Június 22-én „nagykorúvá” vált a pozsonyi alapítású, két esztendeje azonban már dunaszerdahelyi székhelyű Expired Passport szubjektív hard rock zenekar. Ennek apropóján a zenekar vezetőjével, Lacza Gergellyel, azaz Gerővel készült beszélgetésem során nem a szokványos összefüggésekben került terítékre az együttes múltja és jelene.
Kiderül, hogy a közel két évtized alatt módosultak-e a viszonyulások és a célok, továbbá nyomatékosabban esik szó a közelmúlt változásairól, az aktuális tervekről, de a rockzene jelenlegi helyzete és súlya is szóba kerül.
Egy felvidéki magyar anyanyelvű zenekar esetében mennyi a 18 esztendő? Sok, kevés, vagy éppen elég?
Rengeteg. Nemcsak szlovákiai magyar viszonylatban. Ugyan létezik pár régi, hetvenes években alakult banda, akik vagy újra aktívak, vagy néha-néha összeállnak (ilyen például az 1974-ben alapított kürti Silver Uragan, vagy az 1976-ban létrejött ipolysági Wecker), de ha jól tudom, csak a RAF-II a maga 33(!) évével, illetve a húszesztendős Rómeó Vérzik és a nagymegyeri Big Man Band a tőlünk „idősebb”, vagy velünk egykorú rockbandák, amely zenekarok alapításuk óta folyamatosan működnek és saját nótákat játszanak, magyar nyelven (csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezeket a csapatokat nagyon méltatlanul kezeli a hazai magyar média). 1998-tól hosszú idő után ráadásul mi voltunk az első és egyetlen huzamosabb ideig működő pozsonyi magyar rockzenekar, amíg két éve át nem költöztünk Dunaszerdahelyre…
Miért is?
Most hirtelen két keserű történet jut az eszembe, melyeket eddig szándékosan nem publikáltunk, de így, évek múltán már nyugodt szívvel elmesélhetem ezeket a sztorikat, akár tanulságként.
Nemcsak kezdőknél, hanem közismert zenekaroknál is előfordulnak próbatermi gondok, és természetesen mi is többször átéltük ezt a szituációt. Nem árt tudni, hogy a csapat a pozsonyi magyar gimi sulizenekaraként alakult, azonban a múlt évezred végén az akkori igazgató anyagi feltételhez kötötte maradásunkat. Érdekes módon az „átkosban”, a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján, tehát a „konszolidáció” legkeményebb időszakaiban, amikor a magyar iskolák sorsa bizonytalan volt, Janda Iván vezetése alatt ez nem volt probléma, hangszerekkel, fellépési lehetőséggel is támogatták az alma materből kiröppent rockbandákat.
Még mielőtt szó érné a ház elejét: nem a rendszert sírom vissza, ezek egyszerű, elvileg könnyen kezelhető emberi dolgok, itt abszolút a szándékról, vagyis annak hiányáról volt szó. Furcsa és megalázó volt, hogy az akkori vezetésnek pont az az összeg hiányzott a boldogsághoz, amit csak úgy egyik napról a másikra elkértek volna, mint próbatermi díjat. Számunkra ez akkoriban nem volt kevés (diákok voltunk még), de ők biztosan nem sokra mentek volna vele. Nyilvánvaló, hogy mire ment ki a játék.
Természetesen vettük az adást, így odébbálltunk. Az a vicces az egészben, hogy amikor évekkel később polgári szolgálatos katonaként ugyanabban az intézményben alkalmaztak, a szolgálati idő letelte után behívatott ugyanaz az igazgató, és köszönés helyett a következő kérdést tette fel: „Ugye, nem akarsz itt maradni”?
Szerencsére akkori énekesünk, Wurster Misi szülei voltak olyan kedvesek, és befogadtak bennünket családi házuk pincéjébe. Azóta is hálásak vagyunk nekik, hiszen a zenekar létét mentették meg ezzel. Éltünk is a lehetőséggel, mert rögvest egy kreatív korszak következett az együttes életében. Nem véletlenül lett az első lemezünk címe Kreatika.
Mivel az album megszületése után Misi távozott a csapatból, mi is új próbahely után nézhettünk. A Szőttes nagy, majd kis próbatermében leltünk otthonra. Az utóbbi jobban megfelelt számunkra, hiszen használaton kívüli révén otthagyhattuk a felszerelésünket, ami egy rendszeresen gyakorló zenekarnál fontos szempont. Ekkor ezek a termek a pozsonyi Csemadokhoz tartoztak, s úgy háláltuk meg a befogadást, hogy a díszteremben klubesteket szerveztünk, először önállóan, majd az újjáalakult JAIK-kal (József Attila Ifjúsági Klub) közösen. Ez viszont már egy másik történet.
