Szögezzük le előre, a rendszerváltás utáni egyik, ha nem a legfontosabb szlovákiai magyar kezdeményezéséről van szó. Az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál (lánykori nevén: Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Fesztiválja), ahogy Juhász Katalin leszögezi az egyetlen felvidéki magyar napilapban, kishitűségből született. De mégis bizonyságot tett afelől, hogy így is lehet nagy és csuda dolgokat alkotni.
Királyhelmec helyett egy kicsit nyugatabbra
Pedig 1999 fagyos királyhelmeci novemberében mindenki azt hitte, hogy hamvába hullt kezdeményezésről volt szó csupán, hisz az akkori ottani városvezetés pitiáner, de annál ádázabb háborút vívott a helyi kultúracsinálókkal, s látszólag majdnem a kultúra maradt alul. Gyertyafény, plédek, nagykabát – de a fesztivált megtartották. A kultúra csatát, míg Királyhelmec háborút veszített, s egy év múlva már két új helyszínen, Szepsiben és Buzitán lobbantak fel a fesztivál lángjai, s az akkori fanatikus főszervezőnek, Boda Ferencnek és csapatának köszönhetően a fesztivál otthonra talált.
S a kezdeti egy-két csoportból mozgalom lett. Mindazok, akik kishitűségből nem mertek benevezni a Jókai Napokra, azok megtalálták a maguk helyét a „Vadkeleten”. S egyre többen lettek, idővel már mintegy húszra nőtt azoknak a csoportoknak a száma, amelyek több-kevesebb rendszerességgel eljutottak az időközben nevet változtatott színjátszó fesztiválra, amely idővel a komáromi megbecsült testvérévé nőtte ki magát.
Pár éven belül minden olyan „mellékíze” megjelent a fesztiválnak, amely nélkül nem igazi egy fesztivál, így lett Lakoma névre keresztelt fesztiválújságja, Mics Károlyról elnevezett életmű-, s Németh Péterről elnevezett legígéretesebb tehetség díja. S mivel nemcsak a falusi színjátszók és az esztrádcsoportok találtak otthonra, a fesztivál nevet változtatott, s ha már az egy évig a városban színészkedő Egressy Béni lett a névadó, egy szobor is dukált neki, amely el is készült. Ferenc György szobra büszkén feszít a két templom közötti téren, csak a stábnak egykor helyet adó parasztháztól voltak kénytelenek megválni a szervezők és a fesztivál alaphangulatát évekig meghatározó dísztökkiállítás merült feledésbe.
Se pénz, se lelkesedés
Az elmúlt években azonban nemcsak a fesztiválra szánt pénz van fogyóban, de mintha a szervezők lelkesedése is kissé megkopott volna. S jól tudjuk, rutinból nem lehet és nem szabad (!) fesztivált csinálni. Az idén még a fesztivál kezdetéig sem érkezett meg a kormányhivatal pénze (felmerült, hogy emiatt le is fújják a rendezvényt), s ez a főszervező, a Csemadok Kassa-környéke Területi Választmánya prominenseinek is mintha kedvét szegte volna. Nem segített a zökkenőmentes lebonyolításon az sem, hogy a helyhatósági választások miatt időpontot kellett módosítani (sajnos, nem a legszerencsésebben), s a fesztivál ideje alatt több kampányrendezvény is zajlott, amely elvitte a közönséget, s a megszokott teltházak helyett a csoportok egymást nézték. A fesztivál programját sem a legszerencsésebben állították össze a szervezők, amíg a nyitónapon egy, s a zárónapon két előadásra került sor, addig pénteken tizenegy előadást zsúfoltak be. S erre az sem lehet mentség, hogy egyre nehezebb egyeztetni a csoportokkal, hisz az amatőr színjátszók nagy része vagy tanul vagy külföldön dolgozik.
Az már csak hab volt a tortán, hogy pénteken délelőtt a négy diákelőadásból három eleve középiskolásoknak készült, s a szervezők alsó tagozatos diákokkal töltötték meg a nézőteret. Nem volt szerencsés az idén a fővédnök megválasztása sem, amíg tavaly Balázs Péter a megnyitó estéjén együtt lélegzett a fesztiválozókkal, addig az idén Eperjes Károlynak egy telefonon recsegő másfél mondatra tellett. Amíg hosszú évekig minden csoportnak saját kísérője volt a három nap alatt, az idén inkább minden az improvizációról és a rutinról szólt. Ami azért ugye soha nem lehet egyenlő a felkészületlenséggel.
