Újságot ne azért olvasson az ember, hogy megtudja az igazságot (az nem fog sikerülni), hanem azért, hogy megtudja, kinek mi a véleménye. Aztán elgondolkodhatunk, egy-egy vélemény mennyire valószínű, mennyire hihető. És hogy mennyire eredeti. Mert vannak még mindig jócskán olyanok, akik Amerikát vélik fölfedezni. De sajnos olyanok is, akik a vita (és hazafiasság) fedőnév alatt csak tudatlanságukat bizonyítják és gyűlöletet gerjesztenek.
Tájainkon örökzöld téma az egyetlen üdvözítő államnyelv elsajátításának a szintje és módja. Hihetetlen, mennyi szamárságot hordtak össze erre a témára. Volt itt már minden az enyhe rosszallástól (mi több: önkritikától), a bilingvizmuson keresztül, egészen a nemzetiségi nyelv lehető legjobb háttérbe szorításáig az oktatásban (is). Legújabban Ukrajnában próbálkoznak ilyennel – igaz, hogy az oroszokat célozták meg azzal, de bizony mások (magyarok) is kaptak emiatt. Pedig hát Comenius, ugye, jó volna fölidézni, ha már olyan büszkék erre a neves pedagógusra: többek között azt mondta ugyanis, hogy az oktatásban az anyanyelvre kell támaszkodni, arra építkezni, mivel az anyanyelvi művelődés a legjobb, úgy optimális. Miért kell állandóan újból magyarázni, hogy ez miért van így? És miért kell úgy tenni, hogy ez új keletű fölfedezés?
Legújabban a Most-Híd konyhájában főzték ezt. Föltűnő, hogy mindig egyazon síkon mozog ez a téma, nevezetesen, hogy jaj, mi szegény butuska magyarok, mennyi bajunk van az államnyelv elsajátításával, és én bűnöm, én nagy bűnöm, amiért azt nem anyanyelvi szinten vagyok képes elsajátítani.
De ki mondja meg, milyen egy nyelv úgynevezett jó elsajátítása? Általában az, aki kritizálni akar, elmarasztalni, bűnbánatot gyakorolni, bűnbakot találni, vagy ne adj isten, „segíteni”. Mert mi, szegény szlovákiai magyarok állítólag csak akkor tudunk úgy-ahogy érvényesülni, ha tökéletesen elsajátítjuk a szlovák nyelvet. Pedig a képlet egyszerű: mindenki olyan jól bír egy (akár egyetlen!) nyelvet, amennyire műveltségének és társadalmi kapcsolatainak megfelelően szüksége van rá.
A nyelv ugyanis kommunikációs eszköz, nem állampolgársági kritérium, sem föltétlen kötelesség, különösen egy őshonos polgár számára nem. Aki pedig nem bírja megfelelően, az magára vessen. Főiskolát végzett ember esetében ez eléggé érthetetlen, de akkor is: ez kizárólag az ő gondja-baja, nem az országé. Lehetek én jó szlovák állampolgár anélkül is, hogy szlovákul tudnék. Ha rendesen dolgozom, betartom a törvényeket, becsülettel adózok – mi kell még a valamirevaló állampolgársághoz? Azt csak egy ütődött gondolhatja, hogy ahhoz az egyetlen államnyelv kiváló ismerete a föltétel.
Most a Most-Híd politikusai fedezik föl ezt az Amerikát, holott amióta az eszemet tudom, mindig a szlovák nyelv oktatásának a módjáról volt szó, mindig valami megváltó módszert alkalmaztak a kísérleti nyúlként használt gyerekeken – és lám, az eredmény az, hogy megint ott vagyunk, ahol kezdtük. Az apám annak idején a (magyar nyelvű) pozsonyi líceumban még a múlt század húszas éveiben Kukučín nyelvezetén tanulta a szlovákot. A módszer rettenetes, de isten bizony apám tényleg jól megtanult szlovákul, semmiféle szlovák nyelvű kommunikációs gondja nem volt.
