A nyitrai születésű Bödör Csaba a fiatal kiválóságokat elismerő, igen nagy presztízsnek és társadalmi megbecsülésnek örvendő Junior Prima Díj egyik idei kitüntetettje. Fiatal kora ellenére máris tekintélyes kutatómunka áll mögötte, nemzetközi szakmai kongresszusok meghívott előadója, aki számos tudományos publikációt jegyez. A budapesti Semmelweis Egyetem Onkohematológiai Központjának molekuláris diagnosztikai laboratórimát vezeti.
A rangos kitüntetés kapcsán beszélgettünk vele tudományos munkáról, szakmai sikerekről – és ami nélkül mindez szerinte nem valósulhatott volna meg: a magyar anyanyelvi oktatás pótolhatatlan jelentőségéről. Ha létezik is sztereotípia a laboratóriumában ücsörgő, a saját kutatási területében rendkívül jártas, de abba olykor belesavanyodó, az élettől távol kerülő tudós emberről, akkor Bödör Csaba ennek az élő cáfolata. Rendkívül szimpatikus, nyitott, közvetlen személyiség, aki budapesti vagy épp londoni laboratóriumában sem feledkezik meg a gyökereiről, nemzeti kötődéseiről.
Interjúnk teljes terjedelmében a karácsony előtt megjelenő Felvidéki Magyarok c. folyóiratunkban olvasható majd.
Nyitrán születtél s csak a középiskola után kerültél Magyarországra. Áruld el a titkát, hogy sikerült az, ami sokaknak a tömbmagyarságban is problémát okoz: megőrizni, ápolni magyarságod…?
Igen, Nyitrán töltöttem a gyerekkoromat, itt nőttem fel és tulajdonképpen a mai napig ide térek haza. Sok időt töltöttem Nyitracsehin is, ahonnan szüleim származnak. Mivel Nyitrán ekkor már nem volt magyar tannyelvű iskola, alapiskolai tanulmányaimat a nagycétényi magyar iskolában folytattam. Azt hiszem ez meghatározó volt a későbbiek szempontjából, ezért nagyon hálás vagyok szüleimnek, hogy minden nehézség ellenére azt tartották a legfontosabbnak, hogy testvéreimmel együtt anyanyelvi oktatásban részesüljünk. Ha ez nem így történt volna, azt gondolom, hogy ma nem zajlana ez a beszélgetés közöttünk.
Való igaz, a pályád az egyik legjobb példája annak, amit a beiratkozási programok alkalmából annyiszor elmondunk: hogy mit is jelent az anyanyelvi oktatás. Mégis, vajon mi lehet az oka annak, hogy hovatovább a felvidéki magyarok kisebbik fele gondolja ezt így és az asszimiláció minden más elcsatolt területnél jobban pusztít a Felvidéken? Mi lehet a megoldás szerinted?
Nem tudom mi lehet a megoldás, végső soron minden szülő egyéni döntése, hogy melyik utat választja és minden bizonnyal a legjobbat szeretnék gyermekük részére, amikor meghozzák ezt a döntést. Épp ezért fontos, hogy az „állami propagandával” szemben hangsúlyozni kell az anyanyelvi oktatás fontosságát, pozitív példákat állítani. Azt hiszem ebben fontos szerepe lenne egy sikeres magyar nemzet képének is, sikeres sportolókkal, híres tudósokkal, amely közösséghez jó érzés tartozni és ezt az identitást a határon túl is megőrizni.
Említetted, hogy a nagycétényi iskolás évek meghatározóak voltak. Miért?
A Nagycétényben töltött évekre nagyon jó szívvel gondolok vissza. Ekkor ott egy fantasztikus tanítói gárda dolgozott, akik remek alapozást végeztek és a szakmai ismereteken túl az életben szükséges egyéb erényekkel is felvértezték tanítványaikat. Többükkel a mai napig szoros kapcsolatot ápolunk, nagyon hálás vagyok mindazért, amit itt kaptam. Középiskolai tanulmányaimat Pozsonyban folytattam a Duna utcai gimnáziumban. Itt is nagyon jól éreztem magam és kiváló tanáraimnak köszönhetően tovább erősödött bennem a természettudományok iránti vonzalom. Nem volt könnyű döntés, amikor az érettségit követően Magyarországon folytattam tanulmányaimat, hiszen korábban úgy gondoltam, hogy a Felvidéken maradok, de ebben a szakmában Magyarországon sokkal komolyabb lehetőségek álltak rendelkezésre. Természetesen a szoros kötődés megmaradt.
A családi, baráti kötődéseken túl ez miben nyilvánul meg?
Az otthoni közéleti eseményeket napi szinten követem. Bizonyos hírek örömmel, mások aggodalommal töltenek el. Az asszimiláció sajnos felgyorsulni látszik, ugyanakkor örömmel tölt el például, amikor azt látom, hogy Nyitracsehin élő unokatestvéreim ugyanabban a citerazenekarban zenélnek, amely több mint 20 éve indult útnak, és amelyben mi is játszottunk öcsémmel és bejártuk Zoboralja falvait. Megjegyzem, hogy ezen a területen a család más tagjai nálam sokkal tehetségesebbek.
Esetleg a jövő Junior Prima Díjasai zeneművészet kategóriában…?
Ez inkább hobbi kategória, de a hagyományápolás egy nagyon fontos eszköze.
Visszatérve a felvidéki közéletre: optimista, vagy inkább pesszimista vagy közösségünk jövőjét illetően?
Azt gondolom, hogy nehéz odahaza az ellen a hamis tézis ellen küzdeni, miszerint a szlovák iskola a siker titka felvidéki fiatalok számára, de mindent meg kell tenni. Fontos a szlovák nyelv megfelelő ismerete, de nem szabad ezért identitásunkat feláldozni. Szomorú vagyok, amikor magyar szülők gyermekeiket magyar településeken szlovák iskolába íratják. Véleményem szerint rengeteg veszít egy gyermek ebben a helyzetben. Alapvetően azonban pozitív képet látok magam előtt.
No de itt van ez „kis” vihar a kettős állampolgárság körül…
Sajnálatosnak tartom az egyszerűsített honosítás körül kialakult helyzetet. Jómagam nagyon örültem ennek a lehetőségnek…
Mint elismert fiatal kutató, mit üzennél az ifjú felvidéki „tudóspalántáknak” illetve fiataloknak?
Talán azt, hogy nagyon sok türelemmel és kitartással dolgozzanak álmaik, terveik megvalósításáért, a kemény munka meghozza gyümölcsét. Akkor sem szabad csüggedni, amikor sokadszorra sem sikerül egy kísérlet, hiszen ez is a tudományos pálya velejárója. Magamat is ezzel bíztatom nap, mint nap. Fontos elhinni, hogy egy zoboraljai, csallóközi vagy mátyusföldi fiatal számára éppúgy nyitva állnak a világ kapui…
szd, Felvidék.ma