Különösen sok segítséget kaptunk ekkor Reicher Gellérttől, a Szőttes szervezőtitkárától. Közben saját költségünkre kitakarítottuk, fertőtlenítettük és hangszigeteltük az elhanyagolt termet. Folyó évtized elején a termek visszakerültek a táncegyüttes tulajdonába, majd minden előzmény nélkül ultimátumot kaptunk a táncosok vezetőitől, hogy két hetünk van a távozásra. Ez kisebb sokként ért bennünket, hiszen épp a második hanganyagunk dobfelvételeinek kellős közepén tartottunk. Szerencsére sikerült „kierőszakolnunk” némi haladékot, így be tudtuk fejezni a munkát. Azonban még mindig rejtély, hogy kit zavartunk, hiszen rajtunk kívül csak fellépőruhák voltak a teremben, s azok gond nélkül elfértek.
A tánccsoporttal egyébként jó volt a kapcsolatunk, még vödrözni is segítettünk, amikor a próbatermüket elárasztotta a talajvíz. Néhány akkori törzstag (például Bayer Peti, Hajdú Peti és „MütyüTyürü” és még páran) nagyon rendes volt velünk, velük azóta is jóban vagyunk.
Az volt a szerencsénk, hogy Huszár László, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatója menedéket nyújtott nekünk a dunaszerdahelyi Csemadok-házban, és azóta is ott vagyunk. Mivel időközben én szintén szerdahelyi lakos lettem, s hamarosan basszusgitárosunk, Szampó is visszatér a járási székhely közelébe, ez több mint ideális.
Milyen célokkal indultatok útnak a zenekar alakulásakor és mi a fő szempont mostanság?
Az induláskor még nem igazán tudtuk, mit akarunk, de egy-két év elteltével már körvonalazódott az irány. Habár mindegyikünknek volt közünk a zenéhez, egyikünk sem képzett muzsikusként, vagy konzervatóriumot végzett egyénként szállt be a zenekarba, így olyan célokat tűztünk ki magunk elé, amelyek elérhető távolságban voltak.
Persze, álmodni mi is álmodtunk, de mivel elhatároztuk, hogy saját szerzeményeket adunk elő, és később az is eldőlt, hogy magyar nyelven, így már eleve behatárolt volt a mozgásterünk. Hogy jó ez, vagy sem, erről lehet vitatkozni, mindenesetre mi így döntöttünk, nyilvánvalóan érzelmi szempontok alapján. Most ugyan csak a magam nevében beszélek, de biztosan a többiek is hozzá tudnának szólni ehhez.
Hiába volt nagyobb az ováció a koncerteken egy-egy közismert szerzemény interpretálásakor, a vállcsapkodások és gratulációk után mégis valamiféle ürességet éreztem. Egy mélyebb érzés, katarzisszerű állapot fogja el az embert, amikor a saját szerzeményeit játssza. Kezdőként itt már veszítesz egy jelentősebb rajongói bázist, ami bizonyára demoralizáló lehet, ha erre nem vagy felkészülve. Nekünk azonban már a kezdetekkor is önálló szerzeményeink voltak, és úgy gondoltuk, hogy ne az elvárásokhoz igazítsuk azokat, hanem menjünk a saját fejünk után. Ehhez az utóbbi 15 évben biztosan tartottuk magunkat, és jó érzés, hogy nem kell zenei kompromisszumokat kötnünk.
Számomra ez biztosan fontosabb, mint a mainstream siker, mert teljes szabadságot ad, vagyis a magad ura vagy. A döntést az is igazolta, hogy a szakma és a „idegenek” népes tábora dicsérte mindkét albumunkat, s olyan emberektől kaptunk pozitív visszajelzéseket, akikre felnéztünk.
Nyilvánvalóan ez azzal jár, hogy nem lesz sem trendi, sem eladható, sem „rádióbarát” a muzsikánk, hiteles viszont igen, s az nagyon. Egy kívülállónak ez így elsőre fellengzősen hangozhat, de aki játszott már saját zenét, az nagyon jól tudja, miről beszélek. Ez a helyzet természetszerűleg ismét lecsiszol egy potenciális rajongóbázist. Úgy gondolom, a lelki megnyugvás és egy maradandó, egyedi szellemi produktum létrehozása sokkal fontosabb, mint rövid ideig népszerű, de felejthető szerepet játszani egy mikropiac színpadán.
