1945: A béke éve? címmel zajlott május 20-án a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás szervezésében a Múzeumi Szalon rendezvénye, amely során Popély Árpád történész, a komáromi Selye János Egyetem tanára arra a kérdésre kereste a választ, valóban a békét hozta-e el 1945-ben a háború vége a felvidéki magyaroknak. A rendezvényre a pozsonyi magyarok és németek kilakoltatása kezdetének 70. évfordulója kapcsán került sor.
Jarábik Gabriella, a múzeum igazgatójának köszöntője után Popély Árpád előadásában a szlovákiai magyarság háború utáni sorsát ecsetelte, amely bizonyította, hogy 1945-ben Európának ebben a felében nem jött el az igazi béke, a Szlovákiában élő magyarok és németek számára háborús idők uralkodtak még ezután is jó pár éven keresztül. Jogszabályok tömkelege különböztette meg a magyar és a német kisebbséget, a szlovákiai magyarságot a hivatalosan lakosságcserének nevezett kitelepítés, az ország egész területén való szétszórattatás, azaz a csehországi deportálások fenyegették, s mindezeken túlmenően itt volt még a ráerőltetett elnemzetlenítés, vagyis a reszlovakizáció. „A szlovákiai magyarság viszonylatában tehát egyáltalán nem mondható el, hogy május 8-a egyúttal békét is hozott volna a számára” – fogalmazott Popély.
„Én még mindig a földet nézem: a port, a sarat, és még mindig megválthatatlanul mormolom a vágy immár nyolcéves szavát: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem félelemben.” Idézte a történész előadása során Fábry Zoltán szavait az üldözött magyarok védelmében 1946-ban a cseh és a szlovák értelmiséghez írt üzenetéből, így utalva a jogfosztott szlovákiai magyarok szégyen- és félelemterhes életére. „És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: a magyarságom” – mondja Fábry A vádlott megszólal című védbeszédében. Popély szerint ennél tömörebben és érzékletesebben nehezen lehetne megfogalmazni mindazt, ami a háború után a szlovákiai magyarságot érte.
Tanúk helyett a szlovákiai magyarok tehát vádlottak lettek, ahogy Fábry írja, egy sosemvolt perben, ami annyit jelent, hogy a magyar kisebbséget azzal a váddal, hogy szerepe volt Csehszlovákia 1938-39-es felbomlásában, kollektív háborús bűnösnek minősítik. „Ahogy Fábry, mi is feltehetnénk a kérdést, mi az oka ennek a szelektív viszonyulásnak, hogy amíg a csehek és a szlovákok esetében csakis azokat ítélték el, akik valóban bűnösök voltak, kollaboráltak a német megszállókkal, a német és a magyar kisebbség esetében egyetemlegesen az egész közösséget elítélték. Annak ellenére, hogy a Hlinka-féle néppárt sokkal tevékenyebben vett részt Csehszlovákia felbomlasztásában, mint tette azt az Esterházy-féle magyar párt, amelynek gyakorlatilag semmiféle beleszólása nem volt abba, ami 38 őszén történt.
Amikor Esterházyt háborús bűnösség címén 1947-ben halálra ítéli a szlovák népbíróság a budapesti Magyar Nemzetben megjelent egy tudósítás Esterházy peréről, amelyben egy csehszlovákiai magyar kommunista véleményét idézik névtelenül, akiről tudvalevő, hogy Fábry Zoltán volt. Popély szerint Fábry ebben pontosan elmondta, miért volt fontos, hogy a szlovákok elítéljék Esterházyt. „A szlovák nemzet újra fel van mentve, újra felmentette magát a mások befeketítésével és feláldozásával. Az áldozatok újra a szlovákiai magyarok, mert Esterházy személyében az egész szlovákiai magyarság nyakába dobták a kötelet. A szlovákiai magyarok alkotják a bűnbakot, mely a nagyobb szlovák bűnöket hatálytalanítja” – szól az idézet Fábry véleményéből.
A szlovákiai magyarság háború utáni sorsát hármas tragédiának szokták nevezni – fogalmazott Popély – ezek a kitelepítés, a csehországi deportálások és a reszlovakizáció voltak. Mint mondta, a háború után hat olyan kísérlet történt csehszlovák részről, hogy elfogadtassa a nagyhatalmakkal a németek mellett a szlovákiai magyarok kitelepítését is. Ezeknek a csehszlovák nemzetállami törekvéseknek (!) mindvégig a Szovjetunió volt a támogatója. Végül 1946 februárjában írták alá a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, s rögtön az egyezmény aláírásának napján Vladimír Clementis külügyi államtitkár felkereste a magyar politikusokat, és felvetette egy másik egyezmény megkötését is arról, hogy Magyarország vegye át azt a mintegy 200 ezer magyart is, akik a lakosságcsere-egyezmény végrehajtása után még itt maradnak, ám a magyar fél erre nem volt hajlandó.
