Vannak a közéletünkben kivételes emberek, akiket olyan tálentummal áldott meg az Isten, hogy minél többet dolgoznak, annál több az energiájuk. Ők legtöbbször nem a felsőbb szinten „nyüzsögnek”, hanem lent, az emberek között és mindenütt, ahol tenni kell. Nem kötelességből, nem kérésre, hanem valami belső és felső küldetés vezérli őket.

Ilyen volt a szalkai születésű, párkányi lakosú tanítónő, csemadokos, MKP-s, pedagógusszövetségi tag,  Búcsi Teréz, akinek helyi, járási tisztségeit (még nyugdíjas korában is) felsorolni ugyancsak hosszú lenne.

A hazai magyarság berkeiben végzett fáradhatatlan tevékenységét – főleg pedagógusként és a Csemadok életben –  a Bodrogköztől a Csallóközig mindenki ismeri. Gyakorlott pedagógusként (sőt Muzsla községben igazgatóként is) az Érsekújvári járás több településén dolgozott.

Hasznossá tette magát mindenütt, ahová éppen helyezték, és ahová betette a lábát, ott már a második napon a Csemadok munkáját erősítette, ébresztette, segítette. A muzslai színjátszók csapatának aktív tagja volt évekig. A Csemadok járási elnökségében dolgoztunk együtt, hosszú ideig.

Ott szolgált ő ahol a magyarság ügyét kellett képviselni, segíteni. Élete utolsó napján még a járási pedagógusszövetség ülésén vett részt.

Búcsi Teréz, Terike (így hívta őt mindenki) egy békés természetű, amellett örökkön magas hőfokon égő ember volt. Soha senkivel veszekedni, haragot tartani nem tudott. Megbocsájtó lélek volt – s most már tudjuk, ez is nagy erénye a közéleti embernek.

Teréznek földi szolgálata hirtelen véget ért. Emlékét mi, akik ismertük, vele dolgoztunk együtt, soha nem feledjük. Legyen neki könnyű az anyaföld, ahová született, ahol szolgálta az övéit. Isten nyugosztalja!