Vérrel és verítékkel megjelentettünk két CD-t, melyeket viszont – mint saját munkánk gyümölcsét – meg tudunk mutatni az unokáinknak is, ellentétben azokkal, akik más előadók bőrébe bújva páváskodnak. S most természetesen nem azokról beszélek, akik szórakozásból ugyan, de teljes alázattal dolgoznak fel számokat kedvenceiktől, hanem a falunapokon, kolbászfesztiválokon 10-15 percnyi félig (rosszabb esetben teljes) playbackműsorral haknizó, pöffeszkedő, ócska celebekről, akik zenének nem nevezhető produkcióval lenyúlják a nagy pénzeket a tehetséges hazai magyar muzsikusok orra elől, s még aznap rohannak a következő és az azt követő helyszínre, hogy máshol ugyanazt megtegyék.
Nem ellentmondás ez annak tekintetében, hogy jelenleg egy átvett dalokat játszó funky zenekarban is dobolsz?
Ha nem lenne az EP, akkor mindenképpen, de mivel van, így ezen kívül már ki lehet engedni a gőzt, és az utolsó másfél évtizedben mindig is szerettem volna egy ilyen zenekarban is játszani. Nyilvánvalóan ezt is komolyan veszem és élvezem, de a szívügyem természetesen a Passport. Ráadásul szó van arról, hogy a Groove Trainben is írunk majd saját nótákat. A két zenekar között nagy az átfedés, hárman tagok vagyunk mindegyikben, tehát zeneileg – úgy gondolom – erősíti egymást a kettő.
Volt olyan időszak az életemben, amikor négy csapatban játszottam párhuzamosan. Ezek teljesen más stílusú együttesek voltak, és ilyenkor az ember zeneileg sokat fejlődik. Négy zenekar egy olyasvalakinek, aki nem a zenélésből él, azonban már sok, így mérlegelnem kellett a dolgokat, és kettő esetében bedobtam a törülközőt. A mai napig nem bántam meg ezt a döntést. A sors iróniája az volt, hogy a harmadik formáció időközben megszűnt.
Térjünk vissza a Passportra. Az utóbbi években mintha ritkábbak lennének a koncertek. Ennek mi az oka?
Az ok nagyon prózai. Felnőttünk… Mindnyájan családot alapítottunk, megnősültünk, férjhez mentünk, jöttek a gyerekek. Ilyenkor a hobbizenekarok 95 százaléka feloszlik, s 15-20 év után 20 százalékuk újjáalakul. Úgy fest, mi az öt százalékhoz tartozunk, mivel nemcsak szimpla szórakozásnak tartjuk a zenélést, hanem örömforrásnak és kreatív munkának is, ami ugyan néha fárasztó, de attól szép és izgalmas. 18-20 év zenélés után már meg kell válogatnunk, mikor, hova és mennyiért megyünk játszani. Ez nem nagyzolás, csak már nem engedhetjük meg, hogy a munkánk és a többi szabadidőnk rovására menjen.
Nemrég ismét változás történt az énekesi poszton.
Ismét? 2008 óta nem történt változás. A többi azonban stimmel. Gálffy Hodosy Mariannának tavaly nyáron született meg második kisfia, és mivel egy anyuka számára a két kisgyermek állandó odafigyelést igényel, így a zenekar és az énekesnő közös megegyezés alapján felfüggesztette az együttműködést. Mariannával természetesen baráti viszonyban váltunk el egymástól, és az elválás tényleg csak a zenei együttműködésre korlátozódik, hiszen továbbra is tartjuk a kapcsolatot.
Az új helyzet gyors döntést kívánt a többiektől, s átgondolva a lehetőségeket, egyértelműen Takács Krisztinára esett a választás, aki habozás nélkül és örömmel fogadta el a zenekar felkérését. Kriszta számára nem új a szerepkör, hiszen már többször volt „beugró”. Megtörtént már olyan eset, hogy csak pár órával a koncert előtt állt módunkban szólni neki, ennek ellenére elvállalta a fellépést és nagyszerűen helytállt a színpadon.
Krisztáról mit kell tudni?