Jót tesz a változtatás
S nem kell megijedni tőle. A Lakoma fesztivállap évről-évre fiatalodik, s a főszerkesztő, Kozsár Zsuzsanna teret ad a lelkes és tehetséges utánpótlásnak (az idén Illés Csenge és Tóth Emese készítette Kozsár társaságában a lapot), s a házigazdai feladatokat is többnyire fiatalok (Bazár György, Oláh Balog Lívia és Dinó Benjámin) látták el nagyszerűen (az már nem az ő hibájuk, hogy a szervezők nem bíztak meg bennük eléggé), addig a zsűri évek óta képtelen a változásra, s egyre inkább merevvé válik.
Az idén ez megmutatkozott a díjak odaítélésében is. Ugyan feltétlenül szükséges, hogy a folytonosság érdekében legyenek állandóan visszatérő zsűritagok, de a fiatalítás és szemléletváltás elengedhetetlen lenne ezen a téren is. Nem beszélve a kísérőprogramokról, amelyek hosszú évek óta ismétlődnek. Nem kétségbe vonva ezen fellépők művészi érdemeit, a régióban is annyi a tehetség, hogy lenne miből válogatni. Kár ugyanazokat az arcokat elhervasztani és unalomba fullasztani.
Műfaji és korosztályi pompa
Amíg a szervezés rutinból próbált építkezni, addig a benevezett csoportok ugyancsak kitettek magukért. Régen volt ennyire változatos a program, mint az idén, s a színvonal is ugyancsak egyenletesre sikeredett. 14 előadás (ebből kilenc versenyben), amelyek középpontjában ugyan mi más is állhatott volna mint a szerelem és a puszta szexualitás, így akár több előadás plakátjára is odakerülhetett volna a tizennyolcas karika (gondolok a nemesócsai s a két füleki előadásra). De erről már szóltunk a korábbi beszámolóban.
Az idei műsorban megjelent a monodráma műfaja (a rimaszombati Alterna és a füleki Édes Kettes), a jókaiak távollétében az újonc réteiek hozták el a hamisíthatatlan falusi fílinget, de voltak tipikus városi produkciók (Királyhelmec, Fülek) is. Az idén nem hiányzott az esztrád sem, sőt a Nagyfödémesi Esztrádfesztiválról két csapat (Vezekény, Vágkirályfa) is érkezett, ahogy fergeteges örömszínházat mutatott be a nánai csapat, akik egy kissé a falusi színjátszás elé is görbe tükröt mutattak, míg a programban őket követő, határon túli magyar diákokat a soraiban tudó budapesti Wataridori egy teljesen más, lírai hangnemet hozott magával.
Ahogy a kamaszok és idősebbek is békésen megfértek egymással a szepsi és a buzitai színpadon a három nap alatt. A rimaszombati Klaudia Belicová és a teljes nemesócsai gárda az egyik oldalon, a rétei Farkas Irma a másikon. Számomra ez utóbbi éltes hölgy önfeledt színpadi létezése volt az idei fesztivál messze legmeghatározóbb élménye. A nemesócsaiak külön örömet szereztek azzal, hogy ha már a szervezők lemondtak a dísztökökről, addig, ha egy előadás erejéig is, de a NEFISZ visszalopta a tököt a fesztiválra.
Mics Károly és Németh Péter öröksége
Vagyis Ipolynyék és Nemesócsa. Az idén teljesen véletlenül, de összeért a jelen és a múlt. Az ipolynyéki Mics Károly kapta az első életműdíjat, s most, kilenc év múltán a színköri örököse, Balik Judit vehette át a mesteréről elnevezett életműdíjat. A legígéretesebb tehetség díját annak idején a nemesócsai Németh Péterről neveztük el, s idén a több éves kihagyás után visszatérő nemesócsai színkör oszlopos tagja, Hölgye Boglárka vehette át. Az a Hölgye Boglárka, aki másodszor vehette át az elismerést, az elsőt még abban a Pomádéban nyújtott alakításáért, amelyben a partnere Németh Péter lehetett.
A XVI. Egressy Béni Fesztivál a szervezésbeli hiányosságok ellenére is sikeres véget ért. A siker a mozgalom életképességében keresendő. Sokan vagyunk úgy, hogy még le sem gördül a függöny, még éppen csak elhangzik utoljára a fesztivál szignálja (elhangzott?), már a következő fesztiválra, az újabb találkozásokra gondolunk. Ahogy a polgármesterségtől 24 év után búcsúzó Zachariaš István is figyelmeztetett köszöntőjében, már a fesztivál utáni másnapon a következő fesztivál szervezésén kell „agyalni”.
A XVI. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál szombaton véget ért. Csak remélni tudjuk, hogy már vasárnap elkezdték a szervezők a felkészülést a tizenhetedik évfolyamra.
Juhász Dósa János, Felvidék.ma
Micsuda András felvételei
{iarelatednews articleid=”49801,49695,47358″}
