkodást, inkább populista zsákutcába vezetnek. Tamás jelenléte nem új szempontokat hozott, hanem civil hitelesítést biztosított a már előre megírt forgatókönyvhöz.
Tisztességről tisztességtelenül
Az este legnagyobb ellentmondása éppen az volt, hogy miközben szereplői politikai kultúráról, átláthatóságról, tisztességről és európai normákról beszéltek, a saját fellépésükben ennek alig látszott nyoma. A valódi vita helyett szerepek voltak, a bizonyítás helyett sejtetés, az érvelés helyett morális önfelmutatás, a közösségi felelősség helyett politikai helyezkedés. A közélet tisztaságáról beszéltek, de közben egyetlen pillanatra sem tudtak kilépni az önérdek és a sérelmi politizálás logikájából. Éppen ettől volt az egész hamis és álszent: a tisztesség nyelvét használták, de nem a tisztesség gyakorlatát mutatták meg.
Nem új politikai kultúra, hanem a régi egy új díszletben
A „Mi lesz a magyarokkal, ha Orbán veszít?” című est így végül sem a magyarokról, sem Orbánról, sem Magyar Péterről nem szólt. Sokkal inkább arról, hogyan lehet nagy nevek árnyékában egy helyi politikai színpadot felépíteni, szerepeket kiosztani, és a közösségi ügyek hangzatos címszó alatt önmagunkat eladni. A tisztesség viszont nem attól lesz jelen egy teremben, hogy sokat beszélnek róla, hanem attól, hogy meg is mutatják. Komáromban ez most elmaradt.
Szalai Erika/Felvidék.ma