Kriszta már nagyon sok zenei műfajban kipróbálta magát. Hatéves korától egészen az érettségiig járt zeneiskolába, zongorázni és énekelni tanult. Tizenöt évesen autodidakta módon megtanult gitározni is; nem sokkal ezután megalapította első zenekarát, a Lucifer együttest, mellyel zömmel saját szerzeményeit játszották. Gimnazista évei alatt rendszeres résztvevője volt a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny országos döntőjének, ahol a megzenésített versek kategóriájában háromszor is dobogós helyezést ért el. Később a galántai Trrr… zenekarhoz csatlakozott. Közben az országból egyedüliként jutott ki Párizsba, az Avon Voices döntőjére. A Gútai Lírán közönségdíjas lett, a somorjai Lelkünkben a zene című zenei versenyt pedig 2013-ban megnyerte. Sok tehetségkutatón (pl. SZMAZE-Tűzvirág) szerepelt kiváló eredménnyel, s a magyarországi X-Faktor televíziós középdöntőjébe is bejutott. Jelenleg a Szlovák Televízió Magyar Adásának hírolvasó bemondója.
Vagy hétszer játszottatok az Edda művek előtt. Ebből idén tavasszal háromszor. Ez szándékos?
Nem. Így alakult, vagyis egyszerűen csak éltünk a lehetőséggel. Az ElóKoncert és a naszvadi Tűzvirág Fesztivál jóvoltából játszhattunk az Edda előtt, és mindhárom esetben nagyon jó érzés volt a deszkákon lenni. Meg kell mondani, hogy az Edda technikusai és roadjai hihetetlenül segítőkészek, de a zenekar tagjai is nagyon barátságosak. Sőt, a közönség is vette a lapot és a koncertek után a facebook oldalunk új rajongókkal gyarapodott. A naszvadi koncertről hang- és videofelvétel is készült, s reméljük, egy-két szerzeményből a közeljövőben koncertvideót is fel tudunk tölteni a világhálóra.
Török Ádámmal évek óta barátságot ápoltok, a lemezeteken is játszik. Lesznek még közös fellépéseitek?
Bizonyára. A közeljövőben egyelőre nincs tervben közös buli, mivel Ádám még nyugdíjasan is nagyon elfoglalt, hihetetlen lendülettel veti bele magát a munkába. Aztán ugye nálunk is tagcsere történt, rendeznünk kellett a sorainkat. Ha ebben az évben már nem is, jövőre biztosan sikerül valamit összehoznunk.
Pár éve már úgy jellemeznek benneteket, hogy szubjektív hard rockot játszotok. Ez micsoda?
Mindenképpen egy olyan meghatározást szerettünk volna kitalálni, ami egyedi, szokatlan, figyelemfelkeltő, nem túl hosszú, ám mégis jól jellemzi a muzsikánkat. Gyűlölöm a kategorizálást, de valami fogódzkodó mégiscsak kell, amikor a zenekar stílusára kérdeznek rá. Ez a stílusdefiníció pontosan meghatározza a lényeget. Szubjektív, mivel külső fél nem szól bele a dalainkba (persze tanácsokat szívesen elfogadunk, volt már erre példa), a hard rock pedig a zenénk magja, zsigeri tényező. Arra épülnek rá különféle stílusok, rétegek, gyakran nem szokványos zenei megoldások, s ezzel vissza is tértünk a szubjektivitáshoz. A lényeg: teljesen a magunk feje után megyünk.
Van ennek értelme egy ilyen kis piacon?
Erről már beszéltem korábban. Számunkra mindenképpen. Szerencsére nem vagyunk egyedül, igaz nem is vagyunk túl sokan. Úgy gondolom, ezek a zenekarok jobban összetartanak, hiszen hasonlóan gondolkodnak, bár stílusuk különböző, a közös pont mégis az, hogy saját világot teremtettek, és ezt sokkal nehezebb elfogadtatni az emberekkel, mint egy kitaposott ösvényen haladni, ahol a csapásokat nem saját magadnak kell vágnod. Kitartónak kell lenni, és bár nem fogsz megtölteni stadionokat, de mérsékelt sikert azért elérhetsz. Nagyon sok példa van erre nemzetközi szinten is, persze a léptékek különböznek. A legfontosabb az, hogy a saját zenédet játszd.
Nyugaton a rockzene már az egyetemes zenei műveltség része. Hogyan látod ezt mifelénk?
