Azon gondolkodom, emeli-e a „közös üdvösségünket” egy-egy, a kezébe tollat fogó író hangos töprengése – mondjuk a történelemről, a pillangó szárnyveréséről, a megbocsátásról, a gólyák hűségéről, a miatyánkról, az ateizmusról, a háborúkról, a holdra szállásról, a szegénységről, a megváltásról, egy nemzet szakrális létéről vagy pusztulásáról.
Olykor úgy érzem, mint az Élet Fájáról a száraz levelek, peregnek alá napjaim, s én fájdalmasan veszem tudomásul, hogy a rejtélyek ugyanúgy tornyosulnak elém, mint húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Titok marad számomra a teremtés, az Isten, az ember, a növények és állatok léte, az óceán, a nyelv ajándéka, egyáltalán, az élet – annak eredete, értelme és célja.
Aztán mégis megvigasztalódom, mert hiszem, amit Szent Ágoston tanított: békétlen az ember szíve, míg nyugalmat nem talál Istenben, kinek a szelleme áthatja a világot, így örökkévalóan jelen van valamennyiünkben: táplálva, mozgatva, fenntartva valamennyiünket. Mondják, egy tengerbe dobott kavics új irányt szab a világ életének, amiként az ember egyetlen lélegzetvétele is. Egy falevél rezdülése, a madárdal, egy esőcsepp aláhullása, egy szélfuvam – e parányi mozzanatok összeesküvést szőnek, hogy megformálják a valóságot: szívünkben futnak egybe, hogy megszülessen bennünk az olthatatlan szomjúság az egyetlen Valóság Isten iránt. Az univerzumnál is rejtélyesebb emberi léleknek az a vágya, hogy megválaszolhassa: a törékeny létben, a Teremtőnek eme nagy „álmában” miért van inkább valami, mint semmi. S ez a Valami, az univerzum, miként lélegzik együtt a teremtő Lélekkel, Istennel, a végtelen tudással, ami őt alkotja és amelynek – ugyanakkor – ő az eredete?
Mindezt azért mondom el, mert a világban jelen van az igazság és a szépség, az élet áldását gyarapító kegyelem, a teremtett dolgokban megnyilvánuló isteni dicsőség is. Meg azért is beszélek e dolgokról, mert a mai napon világgá röppent a hír, hogy a németországi székhelyű EuroNatur alapítvány 2014-ben Buzitának, ennek a Kassa-vidéki járásbeli falucskának ítélte oda Az év európai gólyafaluja címet. Eme jó hír hallatán mindjárt elöntött a déja vu: 2013 tavaszán Buzitán töltöttem két napot egyik kedves barátomnál. S e két napba – csodálatos módon – belefért a teljes teremtés: a gyerekkor, a természet és az ember univerzuma. Olyan érzésem támadt, hogy itt az utcák, a fák, a háztetők „megemelt kalappal várják az érkezőt”. Ragyogott az ég alatt a virágzó akác és a labdarózsa, a méhek lélekszakadva dolgoztak, apró almák, szilvák, birsek, barackok, körték fényeskedtek a gyümölcsfákon, a nap hosszú haja az arcunkba lógott, éjjel záporzott az eső és dörgött az ég, s reggel a szőlőn, a muskátlin, a rózsabokron, a fűszálakon gyöngycseppek ragyogtak. Kiáltoztak a gerlék, villogtak a fecskék, az udvarban sün úrfi grasszált, odább mátyásmadár szorgoskodott.
Na és a gólyák! Ebben a Bódva és Kanyapta völgyében lélegző, fák koronázta falucskában valóságos tünemény fogadja az oda érkezőt: amerre fordul, mint különös fekete fagyöngyök, mindenütt óriás gólyafészkek tornyosulnak a gomolygó felhők alatt, bennük a kedves gólyákkal, melyek időnként fel-felszállva úsznak az ég tavában – nádast keresve tán, holtágat, tocsogni való jó tágat. Néhány éve azt írtam, hogy már csak a verseinkben, dalainkban, könnyeket kicsaló gyerekkori emlékeinkben maradnak meg e meseszép társaink, a gólyák, akiket Károli Gáspár a gyönyörű eszterág névvel illet a Bibliában, s akik gyerekkorom piroscserepes háztetőinek „hercegei és hercegnői” voltak. Őket így örökítettem meg egykor: „Fejem fölött elszáll, elleng ég vizében három gólya – három hószín tündérrózsa.” Na meg így: „Nincs szebb a fészkén kelepelő gólyánál, öröktől fogva igaz ez. Egyrészt ott ágaskodik karcsún, hófehéren bozontos-boglyas fészkében, s égre tornyosulva naphimnuszt énekel, másrészt, ahogy Szókratész mondaná, ez a gyönyörű madár az Isten szolgája, s amikor kelepel, örömében teszi, mert ismeri mindazt a jót, ami Isten.”
Lélekkel telinek éreztem a rövidke időt, melyet Buzitán töltöttem. Pünkösd volt éppen, a vasárnapi harangszó misére hívta a híveket, hogy közösen emlékezzenek a vigasztaló Szentlélek kitöltésére.
A fent említett „emberi-gyermekkori” univerzumhoz tartozik, hogy Buzitára, a hajdani Abaúj–Torna vármegye falujába Alsó- és Felsőláncról, Hímről, Jászóról, Komarócról, Nagyidáról, Péderről, Restéről, Szesztáról, s még Szepsiből is járnak magyar gyerekek iskolába. S ahogy barátom fogalmazott, az éneklő, verset mondó, citerázni tanuló, sportoló fiúk-lányok arcáról az értelem, a hit és a szépség sugárzik. Minden bizonnyal ez az a sugárzás, ez az a fény, amely a lélek szabadságát növeli, hogy az ember a teremtést ott folytassa, ahol a Teremtő már csak őbenne, hasonmásában és képviselőjében, az emberben ismerhető fel: a föld terében és idejében.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45067,45216″}