Papp Sándor megemlékező beszéde azon a nógrád megyei Rimóc településen hangzott el, amellyel Kalondának testvértelepülési kapcsolata van. Alább teljes terjedelemben közöljük a beszédet:
Tisztelt emlékező rimóciak, kedves egybegyűltek.
Köszönöm a felkérést, amely megtisztelő és egyben kitüntető a számomra és köszönöm a lehetőséget, hogy felvidéki magyarként itt lehetek Önökkel, Veletek.
Rendhagyó, de nem öncélú beszéddé igyekeztem formálni a gondolataimat és egy sablonos gyászbeszéd, vagy a politikai fősodor sugallta kincstári optimizmus helyett én a VALÓT, az általam tapasztalt valóságot és megélt élethelyzeteket, és az abból, szavakká – s reményeim szerint közös cselekvéssé formálódó – érzéseimet szeretném most megosztani az egybegyűltekkel.
A múlt héten, június 1-jén pénteken este, az egyik kereskedelmi televízió sztárcsináló műsorának a döntőjében az erőltetett feszültségfokozás után, ezer villanófény és konfettizuhatag körítésében kihirdették az eredményt.
A vibráló fények és tapsgépek kavalkádjában ott állt A GYŐZTES: EGY MAGYAR EMBER…
Egy magyar férfi, aki teljes ellentéte volt az eszeveszett villogásnak és művi kavalkádnak.
Egy divatfrizura és jelmez nélküli felnőtt férfi, aki mint győztes, első megszólalásában meghatódva Pál apostolt idézte…
Megrázó és elgondolkodtató jelenet volt.
Láthattuk a két világ összecsapását: a ránk zúdított mindenevő zombitársadalom és a számunkra igazán fontos, MAGYAR ÉLET közötti hatalmas különbséget.
De hogyan kapcsolódik mindez a mai, trianoni emléknaphoz?
Nos, a huszadik század fordulóján Nagy Magyarország olyan intenzív fejlődésnek indult, ami párját ritkító volt az ország történetében. Ez a fejlődési folyamat egyre jobban zavarta azokat a nagy európai államokat, akik féltették a hatalmi pozícióikat a kontinensen. Magyarország szárnyait meg kellett nyesegetni, s ehhez 1920-ban a csehek, a románok, a szerbek kiváló partnerek voltak. Mindez olyan jól sikerült nekik, hogy ez a szégyenletes állapot a mai napig is fennáll.
Ausztria, mint az akkori Monarchia képviselője, köszöni szépen, jól van.
Jugoszlávia széthullott, – igaz, általunk sosem kívánt szörnyűségek által, – de végül is mindegyik délszláv nemzet kivívta önállóságát.
Trianon utolsó torzója, Csehszlovákiai is kettévállt, s én ma, egy olyan hazug ország kényszeredett lakója vagyok, – s most csak két példával élek, – ahol az ősi magyar felvidéki kastélyokban, várakban a múzeumi tárlatvezetők a magyar nemesi családokat szlovák nemeseknek hazudják a turistáknak, és ahol a mindennapos szóhasználatban a „magyar”, mint szó, szitokszóként használatos!
92 évvel Trianon után, csak a magyar nemzet maradt egyedül…. Itt állunk, mint az a bizonyos TV-s showműsor IGAZ MAGYARJA…. Itt állunk a nagy európai megashow közepén, hull ránk a konfettimocsok….kitágult pupilláink már nem is bírják érzékelni a szétszabdalóink és kirablóink által ránk irányított folyamatos gyűlölet iszonytató villódzását.
Itt állunk jelmez és álarc nélkül mi magyarok, fehér ingben….tiszta lelkiismerettel emlékezve…ITT ÁLLUNK, – most még – VESZTESEN!
Keserűen tapasztalva látjuk mi is a Felvidékről, hogy a magyarországi társadalom ezer sebből vérzik és a sebeire ugyanazok a külső és belső ellenségek szórják a sót, akik Trianonban a sebeket ejtették, és teszik ezt azért, hogy meggátolják egy erős, egészséges tudatú magyar nemzet kialakulását, mert rettegnek a magyaroktól, – legyen az élő vagy holt! – és félnek Nagy Magyarország esetleges újjáéledésétől!
Állunk csoportokban, szerte a Kárpát-medencében és ezekben az időkben azt sem tudjuk eldönteni, hogy ma a múltat gyászoljuk-e, vagy a jövőt ünnepeljük?