Ebből (is) adódik a kérdés: a módszer mennyire határozza meg a nyelvtanulás sikerességét, hatékonyságát? Mert itt állandóan erről van szó, mintha a módszer mindenható volna. Aztán pedig kiderül, nem az a módszer volt a megváltó, amelyre még nemrég fölesküdtek. Ugyanis olyan nincs. Mivel nem létezik egy univerzálisan jó módszer, a hatékonyság sok mindentől függ. Ami viszont univerzális, mert mindig ez derül ki: a magyar tanítási nyelvű iskolák a vétkesek, mivel tanulói gyatrán sajátítják el a szlovák nyelvet. A spekuláció végeredménye pedig (minő meglepetés!): a módszer a hibás.
Ezért, Amerika fölfedezéseként, a Most-Híd gyanúsan egyértelmű paternális igyekezettel a szlovák nyelv idegen nyelvként való oktatását vetette be. Ezt ugyan már többször megállapították (legkésőbb Comenius, lásd fönt), de a gyakorlatban sosem került sor arra, hogy a kisebbségi gyerekeket a kisebbségi, az anyanyelv alapján iskolázzák, s abból induljanak ki az állítólag egyedül üdvözítő államnyelv tanításakor is. Ez mintha a lehetetlen kategóriájába tartozna. Bár érthető: ha egy nemzetnek elveszik az iskoláit és a templomait, ugye tudjuk, mi lesz akkor?
Nos, itt lesz a kutya elásva. Ebben az iskolát és a templomot elsvindliző igyekezetben. A melldöngető többség tudatlanságában úgy képzeli, hogy a nemzetiségi nyelv használata lesöpri Szlovákiát a térképről. Nem vicc: „hazafiasságukban” tényleg sokan ezt gondolják. És példálóznak Franciaországgal, ahol hivatalosan minden állampolgár francia – a valóságot rejtő részletekkel már nem törődik senki. Finnországot sem emlegetik, ahol a tízszázaléknyi svédek nyelve Finnország második hivatalos nyelve. Talán furcsállja valaki, de Finnország nem omlik ettől össze.
Egy nyelv elsajátítása természetesen nem kizárólag azon múlik, milyen módszerekkel próbálják azt az ember fejébe tölcsérezni. Sok múlik a belső motiváción is. Tetszik még emlékezni, milyen hatékonysággal tanultuk annak idején az orosz nyelvet? Évekig, sűrű óraszámban – s milyen eredménnyel?
Amíg az államhatalom a nemzetiségeket másodrendű polgárnak tartja (lásd az alkotmányt), amíg a bebetonozott Beneš-dekrétumok értelmében háborús bűnösnek tartja a magyarokat (is), amíg mindent megtesz, hogy ellehetetlenítsen mindent, ami magyar, addig nem valószínű, hogy örömmel tanul meg a magyar közösség olyan szinten szlovákul, ahogy azt nem egy szlovák melldöngető elvárná. Mert az csak erőszakkal menne, kényszerrel, holott abszolút semmi szükség rá. Ez sem vicc: az államnak semmi szüksége arra, hogy minden polgára az egyetlen államnyelvet jól bírja.
Az viszont már rajtunk múlik, hagyjuk-e érvényesülni ezt a kényszert. De amíg olyan egyértelmű kérdés is csak a belső viszály szítására alkalmas, mint a Beneš-dekrétumok, akkor nemcsak nem érdemeljük meg, hogy bocsánatot kérjenek tőlünk, de aligha valószínű, hogy ellenkezni fogunk a szlovák nyelv „kiváló”, értsd anyanyelvi szintű elsajátítása ellen, eredeti anyanyelvünk rovására. Bár ezt gyönyörűséges magyar anyanyelvünk szintén nem érdemli meg.