Még mindig eléggé tragikusan, de az utóbbi időben némi javulást azért tapasztaltam. Magyarországon mintha történne valami, most már sorozatban kapnak rockzenészek Kossuth-díjat, rockmúzeumok nyíltak, állandó szakmai fórumok, viták vannak, ráadásul erről ír a sajtó, beszámol a rádió vagy a televízió; új rockzenei adó kezdte meg sugárzását és a Petőfi Rádió zenei palettája is egyre színesebb. A regionális és országos tehetségkutatók is jobban működnek (most felejtsük el egy kicsit a kereskedelmi tévés szemfényvesztést), a magyarországi Öröm a zene programba Felvidék is bekapcsolódott. Szlovákiában valamelyest szintén javult a helyzet, de egy igazán remek példa Csehország, ahol a rockzene hihetetlenül népszerű, és a rockfesztiválok nagyon jól szervezettek.
A zenei periférián mozgó csapatoknak ugyan most is nehéz, de egyre több olyan koncertet, fesztivált szerveznek, ahol ezek az egyéni hangú együttesek is reflektorfénybe kerülnek. Az efféle zenei irányzatok külföldi képviselői is sokkal gyakrabban fordulnak meg tájainkon, sőt, általában telt ház előtt játszanak (elég csak megemlíteni például Steven Wilson vagy a The Winery Dogs európai koncertjeit, melyekre hetekkel, sőt hónapokkal az esemény előtt elfogytak a jegyek).
A gondot igazából abban látom, hogy a mainstream média még mindig a gagyit tolja, és sajnos az emberek többsége ezt nézi, hallgatja. Alulról azonban már hosszabb ideje tör fel valami, s az internet ebben az esetben kiváló lehetőség a terjeszkedésre. A közelmúlt rockzenei történései (igen, sajnos a halálhírek is ide tartoznak, de most főleg a Guns ´N´ Roses Reunionra, illetve az AC/DC és Axl Rose együttműködésére gondolok) pedig újból a fókuszba helyezték a rockzenét, és olyanok is hallanak ezekről a hírekről, akik Kanye Westen, vagy Kis Grofón kívül nem ismernek senkit.
A „zenekarosdin” kívül az SZMAZE elnöke is vagy, és idén is bekapcsolódtok a perbetei Tumultus Fesztiválon megrendezésre kerülő Szlovákiai Magyar Amatőr Zenekarok III. Szemléjébe. Tehát optimistán látod a jövőt.
Határozottan. Másképpen nincs is értelme, hiszen akkor bezárhatnánk a „bazárt”. A szemle lehetőséget nyújt a feltörekvő szlovákiai magyar zenekaroknak a bemutatkozásra, ezenkívül szakmai fórum előadásokkal, workshopokkal, egyben a Kárpát-medencei zenei tehetséggondozó háló, az Öröm a zene felvidéki fordulója is, értékes díjakkal, nyereményekkel. Kiváló alkalom kapcsolatok kialakítására.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szemle nem verseny, azonban együttműködik más tehetségkutatókkal. Célunk, hogy minél több hazai magyar amatőr zenekarnak segíthessünk az érvényesülésben. A jelentkező zenekarok közül természetesen a rátermettségük alapján választjuk ki azokat, amelyek a szemlére meghívást kapnak. Ez viszont ne keserítsen el senkit sem, mert a szemle a többiek számára is sok meglepetést tartogat. A lényeg az, hogy tapasztalatban, zenei élményben és szórakozásban gazdag hétvége vár a jelentkezőkre. Az Öröm a zene tehetséggondozó program jóvoltából egy neves szakmai zsűri kiválasztja azt az előadót, aki egyenes ágon bekerül a budapesti fináléba.
A döntő a Music Expo hangszer-, hang-, fény-, színpad- és stúdiótechnikai kiállítás egyik kiemelt rendezvényeként Budapesten kerül megrendezésre, melynek fődíja egymillió forint. Ezenkívül, aki ott diadalmaskodik, annak nagy esélye van rá, hogy a magyarországi zenei fősodorba is bekerüljön. A Margaret Island együttes is itt kezdte két éve (magam zsűriztem őket Tatabányán), ma meg már hihetetlen népszerűségnek örvend, tehát az Öröm a zene tehetséggondozó program tényleg egy jól szervezett rendezvénysorozat.
Zárszónak ez épp jó volt. Mi az, amit elmondanál az utolsó szó jogán?
Gyertek minél több Expired Passport és Groove Train koncertre, és jelentkezzetek a Szlovákiai Magyar Amatőr Zenekarok III. Szemléjére, de ügyesen, mert már nincs sok hátra a jelentkezési határidő lejártáig. Az interneten mindent megtaláltok!
kép: Tóth Tibor
koncertfotók: Lacza Buday Andrea