Kedves barátaim! Ne tegyük egyiket sem!
A mai nap, – bár emléknap – munkanap.
S ha munkanap, akkor dolgozzunk együtt, egymásért.
Tegyük a dolgunkat legjobb tudásunk szerint mi, kalondaiak és rimóciak!
…igaz, az első közös lépéseket ezirányban már megtettük 2006-ban, amikor megtörtént az első találkozó a két település polgárai között és nemrégiben a polgármestereink szerződésben is rögzítették testvéri szövetségünket. Ezek természetesen örvendetes tények. A munka viszont akkor hasznos, ha időnként közösen megbeszéljük azt, hogy van-e valós, kézzelfogható eredménye a tevékenységünknek.
Kalondán, – bár gyönyörűen virágzik a testvértelepülések által ültetett rózsakert a polgármesteri hivatal udvarán, így a rimóciak rózsája is, – a Kalondán általunk, kalondaiak által végzett munkánknak nincs értékelhető eredménye!
Bár sorolhatnám az elmúlt időszak sikeres rendezvényeit, beruházásait, amit az általam is vezetett civil egyesület, a Pro Kalondiensis Polgári Társulás vezényelt le, és a jövőbeni terveinket is Kalondán, de mindez, csak önámítás lenne, mert a mérleg másik serpenyőjében ott egy súlyos népszámlálási, helyi adat: 1991-ben Kalondán a lakosság 78%-a vallotta magát magyarnak. 2011-ben már csak 50 százaléka!
20 év alatt 28 százalékkal kevesebb a magyar a falunkban.
Nem, nem költöztek el a magyarok! Ott élnek, csak a népszámlálási kerdőívbe azt írták be, hogy ők már szlovákok.
20 év alatt a kalondai magyarok 28 százaléka feladta magyarságát.
1991-ben Szlovákiában 580.000 magyar élt. 2011-ben már csak 460.000. 20 év alatt 120.000-en feladták a magyarságukat a Felvidéken, engedve a rájuk nehezedő magyargyűlölő szlovák társadalmi közhangultnak. A számok és a folyamatok alapján, egy emberöltő alatt eltűnhet a magyarság az ősi, felvidéki szülőföldjéről! Átalakul szlovákká….megtagadja, elfelejti a múltját.
Tisztelt egybegyűltek, nos a felsorolt számok azt jelentik, hogy úgy Kalondán, mint az egész Felvidéken is, elhibázott és eredménytelen volt a rendszerváltozás óta végzett munkánk, többek között azért is, mert képtelenek voltunk kivívni magunknak egy olyan magyar területi-közigazgatási autonómiát, amelyre számtalan mintapélda van Európában, Katalóniától Skóciáig!
GYÁVÁK VOLTUNK, GYARLÓK ÉS GYENGÉK!
S most, amikor tanácstalanságunkban és gyengeségünkben az Anyaország felé fordulunk tanácsért és energiáért, akkor rádöbbenünk, hogy abban a bizonyos konfettizuhatagban és a „semmilyenszívű” magyarországi társadalmi közösségekben csak nagy nehézségek árán tudunk találni 1-2 tucat IGAZ MAGYAR EMBERT, akikkel érdemben lehet megbeszélni a közös magyar jövőnket és együtt, eredményesen tenni is ezért a jövőért.
Szeretném kijelenteni, hogy a rimóci közösségben megtaláltam az igaz magyar emberek ezen közösséget.
Kedves rimóciak! Tisztelt anyaországi magyarok!
Keressük hát annak a lehetőségét és a formáját, hogy a közeljövőben, egy asztalhoz ülve, együtt gondolkodva úgy alakítsuk a jövőbeni közös munkánkat, hogy amikor ünnepelni, emlékezni jövünk majd össze, akkor kimondhassuk: győztesek akarunk lenni, és a győzelemhez vezető úton eredményes a munkánk, mert abban a bizonyos showműsorban a mesterkélten hazug máz és jelmez nélküli igaz magyar ember végül is győzött!
Nyitott szívvel, józan elmével és kellő szakértelemmel tegyük hát a dolgunkat mi kalondai és rimóci palócok!
Fogjunk össze anyaországi és határon túli magyarok és lépésről-lépésre fordítsuk kedvező irányba a történelem kerekét, MERT GYŐZEDELMES NEMZET A MAGYAR !
Elhangzott Rimócon, 2012. június 4-én
Papp Sándor, Felvidék.ma