Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kassai csatájának hősi halottait a közeli magyarbődi református temetőben hantolták el. A rendszerváltás óta a kassaiak márciusi ünnepségének része a magyarbődi megemlékezés az 1991-ben felavatott kopjafa mellett. Mivel az Ulman István és Pekár József által faragott kopjafát a több mint negyed évszázad alatt az idő kikezdte, a Csemadok, a református egyház és a magyarbődi önkormányzat gyűjtést hirdetett egy hasonmás kopjafa kifaragására, melynek bensőséges felavatására vasárnap, március 12-én délután került sor.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a helyi református templomban. Igét hirdetett
Csoma László, református lelkész, a Szlovákiai Magyar Református Lelkészegyesület elnöke. Alapigéül szolgált Sámuel próféta első könyvének a 13. része, amely Izráel harcáról szól a filiszteusok ellen. Az igehirdető elmondta, hogy jelen volt az első magyarbődi megemlékezésen, és prédikációjában párhuzamot vont az Ószövetség népének a harcai és a mi harcaink között. Kiemelte a reformáció 500 éves történelmét; közvetlen és közvetett utalásokkal a mának, hangsúlyozva az ige legfőbb üzenetét: Nem lehet kapkodni, nem lehet kétségbeesni! Magyarságunk, megmaradásunk alapvető kérdéseként fogalmazta meg az anyanyelvi ige fontosságát, a hit megtartását és gyakorlását.
Az felavatott új kopjafa (Fotó: Máté László/Felvidék.ma)
Az istentisztelet további részében fellépett a Kassai Magyar Református Gyülekezet Laudate domine énekkara Kovács Edit vezetésével, illetve Nyéky Miklós és Köteles Natasa, akik zongorán és fuvolán J. S. Bach G-moll szonátáját adták elő. A lélekemelő templomi együttlét végén felhangzott nemzeti imánk és a XC. zsoltár: Tebenned bíztunk eleitől fogva…
A templomkertben rövid megemlékezésre került sor néhai Balla József református lelkész sírjánál, aki meghallva, hogy a győztes osztrák sereg parancsnoka, Schlik tábornok megtiltotta a magyar halottak eltemetését Kassán, gyülekezetével együtt vállalta, hogy ők – dacolva az erővel és a hatalommal – eltemetik azokat Magyarbődön.
Balla József emberi és papi helytállása több mint másfél század múltával is élő példa a református gyülekezetben és a településen egyaránt.
B. Kovács István avatóbeszéde közben (Fotó: Máté László/Felvidék.ma)
Az új kopjafát – Ulman István és Baffy Lajos pompás alkotását – gondos tereprendezések után a magyarbődi református temető domináns pontján állították fel. Ünnepi avatóbeszédet B. Kovács István, muzeológus, néprajzkutató, a Szlovákiai Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményének igazgatója tartott.
B. Kovács István beszédének kezdetén elmondta, hogy már négy évvel korábban hasonló küldetésben járt Magyarbődön, s azt sem titkolta, hogy akkori beszédéből néhány gondolatot felidéz. Fontosnak tartotta kihangsúlyozni Pazderák Bertalan tanári és kultúraszervezői szerepét, aki kezdeményezője volt a magyarbődi kopjafaállításnak, ünnepségek megszervezésének, aki már több mint tíz éve a régi kopjafa közelében nyugszik. A magyarbődi református gyülekezet és lelkészük, Balla József bátorságát Józsué szavaival nyugtázta: Légy erős és bátor.
Amíg négy évvel ezelőtt a kassai csata lefolyását egy gömöri önkéntes emlékei alapján idézte meg, az idén a városvezetés szemszögéből követte a csata drámai fejleményeit. Beszédének voltak aktuális üzenetei is, aminek alapmotívuma volt: Vállaljuk bátran önmagunkat és örökségünket, amihez találóan tette hozzá: Napjainkban Kassát nem fegyverrel kell megvenni, hanem gyermekáldással…
Az ünnepi műsor részét alkotta a Laudate domine és az Őszirózsa énekkar fellépése, illetve két vers, majd következett a koszorúzás. A hivatalos műsor a Szózat eléneklésével ért véget.
A régi kopjafa és Pazderák Bertalan sírhelye (Fotó: Máté László/Felvidék.ma)
Epilógus I.: Az ünnepség népes közönségét, mintha áramcsapás érte volna, amikor Kováts Marcel tárogatón rázendített a Kossuth-nótára. Minden jelenlévő egy karmester nélküli egységes énekkarrá kovácsolódva fújta a mindnyájunk szívének oly kedves dalt, dacolva a Dubník hegytől az Olsva-völgyére zúduló és meg-megismétlődő zimankós szélviharral. József Attilával mondva: A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél…
Epilógus II.: A magyarbődi ünnepségek kedves színfoltja a minden évben megismétlődő szeretetvendégség, az utánozhatatlan magyarbődi gulyáslevessel, és a sütemények gazdag kínálatával. Az utóbbi két évben erre a kultúrház átépítése miatt a gyülekezeti teremben került sor, az idén azonban visszakerült a pompásan felújított kultúrház nagytermébe. Felléptek a helyi hagyományőrzők is, akikkel több mint ötven évvel ezelőtt Marci István vezetésével Gombaszögön találkoztam. Amikor rázendítettek számomra is a legkedvesebb magyarbődi dalok egyikére: Magyarbődre két úton kell bemenni…, amit követtek a többi ismert és híres magyarbődi dalok, Czine Mihály irodalomtörténész jutott eszembe, aki Pazderák Bertalan szülőfaluját a legészakibb magyar település címmel illette, amire mindnyájunk Bercije elég egyértelműen jelezte: Csak volt!
A magyarbődi hagyományőrzők (Fotó: Máté László/Felvidék.ma)
A fellépés után a csoport legidősebb tagjától, a 86 éves Ceranko Margit nénitől számon kértem, hogy hol maradt a fiatalok által is a táncházakban slágerként dalolt: Ej a titkos szerelem…, Margit néni huncutul csak ennyit mondott: Lesz majd az is, a második részben, mert az nekünk a magyarbődi himnuszunk.
És valóban volt második rész is, újabb csodás dalokkal, többségük tercelve, ahogyan ez Magyarbődön szokás, és persze „a magyarbődi himnusz” is: Ej a titkos szerelem… A közönség közül többen csatlakoztak az éneklőkhöz, mások könnyeikkel küszködve talán Pazderák Bertalan megállapítására gondoltak: Csak volt!…