A csehszlovákiai magyarok későbbi jogfosztó intézkedéseinek alapdokumentuma a Kassai Kormányprogram volt, amely először 1945 áprilisában jelent meg a Národná obroda c. lapban. Ennek az egyik pontja foglalkozott a magyar és a német kisebbség kollektív felelősségre vonásával. Ezt a kormányprogramot öltötték azután testbe többek közt a Beneš-dekrétumok. A hírhedt 33/1945-ös dekrétum volt az, amely megfosztotta a teljes német és magyar lakosságot csehszlovák állampolgárságától, annak ellenére, hogy a Potsdami konferencia a magyarok kitelepítését nem hagyta jóvá. Emellett jogszabályok tömege mondta ki a magyarok vagyonának, mezőgazdasági vagyonának és egyéb vagyonának az elkobzását, a magyar egyesületek, iskolák bezárását, de magyarok még a cseh és szlovák főiskolákra és egyetemekre sem jelentkezhettek. Magyar újság, magyar könyv nem jelenhetett meg, sőt, Csehszlovákiából a magyarországi sajtótermékeket és könyveket is kitiltották. Magyarokat politikai pártokba felvenni nem lehetett, ki voltak zárva a nemzeti bizottságokból minden szinten, a magyar lakosságnak nem volt beleszólása a saját településének irányításába se.
„Hivatalosan lakosságcserének nevezték ugyan a kétoldalú egyezményt, de a magyarok számára inkább kényszerű kitelepítése volt ez” – fogalmazott a történész. A kitelepítések során a főbb szempontok a vagyon, a vallási hovatartozás a politikai háttér, a területi elem, illetve az volt, hogy az illető a magyar társadalom vezető rétegéhez tartozik-e. Mivel Magyarország nem sietett az aláírt lakosságcsere-egyezményt teljesíteni, a csehszlovák állam elkezdte a szlovákiai magyarok csehországi deportálását, figyelmeztetésként szánva Magyarországnak, amennyiben nem kezdi el a lakosságcsere-egyezmény teljesítését, a szlovákiai magyarokat a határvidékről széttelepítik. A deportálásokat hivatalosan munkaerő-toborzásnak nevezték, amelynek eredeti célja az volt, hogy tartósan Csehországban tartsák a magyarokat, és helyet teremtsenek a Magyarországról idetelepülő szlovákoknak. Ezt bizonyította az is, hogy Jó Barát címen még magyar nyelvű hetilapot is kiadtak a számukra. A csehszlovák hivatalos adatok szerint 44 ezer volt a hivatalosan munkaerő-toborzásra küldöttek száma, a magyar adatok ettől jóval többre, 60-100 ezerre becsülik a deportáltak számát.
A csehszlovákiai magyarokat ért harmadik tragédia, a reszlovakizáció hivatalosan megfogalmazott célja az volt, hogy „a múlt évszázadban elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok visszatérhessenek az eredeti nemzetiségükhöz”. A csehszlovák becslések 100 -200 ezerre tették a reszlovakizált magyarok lehetséges számát, a valóság azonban ezt magasan felülmúlta, ugyanis mintegy 450 ezer magyar jelentkezett a reszlovakizációra. Ezt a nagy számot az magyarázza, hogy az emberek így próbáltak mentesülni a vagyonelkobzás, a kitelepítés és deportálások alól, fogalmazott a történész. Végül összesen 360 ezer magyarnak fogadták el a reszlovakizálási kérelmét, de ezeknek a magyaroknak a nagy része, amit lehetőség adódott rá, később visszatért a nemzetiségéhez.
A magyarság háború utáni üldöztetése végül 1948 őszén ért véget, eddig kellett tehát a csehszlovákiai magyarságnak várnia arra, hogy rendeződjön a helyzete, és méltó életet tudjon élni. A rendeződés oka elsősorban az volt, hogy a Szovjetunió ekkor már abban volt érdekelt, hogy a hatalmi tömbjébe tartozó Csehszlovákia és Magyarország közt elviselhető viszony jöjjön létre, s ez a csehszlovákiai magyarok helyzetének rendeződése nélkül nem következhetett be.
A rendezvény második részében hagyományosan Miklósi Péter faggatta a vendégszékben ülőket, kiegészítve a történész által felvillantott részleteket. Ennek keretében Ploczek Erzsébet, aki négyévesen pozsonyligetfalui lakosként tanúja volt a pozsonyi magyarok háború utáni kitelepítésének, személyes emlékeiről, a kitelepített magyarok viszonytagságairól beszélt a pozsonyligetfalui külső gyűjtőtáborban, eredeti okmányokkal szemléltetve.
Mindent összevetve a rendezvény résztvevői érdekes előadásnak lehettek részesei, s – annak ellenére, hogy a hallgatóság többségét az idősebb korosztály tagjai tették ki – nyilvánvalóan sok új információnak a birtokába juthattak. Hiányossága volt viszont az előadásnak, hogy a csehszlovákiai magyarságot ért hármas tragédia – kitelepítések, deportálások és reszlovakizáció – mellett nem tett említést a történészi szempontból máig feltáratlan háború utáni tömegmészárlásokról, amelyek hasonló tragédiát jelentettek a felvidéki magyarság számára.
Dunajszky Éva, Felvidék.ma
